A szellemfalutól a Hülye Járások Minisztériumáig

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Ki tudja miért, az elhagyatott települések mindig is vonzottak. Amikor Székelyföldön játszottuk, ki is sírtam zenésztársaimnál, hogy kerüljünk pár tucat kilométert Bözödújfalu felé, de mivel szürkületkor értünk oda, sokat nem láttam az elárasztott faluból. Pár éve olvastam, hogy szülővárosomtól úgy harminc kilométerre is található egy ilyen hely, és azonnal tudtam, hogy előbb-utóbb el kell mennem oda. Így is lett.

Gelejen persze sok mindent megtudhattunk az egykori tanyaközpontról, mondhatni első kézből. "Ecsérre mentek? Én is onnan származom!" - kiált fel Zoli bácsi, amikor értesül úticélunkról. Aztán elmondja, hogy a falu voltaképpen abba pusztult bele, még a nyolcvanas évek vége felé, hogy sosem épült meg a betonozott út. Minden tavasszal megígérték, de hát valószínűleg az akkor már recsegő-ropogó Kádár-rendszer utolsó éveiben az utolsó utáni helyen állt egy ilyen probléma orvoslása. Egyre több lakó gondolta úgy, hogy inkább nem marad egy olyan faluban, ahová Rábával kell vinni a kenyeret, ha esik egy nagyobb eső. Pedig a jobb napokat látott Nagyecsérnek a legszebb években hétszáz lakója, saját iskolája volt.

Az előző esti asztaltársaság nagy része reggel visszajött elköszönni, útvonalat javasolni, és persze megmosolyogni, ahogy nyolc órakor jó reggelt kívánok nekik. Hát igen, errefelé más az időszámítás, mint amihez mi, városi csibészek hozzászokhattunk.

A síkvidéki túrázás papíron szintemelkedések hiányában könnyebbnek tűnik, mint a hegyek között kirándulni. Valójában ez egyáltalán nem így van. A puszta kegyetlen hely tud lenni, amikor már délelőtt harmincöt fokban, telepakolt hátizsákkal lépkedsz a tűző nap alatt valami felé, amiről még te sem tudod biztosan, hol van. Vizet meg soha nem vihetsz magaddal annyit, amennyi elég lenne, mert egyrészt azt is cipelni kell, másrészt mindig kétszer annyit iszol, mint amennyit terveztél. A hegyekben ilyen gond nincs, egy-két kilométerenként van egy forrás, de itt csak olyan láposokban, csatornákban található víz, amelyekből szerintem még a gólyák sem ihatnak a cifrafosás kockázata nélkül.

Ezért is örülünk nagyon, amikor a puszta közepén egy lakókocsi mellett mozgást látunk.Tibi, a gulyás eredetileg Miskolcon lakik, a lánya Londonban, nemrég volt kint nála. Amíg feltöltjük a vízkészleteinket, és szóba kerül, hogy egy fesztiválra megyünk, kissé formabontó módon, felcsillan a szeme. Ő is nagy zenerajongó, hobbiból énekelt is zenekarban. Egyformán szereti Mozartot meg a P. Mobilt, és a szombathelyi Lord együttesnek is nagy kedvelője.

Ugyan Tibi elmondta, merre kell mennünk, ráadásul földutakat is jelölő gps-térképpel dolgozunk, Nagyecsért még így is nehezen talájuk meg. Nem is csoda - egy olyan fákkal övezett ligetben van, ahonnan egy darab épület nem látszik ki. Tévelygünk is legalább egy órát a pusztában, ami rohamosan fogyó vízmennyiséggel egyáltalán nem vicces élmény. A száraz földút, ahol egy levélnyi árnyékot sem lehet találni, a rengeteg szúrós toklász, ami gyakorlatilag kirobbanthatatlanul beeszi magát bármilyen zokniba, cipőbe, legalább annyira ellenségesnek tűnnek, mint a dúsabb aljnövényzetű mezők, amelyek legalább embermagasságig emelkedő, ötvenfokos párát okádnak magukból. A tetejébe még egy valami furcsa hangot is hallunk, ami mint később kiderült, a pár nappal ezelőtt címlapokra került robbanás zaja volt. Amikor egy elhagyott tanyánál megállunk pihenni, már látom lelki szemeim előtt Bőrpofát, ahogy kirúgja az ajtót egy berregő láncfűrésszel, hogy ízekre kaszabolja kis csapatunkat.

Szerencsére aztán mégsem így történt. A villanyoszlopok, amelyek látványának még életemben nem örültem ennyire, arra utalnak, hogy mégis jó helyen járunk. Áram persze nincs Nagyecséren, viszont a falu egykori főutcáján meglepetésre egy kisteherautó áll, mellette egy jól megtermett, kertésznadrágos úr pakol valamit. Józsi nem itt lakik, a méhészetét akarja ide költöztetni, mondván, innen senki nem fog ellopni semmit. A falu egyszemélyes lakossága, Rudi épp beszerzőkörúton van, hamarosan meg is érkezik János társaságában, aki két év múlva szeretne ideköltözni.

Rudi hat éve él itt. Eleven tekintetű, kopaszodó, szálkás férfi, minden rezdülésével derűs nyugalmat áraszt. Eredetileg festő a szakmája, elmondása szerint régi vágya volt, hogy találjon egy ehhez hasonló helyet magának. Meginvitál minket a házába, amit saját kezűleg újít fel, lépésről lépésre. A lakrész már készen van, benne kemencével, a plafonon meg napelemmel működtethető ledlámpákkal. Most a melléképületen dolgozik: vályogot kever, bútorokat készít, közben meg a kertben, talajtakarásos módszerrel termeli magának azt, amire szüksége van. Amikor megkérdezzük, hogy mégis miért költözött egy kihalt faluba, azt mondja, ki akart lépni a városi rabszolgaságból, nem azért akart dolgozni, hogy a számlák kifizetésére költse a fizetését, meg olyan dolgokra, amelyekre végeredményben semmi szüksége. Most hetente legfeljebb egyszer bemegy a szomszéd faluba, ha valami olyanra van szükség, amit ő helyben nem tud megtermelni. Amikor szükség van rá, akkor meg elmegy dolgozni, legutóbb épp Kanadában volt pár hétig.

Nem olyan embernek tűnik, akinek nem volt más választása, és szemmel láthatóan boldog a választott életével.
Azt mondja, az a nagy álma, hogy ha talál hasonló világnézetű embereket, szeretné feltámasztani a falut egy önellátó közösség formájában. Kacérkodom is egy spontán interjú gondolatával, de végül arra jutok, nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy valakinek, aki beenged minket pár órára az életébe, mikrofont dugjak az orra alá. Mindenesetre elgondolkodtató a beszélgetés, de nem kezdem el most fejtegetni a boldogság és az anyagi biztonság relációit, mert egyrészt ez mégis egy zenei blog, másrészt az ilyesmikről inkább Doktor Csernus Imre hivatott nyilatkozni.

Jánossal, aki épp egy másik házat újat fel, hogy majd nyugdíjas éveit itt tölthesse, szintén társalgunk pár percet. Ő azt mondja, hogy már döntött, 2018-ban költözik, az sem baj, ha az asszony nem akarja. Merthogy aggódik amiatt, hogy de hát itt nincs bolt, nincs posta, nincs orvos. Ő meg azt mondta neki erre, hogy a mentőhelikopter itt is le tud szállni, amúgy meg nem mindegy, hol halunk meg? Mindenesetre ha van olyan vállalkozó kedvű olvasónk, akinek szimpatikus ez az életforma, akkor a mezőnagymihályi polgármesteri hivatalban fellelhető a helyi eladásra kínált házak listája. Pár percre mi is elgondolkodunk a lehetőségen, de hamarosan indulnunk kell, hosszú még az út a következő lakott településig. Kapunk friss vizet, meg némi vadszilvát, és a kölcsönös viszontlátás reményében veszünk búcsút egymástól.

Az út hátralévő részében feltalálok egy új, eddig még nem létezett hülye járást. A lényege, hogy a bal lábunkat igyekezzünk tehermentesíteni a lábfejnél és a saroknál, helyette inkább lépjünk az ettől már teljesen leamortizálódott jobb lábunk sarkára, amelynek lábfejét szintén nem használhatjuk. Minden második lépést célszerű hangos felszisszenéssel kísérni, illetve ötszáz méterenként pihenőt tartani, miközben válogatott jelzőkkel illetjük a telepakolt hátizsákot, meg azt, aki volt olyan hülye, hogy ennyi fölösleges cuccot hozott magával. Ha kapnék egy kis támogatást, még sokkal hülyébbé tudnám tenni, mondjuk olyanféle ordítozással, mint mikor Laár András a fájós lábú cowboyt alakítja. Így érünk Tiszabábolnára, ami egyáltalán nem volt tervezett úticél. Egy kis félreértésnek köszönhetően megtaláltuk ugyan a legközelebbi lakott települést, ami viszont teljesen más irányban található, mint amerre eredetileg menni akartunk. Gyors újratervezés következik, addig is a helyi harcsafogó bajnok, Bódi Róbert vendéglőjében megszavazunk magunknak egy jó vacsorát, úgyis megérdemeljük. Akkora adagokat kapunk, hogy alig bírjuk őket elfogyasztani. Nem úgy, mint minket a szúnyogok, amikor egy órával később letáborozunk a Tisza partján, de ez már egy másik történet.

Mai beszámolónkat a kitűnő Neurosis együttes egyik stílszerű dalával zárjuk. A túranapló hamarosan folytatódik.