Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Voltak jó bulik is a Szigeten pénteken, meg voltak rosszak is. Az biztos, hogy a fesztivál történetében most volt először 90 ezer ember egyszerre a Nagy Buliban. Ez természetesen telt házat is jelentett, ami így idén már másodszor fordult elő a Robbie Williams-es nap után. Velünk pedig ez történt tegnap. (Fotók: Juhász Dorottya)
Egész korrekt koncertet adott az Awolnation a délutáni hőségben, de nem bántam, hogy nem kerültek be az esti sávba. Hallgatható, popos-hörgős számaikra elég sokan voltak kíváncsiak, a Sailre pedig az árnyékban hűsölők nagy része is befutott, ha már ezt az egyet ismerték csak. Kicsit egysíkú volt a dolog, igazából meg is untam a végére, hogy a szinte ugyanúgy felépülő számokat hallgassam tovább. Hiába tetszett, a bulit még az énekes, Aaron Bruno egyébként tök változatos hangja sem mentette meg, pedig ugyanúgy kijöttek belőle igazi herélt hangok és halálhörgések is. Ettől függetlenül, amijük volt, azt jól adták elő, de estére még kevesek lennének. (tina)
Nem kellett volna sok ahhoz, hogy egészen kiváló koncertet adjon a Kasabian. Így is jó volt, viszont nem biztos, hogy meg tudom mondani azt, hogy miért nem lett közel tökéletes. Azt már előre is tudni lehetett, hogy az eddig megjelent öt albumáról össze tud rakni egy nagyon erős szettet a zenekar, ami még elég változatos is lehet, hiszen kifejezetten sokat kísérletezgettek az elmúlt években. A változatosság sajnos nem jött össze végül, még a koncerten játszott elektrósabb dalok is nagyon hasonlítottak a többihez, de igazából ez pont az a buli volt, ahol ebből nem volt baj, mert a hasonló dalok szinte mind nagyon jók is voltak. A tavaly megjelent 48:13-mal együtt az együttes életműve összeállt egy kerek egésszé, és ez látszott is tegnap este.
Na de ott még mindig nem tartunk, hogy akkor miért is nem ez volt az eddigi legjobb koncert a Szigeten. Pedig a zenekar tagjainak színpadi jelenléte is teljesen rendben volt, Tom Meighan és Sergio Pizzorno is igazi frontemberként viselkedett. Ha konkrétan mondani kell valamit, nekem abból lett elegem egy idő után, hogy a koncerten szinte megállás nélkül követték egymást az ugrálós-őrjöngős számok, nem lehetett semmi ívet felfedezni benne. A zenekar csak rázúdította a tömegre eddigi termésének legjavát, és bemondta, hogy jump. A közönség szót is fogadott, így látszólag minden rendben volt, de ebben a koncertben valahol maradt még egy kicsi, ami ha kijön, tényleg nagyszerű lehetett volna. (má)
A görög Imam Baildi az elsőkörös várósok közt volt, és be is váltotta a hozzáfűzötteket, de azért a koncert felét le kellett hántani róla. Méghozzá a tipikus fesztiválos, nagykoncertes hejehuját, fílórájtozás és „kezeket a magasba” hegyeket, szóval mindazt, amit a közönség általában ovációval fogad, én viszont minimum elfecsérelt időnek tartok. Ebben a görög bandában - amiben ott van a hagyományos rembetika éppúgy, mint a trip hop, dub, hip hop, mambo, mindenféle balkáni muzsika leglényege – minden adva van, amitől működőképes lehet a dolog, lemezen éppúgy, mint koncerten. És működik is, hogy jelen időre váltsunk, de az biztos, hogy a helyükben én nem engedném ennyit mikrofonhoz a rettentően beszívott rasta énekest/rappert. Egy banda tolja le rendesen a koncert első felét, aztán majd érdeklődjön, hogy frankón érezzük-e magunkat, és ne ezzel kezdje felütésként erőltetve negyedórán át. Most viszont rátérhetünk arra is, hogy az Imam Baildi koncertje mindent beleszámítva mégis remek volt, elképesztő energiával és örömmel tolták a programot, a srácok látványos és profi muzsikusok, blokkonként akár hangszereket is cserélnek, még klarinét, buzuki és gitárszólókra is marad idő, miközben nem törik meg a lendület pillanatra sem. Mintha ők lennének a görög Stereo Mc’s – az elektronikus tánczenei kötődés alapból adott, a dobos és a DJ alapította a bandát. Ezen felül pedig a lényeg: amilyen mértékben hátrébb tolnám az MC szerepét, legalább olyan mértékben emelném a tétet énekesnő fronton, mert amikor a sugárzóan szép, jó mozgású és csodás hanggal megáldott hölgy helyzetben van, akkor a fellegekben járunk. Én le se engedném a színpadról egy perce sem. (rm)
Tiszta sor, a Gaslight Anthem nem az a rock’n’roll zenekar, melynek szerzeményei body surf közben véghezvitt demizsonlóbálásra késztetik a hallgatót. Ám ha a New Jersey-i csapat megerőlteti magát, lemezen egészen húzós dolgokat tud produkálni. Ez a koncert viszont löttyedtebb volt, mint egy kivénhedt tapír hímtagja, indie-s érzelgősségből pedig eleve súlyos túlkínálat volt a Szigeten. És ha már itt tartunk: a Nagyszínpad fellépői közül néhány huszadrangú alakulat joggal szolgált volna rá, hogy kétszáz embert szórakoztasson valamelyik sátorban. A Dropkick Murphyst viszont baklövés volt az A38-ra száműzni: egyrészt, mert már a koncert elején totálisan megtelt a sátor, másrészt pedig a helyiségben egy fornettis bódé hőmérséklete uralkodott. Ehhez társult a jól ismert sátras megszólalás, ami végképp élvezhetetlenné tette egy közismerten világbajnok koncertzenekar fellépését. (nausea)
Megint Magyarországon lépett fel Avicii. Megnyomta a gombot, volt zöld lézer és sok konfetti, én pedig arra gondoltam, hogy volt olyan idő, amikor hétvégén a Radiohead lépett fel. Ettől olyan szomorú lettem, hogy hazaballagtam, pont olyan öregnek érezve magam, mint akiket pár éve kiröhögtem, amikor kritizálták a Sziget programját. (fá)
