Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A mai beszámolónkban olyanról is írtunk, amit még el lehet kapni a Szigeten. A legtöbb persze ezen kívül már a múlt, de tessék lentebb olvasgatni miket éltünk át. (Fotók: Juhász Dorottya)
Volt egy előre kialakult képem arról, hogy milyen lesz a Maccabees-koncert: az első sorokon kívül a tikkasztó melegben kókadtan dülöngélő, nem túl nagy közönség, a színpadon pedig egy a kétezres évekből itt maradt, de amúgy jó zenét játszó zenekar, ami szerencsésebb körülmények között adhatott volna egy tök jó koncertet is. Ez a kép viszont már akkor megdőlt, mikor megérkezem a nagyszínpadhoz, konstatálnom kellett ugyanis, hogy sokkal többen vannak, mint az előző nap későbbi sávban játszó Horrorson. Úgy néz ki, jó sokan örültek annak, hogy van még a nagyszínpadon indie rock 2015-ben is, és bár a zenekar tagjai külsőre inkább néztek ki egy szupermarket árufeltöltőinek, mint rocksztárnak, nagyszerű koncertet adtak, amit nagyon élvezett a közönség. A hétköznapi imázst talán érdemes külön is kiemelni, hiszen indie-zenekartól a legritkább esetben látjuk ezt, de a Maccabeesnek kifejezetten jól állt az, hogy akár a szomszéd srácok is lehettek volna. Ha pedig visszatérünk a jóslatomra, az abban a tekintetben viszont már bejött, hogy tényleg borzasztó meleg volt. (má)
A Ting Tings zenekar 2008-ban gyakorlatilag egy tökéletes debütáló lemezt hozott össze, olyan slágerekkel, amiket mindenki ismert, maximum nem tudta a zenekarhoz kötni. A We Started Nothing után 4 évet kellett várni a folytatásra és sem a Sounds From Nowheresville, sem a tavalyi Super Crtical nem tudta megugrani az első lemez sikerét, ezért a popduo maradt a That's Not My Name-t játszó zenekar kategóriában. A sztori csak azért nem ennyire szomorú, mert a tegnapi koncerten kiderült, hogy nekik ezzel az ég világon semmi bajuk nincs, vagy legalábbis nagyon jól titkolják. A legutóbbi lemezt Ibizán vették fel, ami ha a lemezen nem is, az élő produkción meghagyta a nyomát, ugyanis kiegészültek egy DJ-vel. Ez részben nagy segítség volt, mert a két főhős, Katie White és Jules De Martino mentesült attól, hogy a zenebohóc szerepében egyszerre adjanak ki egy nagyzenekart, ezért sokkal felszabadultabb volt a buli, mint mondjuk az előző szigetes koncert, ugyanakkor a DJ-s részek és a közös remixelések eléggé idegenül hatottak. Kivéve persze a koncert végi Hands című dal remixének a remixelését, ami azért jóra sikeredett, tisztára ibizás hangulatom lett tőle. (edicsek)
Sokan várták az indie-s math rockos Foals második koncertjét Magyarországon, ami az egyik legjobban csengő név volt az idei szigetes fellépők között. Kezdéskor a színpadon elhelyezett nagy színes háttér kicsit elgondolkodtatott, hogy a külsőségek háttérbe fogják-e szorítani a zenét, de miután megszólaltak a dobok és Yannis Philippakis frontember is szinte lemezminőségben kezdett ordítani, minden kétségem elmúlt. A folyamatosan ömlő párától elázott közönségnek is láthatóan nagyon bejött az ügyesen összerakott setlist, simán le is lehetett guggoltatani őket és még egy kissé elhibázott közönségszörföt is láthattunk, mindezt anélkül, hogy bármelyik is erőltetett lett volna tőlük.
Az új számok (Mountain At My Gates, What Went Down) is jól szóltak, mégis az igazi tetőpontot az Inhalerrel érte el a csapat, ami nem túl meglepő. Hogy ne legyen minden annyira szép és jó, azért egy technikai hiba akadt, pont az egyik új dalnál, a Mountain At My Gatesnél. Miközben a zenekar próbálta gyorsan összerántani magát egy áramszünet után, a közönség a Seven National Armyt (mi mást) skandálva biztatta őket, a buli pedig fél perc után ott folytatódhatott, ahol abbamaradt. Ráadásul végre egy olyan koncerten voltam, amin nem sokalltam a másfél órát, nem úgy, mint például a nagyon trendi alt-J-n . Talán ez a zenekar lett az idei Sziget legjobb döntése, aminek a koncertjére bármikor elmennék még egyszer. (tina)
Ellie Goulding nagyszínpados fellépése valószínűleg a Sziget legantirakendrolabb dolga volt, pedig azért láttunk már nagyon kommersz produkciókat. Én aztán tényleg az utolsó ember vagyok, aki a Clawfinger fellépéseit sírja vissza, amikor szóba kerül a Sziget, de Ellie Goulding már tényleg annyira családbarát, hogy 18 év felett gyakorlatilag képtelenség élvezni, amit csinál. Igen, a Burn egy jópofa dal, de a Love Me Like You Do már tényleg olyan, mintha három percre feszítették volna ki a gimis szerelmes filmeknek azt a jelenetét, amikor a csúnya nő összejön az isi legjobb pasijával. Ez persze tök jó, de azért valljuk be, hogy az a korosztály, aminek Ellie Goulding szól pont eggyel a Sziget-kompatibilis korosztály alatt van. Szürreálnak jó volt persze, hogy élőben keveredett össze a farsangi diszkó és egy fesztivál hangulata, de az amúgy végtelenül cuki Ellie Goulding sajnos képtelen bármiféle indulatot kiváltani belőlem, már ha az nem számít annak, hogy 20 perc után rettentő álmos lettem. (fá)
Igen, az Interpol jókora késéssel kerül a Szigetre már 2011-ben is, idén pedig már akkorával, hogy Paul Banksék végül sátorba kerültek. Én ennek speciel örültem, mivel a New York-i éjszaka szépségeit sokkal jobban színpadra lehet vinni éjjel 11-kor, mint a délutáni napsütésben. És az van, hogy a négy évvel ezelőtti elég semmilyen koncert helyett most végre olyan Interpolt kapott a Sziget, amilyenre vágyott: méltóságteljes, sötét, de mégis lendületes és szórakoztató. A zenekar nem sokat vacakolt a közönséggel folytatott kommunikációval, egyszerűen szép sorrendben eljátszották az eddigi öt lemezükről válogatott dalaikat, szerencsére érezvén, hogy az első két lemezük (Turn On the Bright Lights, Antics) voltak az igazi klasszikusok. Az A38 megszólalásába nyilván bele lehet kötni, de a hangerőt nekem csodásan pótolta, hogy tulajdonképpen lemezminőségben szóltak az örökké rettentő szomorú, de végig jól táncolható dalok, amiktől a rettentő melegből kicsit kilátásba került a várva várt ősz is. Az egyetlen ráadás után (Untitled) levonult zenekar igazából sikeresen hozta azt, amit egy népszerűségéből és fényéből már vesztett, de klasszikusokat is kiadó zenekarnak hoznia kell, és kicsit jobb hellyé varázsolta az Ellie Gouldingokkal terhelt Szigetet. (fá)
A csodák gyakran az apróságokban mutatkoznak meg, most is ez történt, illetve történik: Dario Rossi olasz dobos performer a Vándor Vurstli résztvevőjeként minden nap vagy kétszer játszik, általában este 7 és 8 közt, illetve éjfél tájt a Superga standnál a nagy cipő előtt. Szétpakolja szétütött lábasait, tepsijeit, tálcáit, szakadozott cintányérjait, dobjait és műanyag vödreit, majd pillanatok alatt olyan techno-rave partyt rögtönöz a földön ülve és ide-oda ugrálva, hogy a köré sereglő szerencsések a nap legjobb táncmulatságában részesülhetnek. Én véletlenül bukkantam rá, ahogy próbáltam utat törni az emberi gyűrűben, hallás után először azt hittem, megy valami techno alap felvételről, és arra zöröghet valaki, aztán alig hittem el, ahogy a fazon teljes erőbedobással két ütővel, a létező legegyszerűbb, de mindennél hatásosabb módon megteremti a partyzenét. Még a kiállások, a felpörgetések, a főritmushoz való visszatérések is stimmelnek, egyszerűen ennél hatásosabb utcai performanszba nem futottam bele évek óta. De nem csak én lehettem így vele, az emberek a reménybeli újrázásra gyűlni kezdtek tegnap délután is a helyszínen, aki valami igazán emberközeli bulira vágyik, ne hagyja ki. (rm)
