Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ja, hogy már január vége van? Addig vitatkoztunk azon, hogy mik voltak a legjobb nem metál lemezek tavaly, amíg eltelt egy hónap. Nem, igazából nincs kifogás a késésre, nem is keresünk. Viszont akkor is itt van a Lángoló listája azokról a nem magyar lemezekről, amiket a legjobban szerettünk tavaly és nem zsizsgett benne túlságosan a gitár.
Asaf Avidan – Gold Shadow
(Telmavar)
Ha valakit nem zavar, hogy Asaf Avidan hangja inkább Joni Mitchellére, mint Nick Cave-ére emlékezteti, és kedveli az érzelmesen elrebegett popzenét, amibe azért némi dög is szorult, nyert ügye van. Az izraeli singer-songwriter sosem fog eladni annyi lemezt, mint Adele, azonban hasonló zenei területen olyan mélységeket és magasságokat jár be, amilyeneket a popüdvöske sajnos ritkán szokott. (SCs)
Asap Rocky - At Long Last Asap
(RCA)
Próbálkozhat itt Kendrick Lamar bármivel, de egyedül Asap Rockynak sikerült maximálisan életet vinni a hiphopba 2015-ben. Természetesen neki is azzal, hogy csinált egy lemezt, ami már majdnem soul. (fá)
Dr. Dre - Compton
(Aftermath)
Dr. Dre 2015-ig a hiphop Axl Rose-a volt, olyan sokáig készítette a Detox című lemezét. Amit aztán kidobott a kukába, mert nem volt elégedett vele. Helyette rohadt gyorsan összerántott egy másik albumot, amit az egykori csapatáról, az N.W.A.-ről készített film ihletett. Ezzel a lemezzel elvileg el is búcsúzott a közönségtől, nem fog többé ilyenekbe belekezdeni, vagy most legalábbis ezt mondja, de fiatal még ehhez. Főleg, hogy a Compton még jó is lett, friss, egyáltalán nem öreges, tele vendéggel, Dre leginkább csak producer rajta. Mindenképpen 2015 egyik legjobb raplemeze. (dg)
Eagles Of Death Metal - Zipper Down
(Universal Music)
Az Eagles Of Death Metallal kapcsolatban a tragikus párizsi merényletek miatt nem arról szólt 2015, amiről igazán kellett volna, vagyis hogy egy új lemezük jött ki. Pedig a Zipper Down egy kimondottan jó lemez, olyan mint maga a zenekar. Nem akar komolykodni, nem akar nagyot alkotni, óriási megfejtéseket vinni a zenébe és a szövegbe, csak egy dolgot akar: szórakoztatni. (edicsek)
FFS – FFS
(Domino)
Biztos mindenkinek vannak olyan kedvenc előadói, akiket szívesen összeeresztene egy kis közös zenélésre, hátha valami érdemleges sül ki belőle. A Sparks és a Franz Ferdinand nem a legkézenfekvőbb párosítás, de nem is annyira elvetemült ötlet, és valóban, az FFS jobban talán nem is sikerülhetett volna. Amikor nem sparksos, akkor Franz Ferdinand-os, amikor meg egyik sem (azért ritkán van ilyen), akkor is rém szórakoztató. Az FFS megénekli ugyan, hogy az együttműködések nem működnek, de ez a lemez az ékes bizonyíték rá, hogy mégis. Csak két kiváló zenekar kell hozzá. (SCs)
Florence + The Machine - How Big, How Blue, How Beautiful
(Universal)
A Florence And The Machine sosem állt hozzám annyira nagyon közel, aztán a Szigeten elmentem a koncertre és rájöttem, hogy miért lelkesednek annyira az emberek Florence Welch-ért. Azt nem állítom, hogy akkor is ennyit hallgattam volna a lemezt, ha a Szigeten nem látom őket, vagy nem lett volna annyira jó a koncert, de az biztos, hogy a What Kind Of Man az év egyik legjobban megírt dala élőben és lemezen is. (edicsek)
Four Tet - Morning/Evening
(Text Records)
Elvileg csak EP-ről van szó, de mivel a kétdalos Morning/Evening (igen, Morning és Evening a két dal címe) 40 percet tesz ki, vehetjük nagylemeznek is. Four Tetet nem véletlenül szokás Burial mellett emlegetni, ha elektronikus zenéről van szó, egy napszakokat ennyire egyszerűen feldolgozó ötletből sikerült kihoznia a tökéletes giccsparádét. Persze azt a giccsparádét, amit egész nyáron lehetett hazafelé hallgatni a legjobb és a legrosszabb buli után is. (fá)
Gang Of Youths – The Positions
(Mosy Recordings)
Az év legígéretesebb bemutatkozása a Gang Of Youths lemeze, ami egy sűrű, összetett és változatos albummal mutatta meg, hogy mire kell használni a már ezerféleképpen elpuffogtatott indie rock-jelzőt 2015-ben. Az album sötétebb, pszichedelikusabb, szintisebb, és nem mellesleg érettebb, mint a kétezres évek hőskorának zenéi, de ha az evolúciós folyamat ilyen zenekarokat termel ki, akkor ez így teljesen rendben van. (má)
Guster – Evermotion
(Ocho Mule Records)
A Guster jövőre már huszonöt éves lesz, de negyed évszázad alatt sem sikerült világszerte híressé válnia. Ez csak azért szomorú, mert a bostoni zenekar csinált idén egy gyakorlatilag tökéletes számot, a Doin’ It By Myself nálam simán az év dala. Ez persze még kevés ahhoz, hogy a legjobb albumok közé is odaférjenek, de az Evermotionön messze nem ez az egyetlen érték – az alig negyven percnyi szomorkás alternatív rock hömpölygés mindig pont akkor mutat valami szépet, amikor már kezded azt hinni, hogy el fog laposodni. (má)
Anna von Hausswolff – The Miraculous
(City Slang/Pomperipossa)
A 29 éves svéd dalszerző-énekes-orgonista-zongorista hölgy arról ismerszik meg, hogy szeret minél nagyobb és patinásabb orgonák társaságában mutatkozni, továbbá Black Sabbath- meg Mayhem-pólókban pózolni. Ez persze még kevés lenne ahhoz, hogy szeressék őt a kritikusok és a közönség, de immár három nagyszerű lemezt is fel tud mutatni. Az újat hazájában különböző fórumokon díjra jelölték legjobb rock-, legjobb pop- és legjobb metálalbum kategóriában is. Anna von Hausswolff az ambienttől a folk-, a klasszikus és a filmzenéken át a drone metalig tényleg sok mindent felhasznál, aztán meg is dolgoz és kifordít, hogy a végén már csak egyvalamire hasonlítson: Anna von Hausswolffra. (SCs)
IAMX - Metanoia
(Orphic)
A Chris Corner által jegyzett IAMX egyike azon előadóknak, akiknek koncertjéről mindig sikerül ilyen-olyan okok miatt lemaradnom. A márciusi budapesti fellépésével is így lesz, pedig az új lemez kimondottan jóra sikeredett, bár személyes kedvencem még mindig a Kingdom Of Welcome Addiction. A Metanoia viszont Corner depressziójából fakadó személyes hangvétele miatt mindenképpen elmélyültebb hallgatást igénylő lemez. (edicsek)
Jamie xx - In Colour
(Young Turks Recordings)
Ha az ember elképzeli, milyen lenne az, ha az 1990-es évek rave-jét összekevernék a The xx kérlelhetetlenül magányos produkciójával, akkor ki is jön az In Colour. Ennél jobb ajánlólevél nem is kell. (fá)
Joywave – How Do You Feel Now?
(Cultco Music)
Első albumán rögtön sikerült valami maradandót alkotnia a Joywave-nek, méghozzá azzal, hogy tökéletesen illik rá a világ egyik leghülyébb nevű műfaji besorolása, az indietronica. Azaz olyan harmonikusan házasítja a két eltérő alapműfajt, hogy az egy percig sem tűnik erőltetettnek ezen a hullámzó albumon, amin teljesen szét vannak szórva a jó számok, hogy aztán az utolsó előtti Nice House-zal megjöjjön a katarzis. (má)
Kendrick Lamar - To Pimp a Butterfly
(Interscope)
Igen, a Lángoló listáján is rajta van Kendrick Lamar harmadik nagylemeze. Sokan úgy gondolják, hogy ez egy túlhájpolt lemez, van is benne valami. A nagy hisztériában még Obama is felemelte az albumot, társadalmilag is fontossá téve ezzel. Szóval most már alig lehet objektíven megítélni, de mindegy is, mert sosem arról volt szó, hogy ez egy rossz lemez lenne. A To Pimp a Butterfly jó album, és messze túlmutat a hiphopon a sok jazzes, spoken word-ös, pszichedelikus kirohanásával. Lamar meg a legnagyobb rapperek közé robbant vele, akit már maga Dr. Dre is utánoz. (dg)
Major Lazer - Peace Is the Mission
(Mad Decent)
Lehet utálni a Lean On-t, az azonban mégiscsak tény, hogy a 2015-ös év legnagyobb slágere lett, nem véletlenül, mert jól megírták, még ha tényleg idegesítően sokat játszották. Viszont a Peace Is The Mission lemezen vannak ezen felül is bőven jó dalok. Diplo az évek alatt a seggrázós zene koronázatlan királya lett és a Szigeten bebizonyította, hogy méltó erre a címre, mindenki rázta is rendesen, az elmaradt afterpartyról meg inkább ne beszéljünk. (edicsek)
Miley Cyrus and Her Dead Petz
(Smiley Miley Inc.)
Az van, hogy Miley Cyrus jelenleg a legérdekesebb ember a popzenében, ennek pedig mindenképp társulnia kellett érdekes zenével is. Ezért állt össze a Flaming Lipsszel, és elkészített egy pontosan olyan lemezt, amilyennek első hallásra tűnik egy ilyen kollaboráció: játékos, önironikus, de kicsit végig szomorú. Valahogy így képzelem el magát Miley Cyrust is. (fá)
Peaches - Rub
(I U She Music)
Peaches hatodik albuma szeptemberben jelent meg, és hát egyáltalán nem lett visszafogottabb vagy kevésbé szókimondó, mint az előző öt. Peaches az az előadó, aki nem ismeri a középszerűséget, és általában a kritikák többsége is vagy a modernkori feminizmus egyik szószólójának tartják, vagy éppen öncélú magamutogatónak. A 2010-es Szigeten elmondta, hogy célja az, hogy társadalomkritikát fogalmazzon meg, és olyan dolgokról is énekeljen, amikről más nem. Más tényleg nem igazán fejti ki a véleményét a vaginaplasztikáról vagy éppen arról, hogy ha a nőknek mondhatják a férfi előadók, hogy rázzák a seggüket, akkor ő is mondhat egyet s mást a Dick In The Air című dalban a férfiaknak. (edicsek)
Rone - Creatures
(In Finé)
Rone kicsit azzal lett sztár Magyarországon, hogy felhasználták egy dalát a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmhez is. Bár a Parade zseniális dal, Rone szinte bármelyik számát fel lehetne használni filmekhez és reklámokhoz. Ez most kivételesen nem kritika: a Creatures már az első percében olyan, mintha felálomban hallgatnánk, és egészen a végéig tökéletesen kényelmes, de mégsem langyos halgatnivaló. (fá)
Tame Impala - Currents
(Fiction)
A Tame Impala, illetve mondhatjuk, hogy Kevin Parker, a nyers, pszichedelikus barkácsrocktól a harmadik lemezén eljutott odáig, hogy már nem is nagyon rock, amit játszik. Ennek ellenére kétségtelenül Tame Impala-s még a diszkó is, ha éppen ahhoz van kedve. A Currents nem egy bummbele album, inkább szolidan elektronikus, álmodozós, de táncolni is lehet rá. (dg)
John Tejada - Signs Under Test
(Kompakt)
Jó elektronikus lemezt nehéz készíteni, nem véletlen, hogy csak kevesen mernek nekiugrani. Ha mégis nekiugranak, általában annak is egy zavaróan hosszú massza a vége, de John Tejada a technóból kiindulva azért mégis lerakta a tökéletes őszre való lemezt a maga kicsit tompa hangjaival. Mindezt úgy, hogy egy percig se fél akár a Kraftwerkig visszanyúlni az elidegenedés elérése érdekében. (fá)
Turnover – Peripheral Vision
(Run Fo Cover Records)
Ha van olyan lemez idén, amit néhány hallgatás alatt nagyon meg lehet szeretni, akkor az a Turnover Peripheral Visionje. Pedig igazából semmi hatalmas dolog nem történik rajta, csak annyi, hogy egy kellemes hang tulajdonosa énekelget érzelmes dolgokról nagyon szép gitárdallamokra. Mindezt sikerült úgy megcsinálni, hogy az ne nyálasnak, hanem inkább olyan természetesen visszafogottnak hasson, ami nagyszerű dolog. (má)
Viet Cong – Viet Cong
(Jagjaguwar/Flemish Eye)
Saját bevallásuk szerint elkapkodva választották ki zenekaruk nevét a Viet Cong tagjai, amiből nem is lett volna semmi baj, ha körülbelül egy évvel ezelőtt nem adnak ki egy olyan lemezt, ami rögtön nemzetközi hírnevet csinál nekik. De kiadtak, így pedig sok fikát kaptak a nyakukba érzékeny emberektől, úgyhogy már be is van jelentve a névváltoztatás. Az azonos nevű album címét viszont már nem tudják megváltoztatni, amivel kapcsolatban talán pont az a hozzáállás a legjobb, amit én a névválasztás mögé is képzelek: látszólag nem akartak megfelelni semmilyen igénynek, csak csináltak egy egyedi és különleges poszt-punk lemezt, ami nekik tetszik, és egyébként már háromszori hallgatás után is egészen nagyszerű. (má)
