Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Egy frászt volt régen minden jobb. Amikor egy jugoszláv nyomású nagylemezért néha hónapokig kellett könyörögni anyunak, hogy megvegye? Amikor a Petőfi Rádió hétfő délutáni, 2-től 5-ig tartó kívánságműsorából legalább egy óra eltelt, mire felhangzott valami normális rockzene? Amikor az ABBA és a Boney M közül az utóbbit voltam kénytelen választani, hogy ebben is ellent tudjak mondani a nővéremnek? Ugyan már! Ettől függetlenül jugó vinylről (akkor még: bakelit) vált örök kedvenccé a Black Sabbath, a rádióban hallottam először Deep Purple-t meg Led Zeppelint, és ma már büszkén vállalhatom, mennyire jó zenekarnak tartottam mindig is az ABBA-t. Egyben azonban biztosan nem különbözik a húsz-harminc-negyven évvel ezelőtti és a jelenlegi időszak: akkor is, most is előadók százai, ezrei tűntek, tűnnek el érdemtelenül a semmiben, nem hagyva mást az utókorra, mint néhány albumot, esetleg elsüllyedt honlapot. A Régen minden jobb volt cím alatt mostantól jobbára ilyen szinte vagy teljesen elfeledett (főleg rock)zenekarokról, lemezekről lehet olvasni koncepció nélkül, válogatásszerűen. A kommentekben pedig nem tilos hasonlókat ajánlani.
Ilyen lemezek jelentek meg 1973-ban: Pink Floyd – The Dark Side Of The Moon, King Crimson – Larks' Tongues In Aspic, Yes – Tales From Topographic Oceans, Emerson Lake & Palmer – Brain Salad Surgery, Black Sabbath – Sabbath Bloody Sabbath, Led Zeppelin – Houses Of The Holy, David Bowie – Aladdin Sane, The Who – Quadrophenia, Alice Cooper – Billion Dollar Babies, The Rolling Stones – Goats Head Soup, The Stooges – Raw Power, Can – Future Days, Roxy Music – For Your Pleasure. Ekkor jött ki az első ABBA és Queen, a második Bruce Springsteen, itthon pedig a Bumm! az LGT-től, a legelső magyar dupla LP, a Hétfő a Bergendytől vagy a Ne sírjatok, lányok! a már felbomlóban lévő Illéstől.
Az amerikai Granicus első, cím nélküli lemezéről elég is annyit írni, hogy semmilyen szempontból nem lóg ki a felsoroltak közül. Csak épp a zenekart ismerik méltatlanul kevesen. Pedig az öt clevelandi zenésznek minden adottsága megvolt, hogy nevüket ma esetleg ugyanolyan áhítattal emlegessék, mint akár Jimmy Page-ékét. Al Pinell és Wayne Anderson gitárosok játékától szinte füstölnek a hangfalak, őrült energiájuk még ennyi év után is elementáris erővel hat. Joe Battaglia dobos és Dale Bedford basszeros izgalmas vibrálást ad a zenének, és hát ott van Woody Leffel énekes... Ő Robert Plant hiperaktív kisöccse, aki bizonyára az összes környezetében fellelhető tudatmódosítót magába döntve ment a stúdióba, és félig – vagy teljesen – kábultan valamennyi számot úgy énekelte fel, mintha élete utolsó órái peregnének. A Zeppelint idéző, feszes blues-, heavy rock dalok elején még igyekszik visszafogni magát, de a legtöbbnek a végére eksztatikus állapotba kerülve sikongat, ordítozik. Szokták hasonlítani Planthez, a magas hangfekvése miatt Geddy Lee-hez, ám valószínűleg akkoriban teljesen egyedinek és meghökkentőnek számított ez az erőszakosságba hajló kiabálás, ami persze most már nem akkora nóvum, habár leginkább súlyos hardcore-lemezeken szokhattunk hozzá. De például Cedric Bixler-Zavala is szívesen használt hasonló kiakadt énekstílust az At the Drive-inben, majd később a The Mars Voltában.
Az 1970-es években rock- – és nem csak progresszív rock- – lemez nem jelenhetett meg anélkül, hogy legalább egy hosszú dal ne került volna fel rá. A Granicus bemutatkozásán három szám is 7 perc feletti, s ezek közül az egyik, ha beütött volna a siker, a zenekar Stairway to Heavenje, July Morningja, Child in Time-ja lehetett volna. Az említettekhez hasonlóan az A-oldal végét záró, 10 perces Prayer a Granicus esszenciája, alfája és ómegája. Amit a korszellemnek megfelelően mívesen felépített, lassan kibontakozó dal második felében a zenekar és Leffel közösen művel, az már-már példátlan. Ha ettől nem verte szét a szobáját a korabeli tinédzser, akkor soha semmitől. És még azt sem kell hangsúlyozni, hogy 1973-as, mert mai füllel is pusztító.
A Granicus szinte azonnal az LP megjelenése után fel is oszlott, majd harminchét évvel később adta ki a második albumát, ami rekordgyanús lassúság, de már nem ide tartozik (egyébként meglepően jó, kicsit sem öreguras). Ezek a posztok nem történeti esszék lesznek részletes életrajzokkal, pusztán figyelemfelhívások rejtett kincsekre. Akit érdekel, utánanézhet bárhol a szóban forgó előadóknak, a lényeg úgyis a zene. A Granicusnál például az örökké fennmaradó bizonyítéka annak, hogy már az első lemezével belépett a mennyországba, ahová a Led Zeppelin lépcsőfokról lépcsőfokra jutott el.
