Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szép csöndben, minden felhajtás nélkül (illetve úgy is mondhatjuk, a reklám és a promo szinte teljes hiányával), családias körben lezajlott július 14-én az év hazai rock ’n ’roll koncertje. A Los Angeles-i The Bronx olyan komoly szinten csapatta csütörtökön az A38-on a hardcorepunkos rock and rollt, hogy az arcunk leszakadt. Sajnálhatja, aki lemaradt róla.
Félve érkeztünk az A38-hoz, attól tartottunk, talán a helyszínen már nem is lehet jegyet venni. Hiszen azért a Bronx nem teljesen ismeretlen a magyar punk-hardcore arcok közösségében, külföldön pedig már vagy tíz éve legendáknak számítanak, főleg amióta kitalálták, hogy mariachi zenét (is) játszanak. A Bronx mexikói akusztikus-vígadós alteregója, a Mariachi El Bronx óriási hype lett. A Foo Fightersszel is turnéztak, David Letterman Show-fellépés, sztárság, minden. De a csávók nem szálltak el, sőt, teljesen profin vezénylik mindkét csapatot, írják a dalokat, megélnek belőle, és nagyon elégedettek az életükkel.
De azért az igazi cucc a Bronx. Zajos, szőrös, pofátlan rockzene hatalmas dallamokkal. Olyan az egész, mintha egy elképesztően bespeedezett Clutch nyomna punkot. Rokon a zenéjük a brit újvonalas punk hardcore-ral (Gallows és társai), ám a Bronx le sem tudná tagadni, hogy szülőhelye, keltetője, inspirálója LA. A Guns ’N Roses, a glam rock, a pofátlan túltolás városa. Ennek tart elősorban görbe tükröt, miközben nem felejti el, hogy ugyanebben a városban indult útjára a Wasted Youth és a Black Flag is. A dühös, energikus előadásmód, a szellemesen kritikus szövegek tökéletes egységet alkotnak az állat bulizással, és a rádióslágereket megszégyenítően fülbemászó dallamokkal. Ezt tudtuk eddig is a lemezeket hallgatva, azt azonban még nem, hogy élőben a csávók kegyetlenül odavernek.
A Yeas Asleepről sajnos lemaradtunk, a becsületes fél, de inkább harmadháznak játszó Satellesről nem. A csapat saját bevallása szerint a kétezres évek hardcore/metalcore-ját szeretné visszahozni a köztudatba. Hogy ez sikerül-e nekik, illetve, hogy szükség van-e erre, nem tisztünk eldönteni. A produkció profi, a zenészek profik, a kiállás profi. A dalok meg vannak agyalva. Viszont (feltehetően éppen az agyalás miatt) nincsenek igazán fogós riffek, nincsenek csúcspontok, picit egysíkú az egész. Az énekes hangja pedig inkább elvesz a produkciótól, mintsem hozzáadna. Értjük mi, hogy ez a hisztis, kiakadt üvöltés egy legitim dolog, de a Satelles nem egy Burning Bright, hogy passzoljon hozzá. Több változatosság kellene, énekben mindenképpen: jöhetnének dallamok, magasak, mélyek. De még akkor is jobban járnának, ha egy igazán brutális, hörgős torok lenne náluk. Azonban szerintem ezeket a gyermekbetegségeket ki fogják küszöbölni, elég céltudatos brigádnak tűntek. A közönség élvezte a koncertjüket, ismerték a dalokat, a hangulat rendben volt.
Aztán ahogy a Satelles elbúcsúzott, a közönség egy része is így tett. Amikor a Bronx hangszeresei beálltak pozíciójukba a színpadon, hogy többé egy másfél óráig el se mozduljanak onnan, körülbelül ötvenen nézegettünk a színpadra.
Aztán jött Matt Caughthran, jött, nézett, látott, ugrott. És indult az adrenalin trip. Matt a maroknyi közönség között vágtatott, arcunkba kiabált, pacsizott, és rótta a köröket. A hangja hibátlan, sehol egy hamisság, vagy elcsuklás, miközben a majd két órás bulit megállás nélkül ugrálta-táncolta végig . A számok között stand-up comedy, és vicces közönségprovokálgatás. Emberek berántása a körülötte kavargó moshpitbe. Sikítás közben egy szelfi valakivel, kiállásnál beleiszik egy csávó sörébe, atom pontosan megy a dal tovább. És micsoda dalok! Heart Attack American, Mouth Money, Rape Zombie, Six Days A Week, White Guilt, Around The Horn, Pilot Light, White Tar, és még sorolhatnám, csak kapkodtuk a fejünket a sláger parádéban. A koncertben egy másodpercnyi hiba nem volt.
És mindezt az ország egyik legtökéletesebben szóló koncerttermében. A zenekarnak nyilván nem esett jól, hogy ilyen kevesen voltak rájuk kíváncsiak, és azokat is sokat kellett biztatni a megőrülésre. Matt szóvá is tette valami olyasmivel, hogy olyan ez a koncert, mint egy első randi, vannak kényelmetlen pillanatok, kínos csöndek, túl nyálas csókok, de ő szentül hiszi, hogy a végén a Bronx és Budapest szerelme virágozni fog. De ennyi, és a buli nem állhat meg, ment tovább az őrület, sláger sláger után. Szóval tulajdonképpen kösz, hogy nem jöttetek el annyian, legalább megélhettem egy családias, vadállat klub bulit, tökéletes hangzással, egy legendától. Legközelebb azért nézzétek meg őket, érdemes.
