Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mondhatni, hogy az idei évre a Fezen fesztivál egészen kifordult magából. Egyrészt a Judas Priest közreműködésével felállított tavalyi nézőcsúcs után a székesfehérvári feszt lezavart egy elég alapos profilbővítést, aminek keretében az eddig főleg dinoszaurusz-kategóriás rock- és metálzenekarokra építő rendezvény kínálatában egy sor lazább, vagy épp veretősebb nemzetközi húzónév is megjelent. Ezenfelül az eddig megszokotthoz képest vett egy fordulatot a fesztivál fizikai elrendezése is, konkrétan a kempingnek és a nagyszínpadnak otthont adó területek helyet cseréltek egymással, na meg utóbbiból közben kettő is lett: a Fehérvár színpad a rock és metál, a Harman színpad pedig az egyéb stílusok fellegvára lett.
Ezzel a húzással elvileg megnövekedett a kihasználható terület, a nagyszínpadok távolabb rakása és a városnak háttal fordítása pedig zajszennyezési szempontból is jó ötlet lehetett. Emellett pedig gyakorlatilag az egész fesztivál egy óriási L betű alakját vette fel, aminek az egyik végéből (autós bejárat, parkolók, Harman színpad) a másikba (a város felőli gyalogos bejárat, Fezen klub) eljutni jó 15 perces zarándoklat lett. Ez mondjuk önmagában még nem is akkora kellemetlenség, hiszen itatókat, kajáldákat, WC-t szinte bárhol hamar talált az ember, a dohánybolt is pont félúton lett felállítva, de pár helyen még igazán elkelt volna némi tereprendezés, mondjuk az olyan helyeken, ahol keréknyomokon vagy épp öklömnyi köveken kellett átbotladozni. És ha már kövek: bárki ötlete is volt a nagyszínpadok előtti placcok sóderrel felszórása, csak remélni tudom, hogy legalább egy pár szám erejéig oda is állt valami mozgalmasabb buli elé, ahol a fesztiválközönséggel együtt benyelt néhány kilóval a felrúgott porból, esetleg még a hétvége egyik gyakori pitmutatványát, a köveken félmeztelenül elesést és meghempergést is kipróbálta. Ez a fajta terep már évekkel ezelőtt, a városszéli ipari parkos Fezenek idején is közutálatnak örvendett, és nem is ok nélkül. Emellett a váratlan programváltozások lekommunikálásában sem jeleskedett a fesztivál, bár annyira nem is volt gyászos a helyzet, amennyire egyesek utólag háborognak – de erről majd később.
SZERDA
Az első nap első nagy dobásának a kaliforniai DevilDriver koncertje ígérkezett, de az aligha váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egyrészt elöl már az első szám alatt alig lehetett levegőt venni az említett porfelhők miatt, másrészt meg bárhova is állt az ember, a lemezen kirobbanó erejű groove-os, thrash-es témafolyamokból csak kásás zsizsegés hallatszott. Mindennek a tetejébe még Dez Fafara frontember is elég ellenszenvesen adta magát elő – végig sűrű motherfuckerözések közepette hergelte a szerinte nem elég keményen zúzó közönséget, meg úgy általánosságban méltatlankodott azon, hogy a punk rock meg a metál mára már nem elég erőszakos és veszélyes, ami minimum furcsán hatott annak tükrében, hogy eközben odalent többen is vérnyomokat törölgettek az arcukról a pitben elzúgás után.
Ezzel szemben a Skindred sokkal pozitívabb felfogásban tolmácsolta a maga buliját, amire bárki könnyen rá is hangolódhatott, ha nem utasítja el élből a párhangos riffekre épülő ugribugri metált. A hazánkban gyakori vendég angolok az egyedi ragga-nu metalos hangvétel mellett megint hoztak sajátos koreográfiát (hány koncerten látni mostanában össznépi pólóval helikopterezést?), meg néhány innen-onnan kölcsönvett hangulatfokozó témát is, a Black Sabbath-tól a House of Painen át egészen Justin Bieberig, és a legjobb, hogy náluk ez mind működik is.
Az Infected Mushroom nem feltétlenül az egyszeri metálarc kedvence, de az izraeli psytrance-nagyágyú műsorába belenézve megint rá kellett jönnöm, hogy a főleg taposós négynegyedekre húzott elektronika is ordas húzást tud adni egy bulinak. Pláne, hogy a zenekar koncertfelállásában a laptopos főnökön és az aerobik-edzőket megszégyenítő módon pattogó MC-n kívül szerepel egy kellően húzósan játszó dobos és egy acélszívű gitáros is, aki, ha olyanja van, simán kanyarít a zenefolyam fölé akár villantós tappingszólókat is. Persze a legtöbben valószínűleg egy mezei DJ szetre is pont ugyanolyan frankón elveretgettek volna a nézőtéren, nálam viszont simán új szintre emelte a buli ütősségét a két élő zenész.
A finnek power/extrém metal intézménye, a Children of Bodom kölyökkoromban nagy kedvencem volt, az utóbbi években kiadott megfáradt anyagaik után viszont úgy álltam hozzá a koncertjükhöz, hogy talán a sok ásítozós új szám mellé előkerül majd pár régebbi bomba is, amikre én is megint tinédzser hévvel virgázhatok majd a léggitáron. Ehhez képest nemhogy előkerült pár, hanem szinte teljes egészében a banda első évtizedének a slágereire épült a műsor, amire úgy rá is pörögtem, hogy már a pogózók által felvert porfelhő sem tudott zavarni. Pedig előre készültem ráragasztani a Bodomra a „szebb napokat látott” jelzőt, de nem tehetem: ezen a koncerten másfél órára konkrétan újra 2006 volt.
Hazai részről az első napot nálam a Blind Myself nyerte. Az underground bástya fennállása legutolsó fesztiválbuliját játszotta a Fezen klubban, de a műsoron ez alkalomból sem sokat variáltak. Az utóbbi egy-két év gyakorlatánál maradva megint az újabb keletű, magyar nyelvű, közérthetőbb, slágeresebb témák adták a műsor gerincét, amikkel viszont ezúttal is csont nélkül sikerült zsebre tenni az összegyűlt közönséget. Lehet azon vitatkozni, hogy a klasszikus Blindra mára már csak nyomokban emlékeztető zenekar a csúcson hagyja-e abba, vagy egy évtizeddel utána, de hogy nagy űr fog maradni utánuk, az egészen biztos.
CSÜTÖRTÖK
A második napon az angol Subways triója nyitotta a külföldi fellépők sorát. Őket ugye mindenki a Rock & Roll Queen című dallal azonosítja, pedig elég sok, jellemzően a lehető legjobban alapra vett rockszámuk van még. Egyébként a színpadon jófejek, kedvesek, és alighanem előkelő helyen állhatnak a legtöbb magyar kifejezést tudó zenekarok listáján is. De hiába szimpatikus arcok, meg hiába veri Josh Morgan szinte a pergőt fejelve a kis dobcuccát, miközben Billy Lunn és Charlotte Cooper felváltva énekelnek és rohangálják körbe a színpadot, ha maguk a dalok a faék egyszerűség miatt nem tudják huzamosabb ideig lekötni az ember figyelmét. Persze a rajongók most hőzönghetnek, de az az igazság, hogy a Subways alighanem nem véletlenül maradt egyslágeres zenekar még tíz évvel az a bizonyos sláger megjelenése után is.
A Ronnie James Dio emléke előtt tisztelgő Dio Disciples fellépésével kapcsolatban az volt a legnagyobb kérdés, vajon képesek-e az ikonikus énekes egykori szólózenekarának nem túl nagynevű zenészei két helyettes vokalista, a Lynch Mobban éneklő Oni Logan és az önjogon is közismertnek számító Tim „Ripper” Owens közreműködésével hitelesen megidézni a néhai frontember karizmáját. Hát, nem igazán. Persze, mivel évtizedek óta zenélő profikról van szó, így olajozott gépezetként hozták a Dio-számok mellett a Rainbow és a Black Sabbath vonatkozó éráinak darabjait is, de egyszerűen hiányzott belőlük az a magával ragadó erő, ami Dióból akár még egy koncertvideót megnézve is árad. Méltatlannak azért nem nevezném a dolgot (még Owens totál közegidegen Monster-logós sapkájával és Craig Goldy gitáros zavaróan statikus, enervált kiállásával együtt sem), de menthetetlenül súlytalannak hatott az egész. Kicsit olyan volt, mint egy fotó a nagypapa utolsó születésnapjáról, amin ő maga igazából nem is szerepel, és senki más sem néz ki rajta különösebben jól, de azért az emléke miatt benne hagyjuk a családi albumban, pedig ha még élne, nyugodt szívvel vágnánk a képet a kukába.
Yngwie Malmsteen nem egy visszafogott arc. A svéd gitárhős nem átallott az este összes korábbi zenekara mögé felrakatni a saját, tekintélyes méretű Marshall erősítőfalát, és a saját koncertjén sem finomkodott. Szinte teljesen egyedül, virgáival minden figyelmet magának követelve vezette le a műsort, miközben a zenészei a színpad peremére szorítva, egymás nyakába lihegve és füstbe burkolva kísérték őt (eleinte konkrétan el sem tudtam dönteni, hogy van-e dobos a színpadon egyáltalán). Persze, nem is alaptalanul van nagyra magával, hiszen egy emberfeletti képességű zenészről van szó, de az a helyzet, hogy hősünk gyakorlatilag a teljes szettet irtózatosan tömény és fárasztó tekeréssel töltötte ki, ami laikusként hallgatva maximum annyiban volt változatos, hogy a többiek éppen neoklasszikus, bluesos vagy hevimetálos alapokat játszottak alá. A hagyományosabb, éneklős darabokban egyébként főleg Nick Marino szintis vitte a vokálokat, ráadásul elég meggyőzően, a főnök nagyon nem is ment a mikrofon közelébe, bár amikor mégis felszólalt, akkor lelkes, kedves arc benyomását keltette. És épp ezért is tűnt még érthetetlenebbnek, amikor a ráadás végén módszeresen ripityára tört egy gitárt, aminek a darabjait apránként a közönségbe dobálta – egy ilyen kaliberű zenésztől több alázatot vártam volna a hangszerei iránt, de tulajdonképpen mindegy is. Aki magáénak érzi a mester munkásságát, biztos jól szórakozott, én meg megmaradok kívülállónak.
PÉNTEK
A pénteki nap első komolyabb dobásának a Fish! koncertje bizonyult: a poppunkmetálos zenekar a hazai fellépőknek szentelt nagysátorban olyan földrengető-égszaggató házibulit kerekített, hogy a ráadásblokkjuk felénél a fesztivál komolyan ki is adta a viharveszély-jelzést. Innentől a kültéri színpadok egytől-egyig le is álltak, és jöhetett az alapos kavarodás és fejetlenség, mivel a „most hogyan tovább?” kérdéskörben leginkább csak a Facebookról lehetett infómorzsákat csipegetni, amik viszont így viszonylag kevés emberhez értek csak el. Sokan az esőtől tartva és a fesztivál lefújásának hitében egyből el is indultak haza (ugye a RockPart és az EFOTT után nem ez lett volna az első ilyen eset az idei fesztiválszezonban, itt viszont erről szó sem volt), aki meg nem, az a Fezen Klub épülete és a Junkies koncertje felé vette az irányt. Ez egy több ezer fős tömeget jelentett, amit a cirka 700 főre szabott csarnok nyilván nem bírt el, így a bejáratnál olyan tolongás alakult ki, amilyen talán még a Guns n’ Roses újjáalakuló bulijainak első soraiban sem. Végül úgy további fél óra után terjedni kezdett a hír, hogy a fesztet nem éri komolyabb kataklizma, így a Within Temptation és a Tankcsapda csúszással ugyan, de lemennek a Fehérvár színpadon, a Dub FX-koncert pedig beköltözik a nagysátorba – másik kérdés, hogy utóbbi fejlemény szintén jó pár címzettet elkerülhetett.
Az egész mizériából messze a Within Temptation és a rajongótáboruk jött ki a legrosszabbul, mivel aki nem indult egyből haza a viharveszély hallatán, annak több mint egy órát kellett várakoznia a meredek szélben, hogy aztán a hatalmas üdvrivalgással végre beinduló buli úgy bő fél óra után abba is maradjon. Ennyi jutott ugyanis a holland szimfonikus metálbandának, hiába volt a napnál is világosabb, hogy rengeteg ember számára ők itt a fesztivál legfőbb attrakciója. Pedig az is jól látszott, hogy a közönség az előzmények után még felfokozottabb hangulatban vetette magát a buliba, és Sharon del Adelből és csapatából is sugárzott a lelkesedés, amivel kiálltak a színpadra. De harmincvalahány perc akkor is csak harmincvalahány perc, ami miatt végül rengeteg embernek okozott csalódást a zenekar, a fesztivál vezetése, az irigy Tankcsapda, vagy bárki, akit csak szidni lehet.
Eközben a sátorban lassan a színpadra állt a beatbox-alapú utcazenés performanszaival elhíresült Benjamin Stanford, azaz Dub FX, aki egy szerény „Mi a helyzet? Mit szólnátok, ha egyből egy új számmal kezdenék?” bevezető után bele is csapott a lecsóba. Az ausztrál srác baromi magabiztosan, a közönséget a tenyeréből etetve adagolta a dalait, amikhez a zenei alapokat és a vokálokat nézve is elég sok helyről merít a drum’n’basstől a hip-hopon át egészen a soulos felhangokig. A hangi adottságainál pedig már csak az az elképesztőbb, hogy egy szál magában milyen eufóriát képes kiváltani egy több ezres közönségből. Felemelkedés, együvé tartozás, meg minden. Stanfordot egyébként a műsor nagy része alatt egy basszusgitáros, egy időnként szaxofont is ragadó szintis és egy vokaistalány is kísérte, akik tényleg hatásosan színesétették a produkciót, de az tulajdonképpen nélkülük is bőven megállt volna a lábán, sőt, tökéletes lett volna. Dub FX egy jelenség, akit legalább egyszer látni kell.
SZOMBAT
Az utolsó napot az Apey & the Pea koncertjével indítottam, akik a fél 5-ös kezdés ellenére is egészen tekintélyes tömeget húztak össze a csarnokba. Persze nem is alaptalanul, lévén az ország egyik legkeményebb koncertzenekaráról van szó, akik még ebben az egyébként jellemzően nem túl vaskosan szóló teremben is bármikor mázsás kalapácsként verik fejbe az embert. Megint jó háromnegyed órányi mártózás a pokol lávafolyamaiban, füstfelhőben iszapbírkózás a Sátánnal, meg ilyesmik – a legszebb pedig az, mikor mindezek után a jellemzően nem túl sokat konferáló Áron Andris frontember a kezeivel szívecskét mutogatva vonul le a színpadról.
A Faithless az angol elektronikus színtér egyik legjobban menő neve, akik a 2011 elején történt feloszlásuk után tavaly a saját 20. születésnapjuk megünneplésére kezdtek újra haknizgatásba. Ennyi idő után nyilván az ő produkciójuknál is hozza az elvárható tisztes szintet, baromi impozáns színpadképpel, lézershow-val meg mindennel megtámogatva, zeneileg viszont még a nagyjából a műsor felénél bedobott, minden kisvárosi diszkóban buligránátként robbanó Insomnia sem tudott meghatni, pláne nem a fesztivál eleji Infected Mushroom-bulihoz mérve, úgyhogy inkább tovább is álltam.
Már csak azért is, mert a kezdődő Guano Apesszel egyszerre, fél tizenegyre volt kiírva a csarnokba az melbourne-i székhelyű, de hazai kapcsolatokkal is bíró prog-rockos Alithia kezdése, akiket semmiképp nem akartam kihagyni. Ehhez képest odaérve értetlenül nyugtáztam, hogy a színpadon épp a budapesti Fatal Error zenekar játszik, akik az előzetes programkiírásban egyáltalán nem is szerepeltek. Végül utólag sikerült kinyomozni, hogy a srácok a szerdai napon kerültek be a kieső ausztrálok helyére – a kérdés már csak az, hogy ha a fesztivál a 69 Eyes ugyanekkor megesett visszalépését villámgyorsan közzé tudta kürtölni legalább a Facebookon, az Alithiáét miért nem?
Végül csak megérkeztem a Guano Apes bulijára, ami hasonló benyomást keltett, mint a Subways koncertje: végtelenül leegyszerűsített, zeneileg tökéletesen semmitmondó rockdalok sorozata, amiket egy szűk keménymagon kívül ugyanúgy senki nem ismert. A német zenekar annyival tudott többet felmutatni az angoloknál, hogy nekik nem csak egy, hanem három nagy slágerük is van (még ha az egyik feldolgozás is), amiket nagyon okosan nem is a műsor végén egyszerre, hanem apránként beosztva lőttek el, hogy átlagban végig jobban tűnjön a buli. A helyzet viszont az, hogy nem volt az.
Zárásképp belenéztem az épp szünetelő Subscribe Rage Against the Machine tribute bulijába is, amivel egyébként a korábbi kuriózum-jelleggel szemben idén szinte minden nagyobb feszten ugyanúgy ott vannak, mint korábban a saját programjukkal. Ez két szempontból is hasznos: egyrészt a zenekart hiányoló (és fölöslegesen sirató) közönség most is önfeledten ordibálhat együtt Csongor Bálinttal (ilyet a Useme-koncerteken ugye nem nagyon lehet), másrészt pedig a zenekar kollektív színpadi rutinja sem kopik meg az eljövendő újra összeállásig. Na meg a RATM amúgy is minden idők egyik leghúzósabb bulizenéje, amivel fesztiválon amúgy sem lehet mellélőni, pláne nem a zárónapon hajnaltájban.
A Fezen jól jött ki az idei változtatásokból és bővítésekből, de azért akad még pár dolog, amire jövőre mindenképp jobban oda kellene figyelni. Gondolok itt elsősorban a váratlan műsorváltozások kommunikációjára azok felé, akik esetleg egy fesztiválon vészhelyzetben sem a Facebookon lógnak, plusz a nézőterek sóderezésének hanyagolásával is csak jobban járna mindenki. Ha már úgyis a jubileumi 20. Fezen jön, simán meg lehet azt csinálni az eddigi legjobbra - csak akarni kell.
Ömlesztett galériánk (a képeket Sarkadi Bálint és Bogdán Nikolett készítette):
