Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Metál és tánczene. Na nem együtt, külön-külön. Megint írtunk öt viszonylag új lemezről, amik közül van több olyan is, ami tetszik nekünk. Például a With The Dead doom metálja hatalmas, de azért a Chvrches is simán hallgatható.
Chvrches – Every Open Eye
(Universal, Virgin)
Nálam kevés nagyobb rajongója volt a skót elektropop zenekar első lemezének, de valahogy ezt most mégsem vártam annyira. A megjelenés előtt adtak pár ijesztő jelet, mint például azt a máig értelmezhetetlen Eric Prydz-feldolgozást, de Lauren Mayberryék végül biztosra mentek, és szinte teljesen ugyanazt hozzák itt, mint az előző korongjukon. Olyannyira, hogy sokszor azt éreztem, hogy az Every Open Eye csak egy duplalemez második része, tele olyan anyagokkal, amik mintha a Bones Of What You Believe felvételén összedobott kiadatlan maradékok lennének. Azt nem várta senki, hogy a skótok megismétlik a Bones két évvel ezelőtti robbanását, de azt nem gondoltam volna, hogy a lemez második meghallgatásánál random benyomom majd a Lies-t vagy a We Sink-et az előző albumról. Jó, mondjuk olyan kaliberű slágerek itt nincsenek, a két húzódal, a Leave A Trace és a Clearest Blue egyszerűen súlytalan, és a többi számban sincs már ott az a világmegváltó báj, olyan flitteres langyosvíz lett az egész. Mayberry hangjánál jobban viszont az égvilágon semmilyen vokál nem illik jobban ehhez a műfajhoz, az ő éneke minden dalban a helyén van, puha, viszont oda is tud csapni, ha kell, ezt már megszoktuk. De azért a Chvrches még mindig az egyik legszexibb dolog, ami egy ideje az elektro/szintipopban történt, és a mostani lemez még mindig elég szépen megmutatja, hogy ezt ők is tudják. 3/5 (raffer)
With The Dead – With The Dead
(Rise Above)
A With The Deadben a volt Cathedral-énekes és két meghatározó, egykori Electric Wizzard-tag, Mark Greening dobos és Tim Bagshaw gitáros-basszusgitáros zenél együtt. Ebből kiindulva milyen is lehet a With The Dead? Igen, olyan, mintha a Cathedral elkezdett volna földig hangolt fuzz basszust, meg agyontorzított gitárt használni. Vagy olyan, mintha Lee Dorian beszállt volna kántálni az Electric Wizzardba. Mindkettő igaz. Nem annyira beteg, kínnal teli ez a 41 perces, hatszámos lemez, mint az Electric Wizard, de simán van olyan súlyos vagy még súlyosabb, mint az 1991-es első, ultralassú Cathedral-album. Olyan hangzású doom metal lemez ez, amitől még a hallgatás után egy órával is rezeg az ember agya. Olyan, mint egy hatalmas földcsuszamlás, ami szép lassan görgetve viszi le a hulládat a hegyoldalon. Na és ez a borító a három élőhalott pappal! Egyszerűen tökéletes összhangban van a külcsín és a belbecs. Az év egyik legjobb metállemeze. 4,5/5 (Dankó Gábor)
Grift – Syner
(Nordvis)
Az egyszemélyes svéd Grift a Borknagar, a Burzum és a Katatonia elfeledett testvérkéje is lehetne úgy 1996 környékéről. Egyikre sem hasonlít, de mindháromból van benne: az időnként feltűnő folkos dallammenetek (nem folk metal!) a régi Borknagart, a haldokló hangján szóló „ének” a Burzumot, a melankólia a még régebbi Katatoniát idézik. Csak ez a melankólia nem a haláltól való rettegésből fakad, inkább a beletörődés bölcsességéből. A Lifelover lehetne még jó kiindulópont, de az bomlott elméjű és kiszámíthatatlan, a Grift viszont tiszta aggyal éli meg a magányt és a szomorúságot. Elhagyatott kunyhók sötét sarkai, hófödte réteken süvítő fagyos fuvallat, ködben úszó erdők nedves faodvai. A természet csendje, ember által nem zavart békéje. Búcsú az élettől. Romantikus black metal húros és ütős hangszerekre, zongorára. 4/5 (SCs.)
Avicii – Stories
(PRMD, Island)
Az elektronikus popzene még keresi, hogy az EDM-hullám látványos kifulladása után akkor most merre is kellene továbbmenni. A svéd Tim Bergling, vagyis Avicii lemezére ezért most az átlagnál is jobban odafigyelt mindenki, de ő végül nem iránymutatást adott, hanem csinált egy akkora olvasztótégelyt, amiben előjön a ’90-es évek legmocskosabb eurohouse-ja, valami abszolút komolyanvehetetlen reggae, műanyagtrap, na meg élőhangszerek minden mennyiségben. Találomra egymásra hányt ötletekből áll az album, semmi sincs rendesen kibontva, sokszor egy számon belül is logikátlanul csapong a műfajok között. Van egy-két okos biccentés a 2007-2008 körüli elektro/proghouse-virágzás felé, de tényleg ennyi az egész. Ez kívülről nem tűnik többnek, mint egy sima beskatulyázás elleni, sértődöttségből túlművészkedett reakció. Nagyjából annyira hiteles, mintha Michael Bay egyszercsak kis költségvetésű indie-filmet csinálna, és még komoly arccal mögé is állna. Csak hát Michael Bay nem véletlenül nem csinál kis költségvetésű indie-filmet. 2/5 (raffer)
Disclosure – Caracal
(PMR, Island)
Az ilyen típusú albumot sajnos senkinek sem kell bemutatni, mint amilyen a Caracal lett végül. Nem hallgathatatlanul rossz, de ha lepörög a bő ötven perc, és utána mondjuk elmosogatsz, vagy leugrasz a boltba, már semmire sem emlékszel belőle. A Settle klasszikus UK-hangzása nincs meg olyan erősen, talán az Echoes és a Hourglass hozza elő a legjobban a 2013-as lemezt, de amúgy ez már vegytiszta pophouse, és hát nem a jobbik fajtából. Bár körülbelül már akkor egyértelmű volt, hogy ez lesz a helyzet, amikor kijött az album trekklistája. Merthogy a Caracal is beleesett abba a hibába, hogy a vendégelőadókon – úgy mint Lorde, Miguel, Sam Smith vagy The Weeknd - egyszerűen óriási hangsúly van, ez most így hülyén fog hangzani, de a Lawrence-tesók eléggé feléjük tolták el az arányokat, simán túl nagy teret engedtek nekik arra, hogy kibontakozzanak. Oké, a Settle sem volt egy világmegváltó lemez, de a hiánypótlását mindenki elismerte, na ehhez képest a Caracal, ha mondjuk az önmenedzselést meg a professzionalizálódást nézzük, előrelépés, minden másban viszont hátra. 2,5/5 (raffer)
