Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A 2012-ben alakult kanadai July Talk egy öttagú indie rock zenekar, és ebben így még nincs is semmi különleges. A zenekarnak két énekese Peter Dreimanis és Leah Fay: Deimanis mély, karcos hangját pedig tökéletesen egészíti ki Fay lágy csilingelése, mintha a két énekes valami teljesen másról énekelne, együtt viszont elementáris erővel hatnak a hallgatóságra. A tavaly ősszel a Sleeples Records gondozásában megjelent cím nélküli első lemezük végtelenül dögös valahol az indie és a blues határán, így nem is véletlen, hogy 2014-ben már olyan zenekarokkal turnéztak, mint a Weezer, a Tegan and Sara vagy a Billy Talent. Az idei Juno Awards-on nyertes zenekar európai turnéján március 28-án szombaton útba ejti Budapestet is a Middlemist Red vendégeként.
Mit mondanátok el magatokról, hogy a magyar közönség jobban megismerhessen titeket?
Leah: A July Talk egy rock and roll kísérlet a kanadai Torontóból. Egy öttagú zenekar vagyunk két énekessel, és imádjuk kirúgni a ház oldalát a fellépéseinken. Az összes dalunk középpontjában két különböző szemszögből zajló párbeszéd áll. A színpadon érezzük magunkat a legboldogabbnak, mert a zenekar és a zenénk ott tud csak igazán élni, lélegezni. Minden koncertünk más és más, hiszen erősen hatással van ránk rengeteg dolog, ami annak függvényében változik, hol vagyunk éppen. Nincs közönség, hely vagy nap, amelyik pontosan ugyanolyan lenne, így engedjük, hogy ezek a dolgok változtassanak a show-inkon minden este. Szeretjük az őszinteséget, az emberi kapcsolatokat, az elbukás rizikóját és szeretünk kilépni a komfortzónánkból. Még sosem játszottunk Magyarországon korábban, így különösen izgatottak vagyunk, hogy milyen is lesz ez az új élmény.
Mióta ismeritek egymást?
Peter: Josh-t 2007-ben ismertem meg a filmsuliban, és rögtön zenélni kezdtünk. Hamarosan kilépett a másik bandájából és dalokat kezdtünk írni csak a magunk szórakoztatására, miközben lógtunk az órákról. Nem sokkal ezután, 2009 környékén találkoztam Danny-vel, aki The Mohawk Lodge nevű másik zenekaromba került be mint dobos. Sokat koncerteztünk Kanadában, majd négy egymást követő európai turné után elváltak útjaink. Ez abban az időben lehetett, amikor találkoztam Leah-val, nagyjából három-négy évvel ezelőtt. Bementem egy bárba és megláttam a sarokban: bringás mellényt viselt és az arcát arcfesték borította. Egy barátja kísérte akusztikus gitáron, miközben énekelte a dalait, és lekapcsolták a zenét, szóval ez volt minden, amit hallhattál. Azonnal megérintett és kölcsön is kértem a gitárt, hogy eljátsszam az egyik nemrég írt számomat. A dal címe July Talk volt (amit később megváltoztattunk The Gardenre).
Milyen érzés volt megnyerni Az év alternatív albuma elismerést a Juno Awards-on?
Peter: Eléggé lesokkolt minket. Kanadában a Juno olyan, mint a Grammy, és általában olyan zenekarok számára tartják fenn, akik kereskedelmi értelemben is sikeresek. Nagyszerű sikereket értünk el a tartományunkban, de mindig független zenekarnak tartottuk magunkat, szóval ez tényleg meglepetés volt. Határozottan jó érzés, hogy elismernek minket, és nagyon hálásak vagyunk érte.
Mit tekintetek az eddigi legnagyobb sikereteknek?
Peter: Nehéz megítélni, mi a siker a zeneiparban, szóval nem nagyon szeretünk róla beszélni. Úgy gondoljuk, hogy az internet világában a siker átmeneti. Az egyetlen dolog, amit elhiszünk, amikor az emberek lejönnek a koncertjeinkre. Amikor a színpadról lenézek, és látom, hogy emberi lények eljöttek, hogy lássanak minket, és hozták a barátaikat is, valódi kapcsolatot érzek. Igaz, nehéz egyenletesen növekedni. Lehet minden bulid teltházas egy országban, és még mindig azon dolgozol, hogy eljuttasd másokhoz a zenéd. Az elmúlt hónapokban képesek voltunk teltházakat csinálni New Yorkban, Berlinben, Torontóban és Londonban is. Ezt igazán izgalmas látni.
Mi a véleményetek a kanadai indie színtérről?
Leah: Az "indie" az a kifejezés, ami elvesztette jelentését, mert a legtöbb független kiadó már leányvállalata valamelyik major kiadónak. Vagy írod a saját zenéd vagy nem teszed. Vagy megpróbálod kielégíteni a széles nyilvánosságot, hogy népszerűségre tegyél szert vagy ragaszkodsz ahhoz, amit jónak és értékesnek gondolsz, még ha kellemetlen is. Szerintem egyedül ezek választják el a mainstream zenét attól, amit mi egyszer az indie-vel azonosítottunk. Kanada egy hihetetlenül nagy ország viszonylag alacsony népességgel, így elég nagy távolság van városok és helyszínek között. Úgy nőttünk fel, hogy a helyi zenei színtérnek voltunk kitéve, tök mindegy, min nőttek fel a szüleid, vagy mit játszott a rádió. Törvényekben szabályozzák a kanadai tartalmakat, és mindennek az 50%-a, amit játszanak az állomások, kanadainak kell lennie. Azt hiszem, ez segít a szcénánknak elhatárolódni és másnak maradni attól, ami az amerikai határtól délre jön ki. Ha Caribou-t, Tanya Tagaq-t, Joel Plaskettet, A Tribe Called Redet, Cancer Bats-t, Lowellt és Timbre Timbert hallgatsz, olyan hatásokat fogsz hallani, amiknek semmi köze egymáshoz. Szerintem annak, hogy ennyire változatosak, köze van mind ahhoz a térhez és szabadsághoz, amely segítségével fejlesztheted saját zenei identitásodat.
Szoktatok idegesek lenni fellépés előtt?
Leah: Személyesen az a taktikám az idegesség ellen, hogy próbálok megtanulni pár alap mondatot vagy viccet az ország anyanyelvén. Én különösen speciális nyomást érzek amiatt, hogy nő vagyok, és hogy milyen elvárásaik vannak velem szemben az embereknek. A színpadon imádok ordítani, viccelődni a szexen, eljátszani, hogy a mikrofonom egy pénisz, a domináns és az engedelmes szerepet is játszani Peterrel, megérinteni a közönséget, felmászni dolgokra vagy lefeküdni a padlóra és hangsúlyozom, hogy elsősorban emberi testként azonosítom magam, és csak másodsorban nőként. Kanadában és a legtöbb egyesült államokbeli városban kényelmesen érzem magam, ha provokálhatom az embereket ezzel. Amikor új helyre utazunk, fogalmam sincs, hogyan bánnak a nőkkel vagy érzékelik őket, így akár sokkoló is lehet, amit csinálok. Tudod, néhány ember még mindig nem használja a vagina szót. Levettem a melltartómat és felakasztottam a mikrofonállványra (mint Steven Tyler) egyszer Manchesterben, és néhány nő hátul megilletődött, elkezdtek suttogni és kuncogni egymás között. Mindig figyeltem anyukámat gyerekkoromban, mennyire bosszantja a melltartója és kecsesen levette (a bájai felfedése nélkül) minden nap, a kocsiban, a konyhában stb. (Persze kiengedett magából egy megkönnyebbült sóhajt ilyenkor). Szóval ez tök normális nekem. De láthatólag az angoloknak már nem annyira. Érzékenyek vagyunk és meg tudjuk ítélni, mikor mentünk túl messzire a közönséggel, de nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, azt hiszem. Csak megjegyezzük, melyek voltak konzervatívabb városok, és észben tartjuk a következő alkalommal.
Mit csináltok majd, ha hazamentek?
Peter: Elkezdünk dolgozni a második albumon. Már hónapok óta folyamatosan írjuk a számokat, és várjuk, hogy bejelenthessük a következő lépésünket. Vissza szeretnénk térni Európába is, ahogy tudjuk már játszani az új album dalait.
Interjú: Kalocsai Krisztina
