Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A hithű Ramones-rajongó első számú ismertetőjele, hogy szíve szerint lángszóróval lépne be C&A-ba, és bombát helyezne azok gurulós bőröndjébe, akik szerint a Ramones név egy ruházati márkát takar. Valamint a Joey-Johnny-Dee Dee-Tommy neveket vésné fel elsőként Jézus rezurrekciós kívánságlistájára. Nos, a hasonló hozzáállású egyedek szép számmal jelentek meg az A38-on, noha jól tudták: ezúttal egy kvázi tribute zenekar koncertjére jöttek. A Marky Ramone’s Blitzkrieg jobbára csak abban különbözik a Ramones Maniától, hogy ott ül a dobok mögött egy élő legenda, aki nem csupán az egyik legmeghatározóbb tagja volt a klasszikus punkcsapatnak, de önpusztító életmódja miatt pár évre ki is rúgták onnan. (Abból a Ramonesból, melynek basszusgitárosa naponta lenyelt egy komplett patikát.)
No, de ez a tudat bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az egybegyűltek felhőtlenül élvezni tudják a szó legnemesebb értelmében vett haknit, melyben Marky annyira volt főszereplő, mint Stephen King a Pet Sematary filmváltozatában. Egyébiránt pontosan ugyanolyan befagyott faarccal és szöcske testtartásban ütötte a 4/4-eket, mint a korabeli videókon. És hát stylistja ezeréves munkaviszonyát sem szüntette meg a 80-asok óta. Joggal tarthattunk tőle, hogy védjegyszerű frizurája egy ponton így szólal meg: „Picúr, megvárhatlak?”
Erre azonban nem volt lehetőség, tudniillik a zenekar csak annyi szünetet hagyott a szerzemények között, hogy az ominózus „one-two-three-four” elhangozhasson. Talán egyedül a Somebody Put Something In My Drink hiányzott a legnagyobb slágerek közül, de hát azt ugyebár Marky átmeneti utódja, Richie Ramone írta. Volt viszont Commando, Cretin Hop, Judy Is A Punk, R.A.M.O.N.E.S, Oh Oh I Love Her So, Do You Remember Rock’n’Roll Radio, Surfin’ Bird (ez utóbbi háromra kellemes pogó kerekedett elől), és még vagy huszonöt szerzemény 70-80 percbe sűrítve. Marky aktuális zenésztársai egytől-egyig jó húszassal fiatalabb arcok, akik fazonilag jobbára hitelesen idézték meg a megboldogult hármasfogatot. Leszámítva talán John Fontaine frontembert, aki mikrofonállvány nélkül, mindvégig mozgott a színpadon, és a jó Joeyhoz képest zavaróan jóvágásúnak tűnt. Hangulatos, üresjáratok nélküli buli volt, és ez a maximum, ami egy tribute zenekartól elvárható.
