Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Amikor jött a hír, hogy újjáalakul az egyik legjobb német death metal zenekar, a Morgoth, bizony madarat lehetett volna fogatni velem örömömben. Ez a zenekar ugyanis a korai kislemezek óta meghatározó volt az európai extrém metál színtéren, és minden megmozdulásuk során izgalmas dolgokat produkáltak, legyen szó a debütáló Cursed tiszta death metáljáról, vagy az ipari hatásokkal felvértezett, amúgy alapműnek tekinthető Odiumról. Én még a sokak által kapitális ballépésnek értékelt Feel Sorry For The Fanatic lemeznek is nagy barátja vagyok, ami nem meglepő az anyag Killing Joke és Voivod ízeit tekintve. Nemrég új lemezzel is jelentkeztek.
Az tulajdonképpen mellékes, hogy a frontember Marc Grewe tavaly mégis kihátrált a képből, ugyanis az új dalnok, a Disbeliefből igazolt Karsten Jäger személyében tökéletes dublőrt találtak. Jäger szinte zavarbaejtően ugyanúgy hozza az alapító énekes orgánumát és megoldásait, ezzel tehát nincs gond. Azzal viszont már igen, hogy a friss lemez nemhogy nem tesz hozzá az életműhöz, de el sem éri a korábbi anyagok színvonalát.
Persze ha jóindulatú akarok lenni, mondhatjuk, hogy negyvenes metálosoktól ne várjon az ember újabb klasszikusokat, de nem akarok az lenni, ha egy olyan, korábban valóban progresszív társulatról van szó, mint a Morgoth. Ugyanis ha valaki veszi a fáradtságot, és a rózsák metszegetése helyett ismét összepakolja a motyót a próbateremben, netán lemez készít, akkor annak legyen már mondanivalója azon kívül is, hogy jó dolog emlékezni a fiatalabb éveinkre. Ez gond nélkül sikerült például Tom G. Warriornak, aki a Celtic Frost Monotheist lemezével, majd a Triptykon zenekarral valóban új fejezetet tudott nyitni. De említhetem a minimum vegyes megítélésű újabb keletű Pestilence anyagokat is, amelyek kapcsán legalább annyi elmondható, hogy igyekeztek friss zenei megoldásokat csempészni a zenéjükbe, még akkor is, ha ennek nem feltétlenül örült mindenki. A Morgoth viszont az új lemezen meg sem próbálkozik ilyesmivel.
Nem arról van szó, hogy elfelejtettek volna dalokat írni, hiszen most is van pár kifejezetten jó eresztés, például a Black Enemy, vagy a kezdésével megdöbbentően az Odium lemezes Art Of Sinkinget idéző Snakestate. Csak hát ezeket a megoldásokat mind hallottuk már tőlük a kilencvenes évek elején, mégpedig jóval ötletesebb formában. Hiába van itt a jellegzetes gitárhangzás, ha a témák és a dalszerkezetek többségükben körülbelül olyan kiszámíthatók, mint a Columbo bármelyik epizódja, ha már láttál legalább egy évadot korábban.
Van az a mondás, hogy a rutin az egykori tehetség hazajáró lelke, ez sajnos maximálisan igaz erre a lemezre. A gitárriffek lebutításának köszönhetően, bár a zenekarra jellemző hangulat továbbra is itt van, a második harmadra már elkalandozik a figyelem, hogy ne mondjam, unalomba fullad a lemez, pedig alig több, mint negyvenöt perc. A közhelyszótár lapozgatásával készült számcímekre és dalszövegekre nem is térek ki részletesen. Oké, hogy vissza a gyökerekhez, de 2015-ben egy God Is Evil című dalt maximum a Venomtól tudok elfogadni, akiket meg sosem az újító gondolatokért lehetett szeretni.
Kár ezért a lemezért, mert ebben a formában ez egy elpazarolt lehetőség. Örülök, hogy ismét dolgozik a zenekar, ha valamelyik fesztiválon összefutunk a közeljövőben, nyilván meg is fogom nézni őket, de ez az anyag így teljesen felesleges, pláne egy olyan zenekartól, amely huszonkét éve egy Odium szintű klasszikust tudott írni.
