Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Magyarország egyik legjobban futó metálzenekara jelenleg az Apey And The Pea. Ahogy mindenki, jelenleg ők is fesztiváloznak, a Campuson például szombat délután lépnek fel. A szerdán elstartolt debreceni fesztivál előestéjén beszélgettünk Áron „Apey” András frontemberrel és Makai László dobossal, jó alaposan.
Életkorotokat tekintve nem vagytok még veteránok, ennek ellenére komoly zenekari tapasztalatokkal rendelkeztek. Térképezzük fel kicsit a zenei életutatokat!
Apey: Hat évesen kezdtem el zongorázni, majd ez abbamaradt, tizenegy évesen dobolni tanultam, abból sem lett semmi, de elég erős kettőnégyem van a mai napig. (nevet, Laci is megerősíti) 12-13 évesen kezdtem gitározni tanulni, onnantól gitáros, basszusgitáros akartam lenni. 15 évesen kerültem be az első zenekaromba, ez volt a Kelly Hits The Blue Sky, ott nyolc évet töltöttem. Eközben 2007-2008 körül megalapítottuk a Remembering The Steel Pantera tribute zenekart, ekkor ismerkedtünk meg Lacival. 2008 végén beszálltam a Neck Sprainbe, és közben párhuzamosan már elindult az Apey And The Pea is
Makai László: ’96-97 körül kezdtem el dobolni tanulni, tehát közel 20 éve, 11 évesen a hajdúszoboszlói zeneiskolában. Kijelentettem, hogy én Panterát akarok dobolni, az ütőtanár meg nézett rám és közölte, hogy ez itt nem egy rockiskola. Jött helyette a francia verőfogás, marimba, különböző ütőhangszerek, kottaolvasás. Nagyon jó iskola volt ez nekem. ’99-ben bekerültem a debreceni Rocksuliba és megalapítottuk Dul Sanyi (Alvin és a Mókusok) barátommal az első zenekarokat a klasszik Tankcsapda és Green Day körökkel, majd két további szoboszlói formáció, a Last In Line és az Arsencura után bekerültem a debreceni Hatered Solutionbe. Gimi után felvettek a Kőbányai Zenestúdióba, felkerültem Pestre, és vidékiként nekem ezzel hatalmas lehetőségek nyíltak meg. Aki gyakorolt és minimális szinten jó volt a marketingje, azt vitték a zenekarok. Sok helyen játszottam én is, a Last Charge volt az első, akikkel kéthetes európai turnéra mentünk. Köveken aludtunk a tengerparton, klubok színpadán, busz oldalában, de nagyon jól éreztük magunkat, nagyon sokat tanultam. Az első komolyabb metálzenekar, ahol játszottam, a Remembering The Steel Pantera Tribute volt, ahol ugye Apeyval megismerkedtünk. Zolikával pedig a Superbuttban zenéltünk együtt, ami szintén egy komoly tapasztalat volt.
Az évek során szerzett tapasztalatok miben segítenek most benneteket, mi az, ami hatékonnyá teszik az Apey And The Pea működését?
ML: Levetkőztük a naivitásunkat és reálisan tudunk látni.
Apey: Ha csak a Superbuttot és a Neck Spraint nézzük, mindenképp két olyan banda, akik igen mély nyomot hagytak Magyarországon, a két legmeghatározóbb metálzenekar. És az, hogy Zolika meg a Makkos (Laci) megtapasztalták, milyen ekkora kaliberű zenekarban játszani, nagyon nagy segítség volt. Én pedig mindig is Neck Sprain-fanatikus voltam, óriási élmény volt bekerülni a gyerekkori hőseim közé. Ezek a tapasztalatok jó néhány lépcsőfokkal előrébb lendítettek minket.
ML: Láttam, hogyan kell egy zenekart profin menedzselni, önálló koncertet felépíteni, egyáltalán mi kell ahhoz, hogy egy zenekar jól működjön, hogyan kell kommunikálni a körülötted lévő emberekkel, hogyan állítod össze a csapatot (fény-és hangtechnikus, sofőr, stb.) Nem könnyű feladat. Az Apey And The Pea-nek eddig sem volt menedzsere, jelenleg úgy néz ki, ezután sem lesz, egyrészt nincs annyi feladat, amit mi magunk ne tudnánk ellátni, másrészt az évek során kellő tapasztalatot és kapcsolati tőkét szereztünk, amiből tudunk építkezni. Persze a mai napig becsúsznak hibák, de egyre kevesebb.
Apey: Ha valaki megkérdezné tőlem, milyen tanácsot adnék annak, aki ma zenekart alapít, azt mondanám, ne apa-anya vegye meg a legdrágább cuccot meg a buszt, nem lehet lépéseket átugrani, végig kell mászni a létra minden fokát, és rengetegszer kell elesni és felállni. Így fog kiderülni, hogy tényleg akarod-e csinálni, mert igazából ez rengeteg munkáról szól, nem a csillogásról meg az őrületről. Mi is ezt az utat jártuk be, de mindig felálltunk, mert zenélni akarunk, együtt. És szerintem mi vagyunk az élő példa arra Magyarországon, hogy minden külső segítség nélkül előre lehet jutni úgy, hogy őszintén és hitelesen csinálod, mert az embereket érdeklik az igazi dolgok. Mi pedig ennél igazibbak sem zeneileg, sem emberileg nem is lehetnénk, mint amilyenek most is vagyunk.
A zenétekben sokféle hatás érzékelhető, ennek megfelelően rendelnek hozzá általában különböző címkéket, mint a stoner, sludge, grunge, doom. Ti magatok mit gondoltok erről, hogy viszonyultok ehhez a címkézéshez?
Apey: Megmondom őszintén, ha nem lennék ebben a zenekarban, és ismerném a zenét, akkor azt mondanám, ez a legkirályabb, amit valaha hallottam. Azért írunk ilyen zenét, mert ez az, amit mindhárman hallgatnánk, amiben benne van mindaz, amit imádunk. Nem agyaljuk túl, nem tudatosan van kitalálva, hogy valami grunge-os legyen vagy doomos, egyszerűen önmaguktól jönnek a dolgok, nem tudom megmagyarázni, miért olyan, amilyen.
ML: Sokan kérdezik, hogy mi magunk mit mondanánk rá. Az biztos, hogy a stoner és sludge címkétől már nagyon kivagyunk. Én egyszerűen csak annyival intézném el, hogy metál.
Apey: Aki azt mondja az Apey-re, hogy stoner, az nem tudja, mi a stoner. Én tisztában vagyok vele, ahogy azzal is, hogy valóban van három-négy olyan számunk, amire nem lehet azt mondani, hogy nem stoner, például a The Four Horsemen vagy a Hashman Blues. De a stoner vagy a doom esszenciája több ennél. A mi zenénket én úgy írnám le, heavy metal egy nagy adag amerikai ízvilággal. Az én gitározásomon a Neck Sprain is nagyon érződik, Janó Misi nagy hatással volt rám, az is, ahogy a Levivel gondoltak, nagyon sokat tanultam tőlük. És persze a Pantera mind zeneileg, mind attitűdben nyomot hagyott rajtunk, a zenénken.
Mit jelent pontosan ez az attitűd?
Apey: Amit mondunk, ahogy mondjuk. A közönséggel való kommunikációnk nem előre megtervezett. Mindannyian Pantera home videókon nőttünk fel, és láttuk, hogy már amikor arénákat töltöttek meg, ők akkor is egyenként mentek oda rajongókhoz, és megkérdezték, milyen volt a buli. Ez számomra nagyon fontos, mert amikor én kölyök voltam, és odamentem emberekhez, akiket nagyon szerettem, nem kaptam meg, amit igazán akartam, és ez nagyon megmaradt bennem. Nekem nagyon sokat jelent, ha valaki ír nekünk, hozzám szól a koncert után, és maximálisan a lehető leginkább baráti módon viszonyulok hozzá, mert így esik jól. Az emberek ezen meglepődnek sokszor.
ML: Persze, egyikünknek sem esik nehezére, egyikünk sem beképzelt vagy flegma. Nagyon jó rajongókkal beszélgetni koncert után, akik odajönnek, és azt mondják, nagyon jó volt a buli. Érdekes élmény volt, mikor először kért valaki autogramot, hirtelen nem is tudtam vele mit kezdeni, arra gondoltam, „kérj autogramot Vinnie Paultól, Eddie Veddertől, Mick Jaggertől, azoktól, akik ikonok, de ne tőlem, én ugyanolyan vagyok, mint te”. Én is rajongó-típus vagyok, úgyhogy megértem, ha neki ez fontos, akkor fontos, nekem pedig egyáltalán nem esik nehezemre, csak furcsa volt.
Apey: Van olyan is, akinek csak egy ölelés kell. Emlékszem, Debrecenben egy srác annyira meghatódott a találkozástól, hogy elsírta magát. Meghívtam egy rakás felesre, és egész este vele lógtam, óriási volt. Azóta egyszer találkoztam vele, és mondta, hogy élete legjobb estéje volt.
Mint kiderült, ti is át tudjátok érezni a rajongást, és arról is van tapasztalat, milyen az, amikor az embernek csalódást okoznak a bálványai. Az elmúlt egy év során pedig teljesen új helyzetben is találkoztatok két nagyobb bandával, előzenekarként közreműködtetek tavaly a Crowbar, idén a Saint Vitus koncertjén. Mi volt a benyomásotok róluk?
Apey: A Crowbar és a Saint Vitus is abszolút ikon mindhármunknak. Iszonyú inspiráló volt látni, hogy Kirk Windstein harminc-harmincöt év turnézás után is lejön a színpadról koncert végén az átizzadt pólójában, odaáll a merchpulthoz, és ott marad az utolsó emberig. A mai napig hordja egyébként a Devil’s Nectar pólónkat, koncertképeken szoktuk rajta látni. Dave Chandler is iszonyat jó arc volt.
ML: Külön odajöttek megköszönni, hogy mennyire jó bulit nyomtunk, ilyen support bandájuk még nem volt a turné során. Pedig nekik mi érdekük van abban, hogy odajöjjenek? Látszott, hogy ez nem megjátszás.
Külföldről kaptok visszajelzéseket, akár Kirk Windstein pólója kapcsán?
Apey: Amerikából több arc is van, akikkel tartom a kapcsolatot.
ML: Nagyon meglepő, rengeteg országból megkeresnek minket. Ami kiemelhető, az Zágráb, ott komoly rajongótáborunk van, mi sem tudjuk ennek az okát. Már amikor először kimentünk, akkor is az volt, hogy énekelték az egyik dalt az első albumunkról.
Apey: Zágrábban arcról megismertek minket, ahogy beléptünk a klubba. Eljött 180 ember az első koncertünkre, és megőrültek, utána egész este együtt buliztunk. Az ottani fanatizmus összehasonlíthatatlan a magyar helyzettel, ha eljön egy horvát zenekar a Showbarlangba játszani, ki fog rákeresni? De szerintem az undergroundban talán most kezd valami kinyílni, érdeklődőbbek az emberek.
Hogy érzitek, az underground vagy a metálszíntérhez húz inkább az Apey And The Pea? Hogy viszonyul ez a kettő egymáshoz?
Apey: Én azt látom, hogy a 12 év alatt „respect faktort” kaptunk mindhárman. Először a Superbutt és a Neck Sprain miatt, de most már úgy érzem, ezzel a három lemezzel is letettünk valamit az asztalra. És szinte mindenkit ismerünk.
ML: Persze, még a nagyobb zenekarokkal is jóban vagyunk. Nagyon meglepő volt, amikor kiderül, hogy még Lovasi András is nagyon durván rá van indulva a zenekarra. Hol gondoltam volna, hogy ő a turnébuszban a mellette ülő 9 embert ki fogja tenni annak, hogy a mi lemezünket hallgatja? Végignézte a hétvégi orfűs bulinkat is, és utána elmondta, hogy most látott minket először, nem is gondolta volna, hogy ennyire erős élőben a banda, pont azt kapta, mint a lemezen, csak dupla kombóban.
Kaptok negatív kritikákat?
Apey: Igen, de szerencsések vagyunk, mert ha nagy nehezen végre kapunk negatív kritkát, egyrészt nem érdekel minket, másrészt egy rossz kommentre ráugrik harminc, aki mást gondol. Persze, bele lehet kötni sok mindenbe, például a zenekarnévbe, ami a produkció leggyengébb pontja. Senki nem tudja, hogy kell kiejteni, még mi sem tudjuk, hogy kell kiejteni szerintem, és belekötnek abba is, hogy olyan, mint egy indie zenekarnév. Erre én se tudok mást mondani, mint hogy szerintem is. Vannak negatív kritikák, de ez a normális.
Legutóbb a Fonogram díjátadón az év hazai hard rock vagy heavy metal albumának járó elismerést kaptátok meg.
ML: Ez számunkra azért volt hihetetlen, mert tényleg az esélytelenek nyugalmával ültünk be. Úgy voltunk vele, majd megesszük a rákot, isszuk a sört, szívjuk a spanglit élő adásban. Biztosra vettük, hogy a Subscribe vagy a Leander Rising fogja megnyerni. És aztán kimondták a mi nevünket. Tegyük hozzá, azt talán sokan nem tudják, de e mögött rengeteg munka van. nagyon sok gyakorlás, sok próba. Ha koncerten valami nagyon durván sok sebből tud vérezni, az a trió. Az egy olyan sound, hogy azonnal kijön, ha valami nem áll stabil lábakon, még aki nem zenél, az is meghallja. Nálunk ezt nem lehetett megtenni, ezért kellett nagyon gatyába rázni a szettet. Mai napig nagyon sokat próbálunk, időközben nagyon sok koncertünk is volt, és többen mondták is, hogy hatalmas rutint szereztünk.
Apey: Január óta volt eddig 30 koncertünk, több mint húsz a turnéban, plusz még amit önállóan megcsináltunk. A Fonogramhoz visszatérve, ott éreztük azt is, hogy nem csak tisztelnek minket a zenészek, de szeretnek is. Ahogy lejöttünk a színpadról, a Leander Rising és a Junkies is állva tapsolt, elmondták, mennyire drukkoltak nekünk, ölelgettek minket, nem volt senkiben irigység. Azt látjuk, hogy a rajongóink is örülnek az elismeréseinknek. Én már attól tartok inkább, hogy ezután mi lesz? Nem sok platform van, ami számunkra lehetőség, és most ott tartunk, hogy mindent megnyertünk. Egyébként a Fonogram gálán a díjátadó után egy enyhe botrányt is csináltunk. A szobrot egy órával később eltörtük (Laci kijavítja, hogy csak megrepedt). Italokat is loptunk.
Amellett, hogy a Leander Rising - Blind Myself turnén rutinosabbá váltatok, mi volt még tanulság számotokra?
Apey: Nem szabad olyan helyzetekbe belecsúszni, mint az italozás vagy bármi, ami a produkció rovására mehet. Azok az emberek, akik eljönnek a koncertre, megveszik a jegyet, azért vannak ott, hogy téged lássanak, meg kell adni nekik a tiszteletet azzal, hogy 130 százalékot nyújtasz. Minden este meghalunk a színpadon, akár egy embernek is.
A szövegekben központi téma az okkultizmus. Erre milyen reakciókat kaptok?
Apey: Sokan túl komolyan veszik ezt a sátánista, okkult vonalat. Én nagyon mélyen vallásos zsidó családban nőttem fel, zsidó iskolába jártam, és nagyon régen szakítottam ezzel az egész menny-sztorival. Számomra Lucifer egy mitológiai alak, a legkirályabb, ami létezik a történelemben. Nagyon izgalmas számomra az összes titkos meg okkultista társaság, amik talán még a mai napig is működnek rendesen a világban. Azért szeretem, mert izgalmas, és aki azt mondja, hogy ezekben a „sötét dolgokban” nincsen szépség és művészet, az nem igazán olvasta át őket. Aki pedig lesarkítja arra, hogy sátánisták vagyunk, annak annyiit tudok mondani, hogy oké. Ezt nem mi találtuk ki, ezt a Black Sabbath találta ki, és ez onnantól kezdve benne van a zenében, sőt, még a Rolling Stonesnál is. Szerintem ez a rock and rollhoz hozzátartozik, csak nagyon sokan túl komolyan veszik. Vannak olyan ismerőseink, akik mélyen keresztények és nem szólnak hozzánk.
Az albumborítókat is te tervezed meg?
Apey: Igen, a borítókhoz, artworkökhöz mindig van egy ötletem, elmondom a többieknek, ők is nagyon sokat szoktak hozzátenni. És ott van nekünk Kókai Barnabás, aki a kivitelezésben segít, borzasztóan tehetséges, eléggé egy hullámhosszon vagyunk. Ő olyan, mint a Bánházi Gabika, a hangmérnökünk, mindkettejükkel tökéletesen ugyanazt a frekvenciát fogjuk, nem hinném, hogy találnék még két ilyen embert. Elmondom Barnabásnak az ötletemet, és elsőre megcsinálja, nincsenek próbaverziók. A Devil’s Nectar-nál is így volt, és a Hellish borítójánál is. Az a koncepcióm, amit a következő lemeznél is szeretnék folytatni, hogy a Föld peremétől megyünk lefele, egyre mélyebbre, és a Devil’s Nectar volt szerintem az, ami elindított minket, és Cerberus pedig ugye a pokol kapujának őrzője, és már ezen is átjutottunk, a harmadik lemeznél már bent a bugyrokban fogunk úszkálni. Nagyjából a lemez háromnegyede már kész van, és szerintem ez lesz a leggusztustalanabb, legsötétebb, legbetegebb anyag, amit valaha kiadtunk a kezünkből. Vannak demók, amiket minden nap meg szoktam hallgatni, és mindig fogom a fejemet, annyira undorító és borzalmas az egész, hogy a hideg kiráz tőle. És ez király.
Interjú: Harangi Ditta
