Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Horhos végképp és szinte minden vonatkozásban elszakadt már az azóta tényleg megszűnt Bajdázótól, amiből kinőtt. A 2014-es debütálás is már önmagában kiteljesedett, egységes és egyedi zeneiséget és arculatot mutatott, mi több, a legtöbb kísérletező drone/ambient zenénél sokkal ember közelibbet. A Győrffi Ákos és Gugyella Zoltán alkotta duó most második albumán is főleg gitárokkal dolgozott, természetesen effektek segítségével, előfordul még egy kis szintetizátorhang is, de ez a lényegen mit sem változtat.
Hogy mi lenne a lényeg, ha már szóba hoztuk? Talán egy gondolat, a lényegi gondolat maga, amire a két muzsikus rászánja az időt belül, hogy az végül megnyilvánulhasson kívül is. Nyilván hagynak időt, hogy beérjenek a dolgok, a hangulati és érzelmi hatások szépen megformálódjanak és kikerekedjenek. A Horhos lényege talán egyáltalán nem is a formaiságában van, miközben erősen és ezer szállal kötődik ahhoz a környezeti, költői és zenei világhoz, amiben él és létezik. Azért is fontos ezt leszögezni, mert egy zene akkor kezd igazán és mélyrehatóan működni, ha egyrészt ön-azonossá válik, másrészt a választott formaisága ezáltal annak alárendelődik. Ha ez megtörténik, megszűnik a hallgatóban is a formára való figyelés, beindul az élet áramlása, egységbe kerül a kint és a bent. Ezt persze csak a legjobbak tudják, minden műfajban pár ilyen akad, és ez a minőség, ami a zene leg-lényegét és valódi feladatát érinti, tényleg nem függ műfajtól, megtörténhet klasszikus kortárszenében éppúgy, mint dzsesszben, rockban, vagy ambientben.
Ebből már sejthető, hogy a Horhos ezen kevesek közé sorolható. A szokásos kategóriákat hagyjuk is, egyszerűen varázslatos ez a muzsika, sokadik hallgatásra is elszáll az esélye, hogy megfejtsem, és részleteiben, kivitelezésében próbáljam tetten érni. Mert addig követhető, hogy effektezett gitárokat pengetnek és az előállt hangokat hosszan kitartva nyújtóznak a terek rengetegében, aztán már azon kapom magam, hogy nem is érdekel semmi egyéb, csak megint engedem magam beszippantódni. Beszédes az album tematikája is, a címben jelzett hegy az emberélet útjának feléhez érést szimbolizálja, amit aztán, mint tudjuk, követ a sötét erdőbe jutás, a lélek sötét éjszakájában való bolyongás és az abból való kiútkeresés. Már ha addig eljutunk, mert ennek nincs köze sem napszakhoz, sem pedig átlátható útkereséshez. Ez a tapasztalatszerzés után főleg a feldolgozás ideje. Ez a feldolgozás pedig valódi veszélyeket rejt, az önismeret kényelmetlen élményét. De nem kell megijedni, a Horhos zenéje a legkevésbé sem kegyetlen, sőt, igen hallgatóbarát, minden csilingel és finoman áramlik, a témák virágsziromként bomlanak ki, fények és színek állnak össze képekké és hangulatokká. Nem is csak az ambient zenékkel rokon, de a nyolcvanas években született pasztell-gitárzenékkel is, ám a dream-poptól jóval odébb járunk – miközben akár ennek a lebegős műfajnak a magas fokát is kijelölik. Persze náluk nincs semmi elkenve, a modorosság és a (pop) műviség nem kenyerük. A Horhos tehát felkínál valamit, és a szöveteiben ott rejtőznek az azonosulásra hívó jelek, és ahogy mondtuk ritka élvezetes és hallgatóbarát, csak hát ez az édes méz nem cseppen le sosem, ellenben a bensőben érlelődik, és ezt az élményt érdemes magunkkal vinni. Az őszinte önfelfedezés tehát igen kényes dolog, ám aki nem kívánja a veszélyekkel teli utat járni, hallgathatja műfaj tiszta ambientként is, úgy is jól jár. Így, vagy úgy, ez most a legjobb lemez a drone/ambientben, de mivel megbeszéltük, hogy ez a minőség már műfajok fölé rugaszkodik, a Horhos most az a dobás, ami tán a legmesszebb száll a (pop) zenében.
