Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az idei év talán első fontos hazai zenei híre az volt, hogy bizonytalan ideig szünetet tart a Hangmás, mivel egyik tagja, Molnár Kata külföldre költözik. Március 20-án, pénteken jó darabig utolsó koncertjét adja a zenekar a Corvintetőn, ami előtt még beszélgettünk egyet Minda Endre énekessel és Pogár László gitárossal. A legfontosabb téma persze a szünet volt, ami azért is érdekes, mert legutóbbi lemezén a Hangmás is foglalkozott a külföldre vándorló magyar fiatalsággal, és a jelenség most őket is utolérte. Ezen kívül szó volt például arról is, hogy miért nem tört be igazán a rádiókba és a fesztiválokra a zenekar.
Kezdjük a legfontosabbal: miért döntött úgy Kata, hogy külföldre költözik, és miért döntöttetek a szünet mellett?
Minda Endre: Kata agrármérnökit végzett, de nem nagyon tudott itthon a szakmájában elhelyezkedni. Tavaly nyáron aztán kapott egy lehetőséget Franciaországban, és három hónapra ki is ment dolgozni. Amíg kint volt, egy beugró srác segített ki minket, nevezetesen Kovács Marcell a Sonarból, mert volt egy koncertünk az A38 Teraszán, és azt nem akartuk emiatt lemondani, meg a Szigeten is játszottunk, és nem voltunk biztosak benne, hogy haza tud jönni rá vagy sem. Na mindegy, tök jófej volt a srác, betanulta a számokat, és ő lépett fel velünk az A38-on. Amikor Kata visszajött augusztusban, leültünk beszélgetni, és akkor mondta, hogy neki ez a munka annyira bejött, hogy szeretné hosszabb távon kipróbálni magát benne. Ezután nem is gondolkoztunk rajta, hogy mi legyen, hanem egyértelmű volt, hogy ha lelép, nem akarjuk őt pótolni, úgyhogy szünetet fogunk tartani. Gyakorlatilag ennyi történt.
Pogár László: A szünet olyan szempontból volt egyértelmű, hogy ha bármelyikünk kiszáll a zenekarból, akkor nem tudunk effektíve dalt írni és koncertezni, hiszen a dalokat azért mindig is együtt hoztuk össze, mindenkinek a munkája beleadódott a dalírásba. Meg hát koncertezni is nyilván csak együtt tudunk. A visszajelzések azt mutatták, de mi is így éreztük, hogy a hatunk energiája együtt működik a színpadon, így alkotunk egységet.
ME: Ráadásul az utóbbi időben még inkább szintiközpontú számokat kezdtünk el írni. Ott van például az Endless Ends című, az gyakorlatilag Katának egy szintitémájára épült rá. Nagyon jellegzetes, ahogy ő hozzáállt a zenéhez, és sokszor, amikor hozott egy témát, mi már rögtön tudtuk, hogy mit tudunk rá produkálni, hogyan lesz belőle szám. Annyira összeforrott ez az egész, hogy ha bevennénk valaki mást, az már nem lenne ugyanaz a zenekar. Azt most még ő sem tudja, hogy meddig lesz kint, ezért nem azt mondtuk, hogy föloszlunk, kész, vége, soha többé nem játszunk együtt. Szóval azért is mondjuk azt, hogy szünetet tartunk, mert mi sem tudjuk, hogy mi lesz.
Nagyjából sem lehet tudni, hogy meddig fog tartani a szünet?
PL: Amit Kata részéről tudok, az az, hogy év végéig, október-novemberig van ott egy fix szerződése, tehát addig biztosan nem jön vissza. Áprilisban, pár hét múlva megy ki, és ha már ott lesz, nyilván könnyebben tud majd mozogni Franciaországon belül, hogy esetleg egy újabb állást vagy valamilyen más lehetőséget találjon magának. Biztosan minimum egy-két évre tervez.
Volt valamilyen más szempont is, ami miatt érett, hogy lassan ideje lenne szünetet tartani, vagy pusztán Kata elutazása miatt döntöttetek így?
ME: Hát ez így jött, nem gondolkoztunk soha abban, hogy szünetet tartsunk, pedig már kurva régóta együtt zenélünk, körülbelül tíz éve.
PL: Meg most nyilván így a szünet kapcsán belekerültünk egy kis nosztalgiába, és belegondolunk abba, hogy mik történtek az elmúlt években. Én azt azért megállapítottam, hogy elég szorgalmas zenekar vagyunk, hiszen például 2007 óta minden páratlan évben megjelent egy új lemezünk. Szóval a lendület eddig mindig működött.
Erre az évre nem is terveztetek új lemezt?
PL: Elkezdtünk dalokat írni, a március huszadikai koncerten egyet mindenképpen el is játszunk. Tavaly nyáron is, ameddig Kata nem volt itt, mi öten körbejártuk és csiszolgattuk az előre feljátszott témáit, csak nyilván úgy nehezebben halad az ember, ha adott egy sáv, és nem lehet rajta helyben módosítani. Benne voltunk egy folyamatban, de az elmúlt pár hétben, vagy inkább pár hónapban már nem az volt az elsődleges szempont, hogy intenzíven új dalokat készítsünk. Ami meg már megvan, azt huszadikán úgyis eljátsszuk.
Több szempontból is érdekes a jelenlegi helyzet. Az egyik nyilván az, hogy legutóbbi lemezeteken szerepel egy Fuck Barcelona című szám, ami a magyar fiatalok egyre gyakoribb külföldi munkavállalására reflektál. Hogy értékelitek most ezt akár csak Kata esetében, akár mint tágabb jelenséget tekintve?
ME: Én azért ezt a kérdést már átértékeltem magamban a Fuck Barcelona születése óta. Szerintem alapvetően azzal nincsen gond, hogy valaki elmegy bárhova máshova, mert miért ne menne, rengeteg tök jó hely van, meg lehet próbálni. Tehát nem érzem úgy, hogy ez tragédia vagy katasztrófa lenne. Igazából az Európai Unióba is félig-meddig azért lépnek be országok, hogy könnyebben tudjanak mozogni az állampolgáraik az egész térségen belül, de legalábbis ez egy velejárója a dolognak. Egyébként az is egy kisebb csoda szerintem, hogy ezalatt a nyolc-tíz év alatt, amióta együtt zenélünk, még nem találta ki valamelyikünk, hogy kiköltözik külföldre, mert kap mondjuk egy tök jó munkalehetőséget.
PL: Meg az is egy érdekes csavar a dologban, hogy a zenekarban megtörtént az ellenkező eset is, hiszen a másik gitárosunk, Paul meg külföldről jött ide dolgozni. Ő osztrák, de tizennyolc évesen kiment Berlinbe szerencsét próbálni, ott élt nyolc évet. Amikor azt a várost megunta, megint úgy érezte, hogy váltania kell, és akkor egy budapesti munkalehetőség kapcsán döntött úgy, hogy idejön, és jól is érzi magát itt, hiszen már 2006 óta itt él. Amúgy meg igen, abból a szempontból ez vicces, hogy ez a kivándorlós téma, amiről dalt írtunk, megtalált minket is.
Laci, egy 2013-as interjúdban azt mondtad, hogy sok zenekar, akivel együtt kezdtetek, azóta már tetszhalott állapotban van, vagy éppen szünetet tart. Most ti is eljutottatok ide. Szerintetek van ennek tágabb, általánosabb oka is, mint az egyes zenekarok saját dolgai?
ME: Az alapvető különbség az köztük és köztünk, hogy csomó olyan zenekar van, ami nem szűnt meg, és nem is igazán döntötte el, hogy szünetel, hanem egyszer csak úgy elcsendesült körülötte minden. A tagok nem is költöztek külföldre vagy bármi ilyesmi, hanem egyszerűen csak eltűnt valahogy egy-egy zenekar, bejelentés nélkül. Mi soha nem akartunk volna egy ilyet. Megtehettük volna, hogy nem jelentjük be, hogy Kata elmegy, hanem csak lapítunk, de úgy gondoltuk, hogy a közönségünk megérdemel annyit, hogy kimondjuk, hogy itt most szünet következik. Egyébként más zenekarok is csináltak így, hogy szüneteltek, aztán meg visszajöttek.
PL: Nekem most az Amber Smith jut eszembe, akik hasonlóan csinálták. De konkrét példákat mondva, a Moog meg az EZ Basic szerintem tipikusan azok az esetek, amiket Endre mondott. Nem emlékszem, hogy valaha kimondták volna, hogy mostantól valami másképp lesz, de mégis ezek a zenekarok elcsendesedtek. Azt nem mondom, hogy ez hiba, mert nem az, de mi nem akartuk úgy csinálni, hogy ne lehessen tudni, most akkor mi is van velünk. Nyilván ha egy tag elmegy, akkor egy zenekar effektíve nem tud koncertezni és dalt írni, ez pedig a két legfontosabb dolog, úgyhogy Kata hiányát kibekkelni csendben nekem furcsa lett volna.
A Hangmás leginkább az élő fellépései miatt híres, amik persze nem lehetnének ilyen sikeresek a közönségetek nélkül. Mit gondoltok, milyen a tipikus hangmásos? Alapvetően is kicsit extravagánsabb, vagy inkább olyan hétköznapi ember, aki egy Hangmás-koncerten ereszti ki a gőzt?
ME: Szerintem az utóbbi. Elég sokféle ember jár a koncertjeinkre, nem tudok mondani neked egy ilyen sztereotípiát, hogy milyen az, aki szereti a zenekart. Sokfajta embert látunk, régi és új arcokat egyaránt.
PL: Azt hiszem 2013 nyarán volt, hogy mindhárom hónapban játszottunk Budapesten, de különböző helyeken, konkrétan az A38 Teraszon, az Ötkertben, meg a GMK-ban. Érdekes volt látni, hogy mindhárom koncerten különböző átlagéletkorú közönség volt jelen. Az egyik koncerten kimondottan a huszonöt feletti korosztály volt ott, a másik helyen meg abszolút a tizennyolc és huszonöt közötti. Én ezt egy abszolút pozitív dolognak éltem meg.
Mikor elkezdtetek komolyabban foglalkozni a Hangmással, akkor tűztetek ki magatoknak terveket?
ME: Az az érdekes, hogy már egyet sem játszottunk a kezdeti évek dalaiból, amikor 2007-ben felvettük az első lemezünket. Tehát rengeteg olyan dalt írtunk, amit aztán gyakorlatilag elfelejtettünk. A kérdésre válaszolva, az elsőszámú célunk az volt, hogy jelenjen meg egy lemezünk. Amikor megjelent, elég jó visszajelzések jöttek rá és elindult valami a zenekar körül, úgyhogy akkor úgy voltunk, hogy rendben van, akkor legyen még egy lemez, és legyen egy klip. Mindig egy-két évre előre terveztünk csak, és így többszörösen is elértük azt a célt, amit akartunk. Úgyhogy abszolút elégedettek vagyunk azzal, ahova jutottunk, szerintem sokkal többet ezzel a zenével nem is tudnánk Magyarországon elérni. Én legalábbis úgy érzem, hogy elértünk egy limitet, az underground és egy kicsit a mainstream között lavírozunk. Ha írtunk volna több rádióbarát slágert, ki tudja, lehet, hogy esetleg betörünk egy komolyabb fesztiválozós szórásba. De annak örülök, hogy alapvetően megmaradtunk elsősorban underground zenekarnak, mert így amit kitaláltunk dalt, azt nagyjából úgy is írtuk meg, ahogy szerettük volna, és nem feküdtünk rá arra, hogy nagyon rádióbarát slágereket írjunk.
Pont arra akartam kilyukadni, hogy szerintetek minek köszönhető az, hogy bár a Hangmásnak van egy stabil tábora, és a kritikusoktól is jó visszajelzéseket szokott kapni, az igazi nagy áttörés mégsem jött el, amit például egy Punnany Massif megcsinált. Tehát akkor az nem is volt igazán célotok, hogy szélesebb közönség igényeinek megfelelő dalokat írjatok, hanem meg akartatok maradni a saját színtereteken?
PL: Abszolút, és ezt tulajdonképpen két lemez után nyíltan meg is fogalmaztuk. Az akkori menedzserünk meg is említette azt az opciót, hogy ha a fesztiválos-rádiós szórásba be szeretnénk jutni, akkor az nyilván jár bizonyos kompromisszumokkal, tehát például az ötperces számot, ami szerintünk jó úgy, ahogy van, le kell vágni mondjuk három percre, és újra kell keverni. Vagy csak könnyebben befogadható dalokat kell írni. Ez az, amit mi egyszerűen nem szerettünk volna. Vagy ami nagyon jó példa, hogy sok zenekar egy egyszerű jutalomjátékként kezeli, hogyha városi napokra, vagy főtéri rendezvényekre meghívják: ez egy tét nélküli valami számukra, ahol eljátsszák a műsorukat, és aztán kész. Mi viszont soha nem tudtuk igazán elképzelni a zenénket fényes nappal mondjuk egy kolbászfesztiválon, mert tisztában voltunk azzal, hogy annak a közönségnek, aki egy ilyen rendezvényt látogat, úgyse fog semmit mondani, hogy „valaki ma este megsérülhet”, vagy hogy „te vagy a ragadozó”. Tulajdonképpen egyetlen ilyen próbálkozásunk volt, ahol ez be is bizonyosodott. Pár éve játszottunk a Magyar dal napján, aminek akkor Eger volt a fővárosa, és meghívtak oda a főtérre zenélni. Hát, nem éreztük túl jól magunkat ott.
ME: Konkrétan földönkívülinek éreztem magam, nem értettem, mit keresünk ott, és abszolút úgy éreztem, hogy ez nem a mi világunk.
PL: Úgy gondolom, hogy azzal tisztában kell lennie egy zenekarnak, és, hogy mit tud a zenéje, és az ilyen értelemben kinek szól. Mi tisztában is voltunk vele, sose volt az a célunk, hogy egyaránt tetsszenek a dalaink egy húszas, harmincas, negyvenes és ötvenes figurának is.
Mi lesz a szünetelős koncerten?
PL: Azt beszéltük meg, mikor a setlistet összeállítottuk, hogy a régiek közül csak lemezen megjelent számokat fogunk játszani, 2006-nál visszább nem fogunk menni, tehát az Endre által korábban említett, kikopott dalokat nem szedjük elő. Magunkhoz és az intenzitásunkhoz képest egyébként egy elég hosszú műsor lesz.
ME: Egy kicsit aggódom is, hogy hogy fogom bírni ezt a kilencven percet, mert általában a koncertjeink úgy maximum egy óra hosszúak, és azok végén is úgy jövök le a színpadról, hogy majdhogynem talicskával kell letolni. A másik fontos dolog meg az, hogy fel fogjuk venni az egészet, három kamerával. Mindig akartunk egy tök jó koncertfilmet csinálni, hiszen elsősorban a koncertjeink miatt szeretnek bennünket, és most gyorsan találtunk is embereket rá.
PL: Egészen konkrétan azzal a Deák Kristóffal fogunk dolgozni, aki pont a legutolsó két élő klipünket is készítette, tehát a strip klubban vele forgattuk a Laura Palmerhez, meg a kirakatban a Ginatonichoz a videót. Ezt a két klipet nagyon szerettük, így hát vele ültünk le, amikor eldöntöttük, hogy szeretnénk a szünetelős koncertről is felvételt készíteni.
