Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Florence + The Machine talán eddigi pályafutása csúcsán érkezett a Szigetre, mégis jóval kevesebben voltak kíváncsiak rá, mint arra a Robbie Williamsre, akiről ez közel sem volt elmondható. Persze ez valahol érthető is, ha azt nézzük, hogy mit tettek le eddig az asztalra. Mégis, aki napijegyre szánt pénzét inkább Florence Whelch-ékre költötte, az sokkal jobb döntést hozott, hiszen régen lehetett ennyire átélt és magával ragadó előadást látni a nagyszínpadon, mint tegnap este. Ez mondjuk csak magára az énekesnőre igaz, időnként például már attól féltem, hogy a háttérénekesek közül valaki véletlenül elalszik, de Florence elképesztően szuggesztív volt, egyszerűen mindenki figyelmét folyamatosan magán tartotta, és elérte azt, hogy a nagyszínpad környékén gyakorlatilag az univerzum közepe legyen másfél órára. (Fotók: Juhász Dorottya)
És ez azért is érdekes, mert ha ő nem lett volna ilyen, ez könnyen egy közepes koncert is lehetett volna. Egyrészt például azért, mert Florence-ék dalai egymás után hallgatva nagyon egysíkúak, még akkor is, ha a Sweet Nothing például sokkal jobban szólt a zenekar stílusában, mint Calvin Harris-szel. Másrészt azért is, mert Florence színpadi jelenléte egy kicsit kevesebb hitelességgel simán idegesítő vonaglásba mehetett volna át. Végül azonban nem volt ezekből gond: bár egy óra után így is sikerült elunnom kicsit a dolgot, a végére tartogatott slágerek helyre tették a koncertet, és Florence szereplését is csak nagyon ritkán éreztem erőltetettnek. Így pedig pont olyan koncertet adott a zenekar, amilyeneket a legjobban szeretek a Szigeten: olyat, ami akkor is élményt nyújt, ha nem is ismered azt, aki adja.
