Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem felejtettük ám el a Sziget utolsó napját, pláne, hogy két olyan zenekar is fellépett, akik műfajilag teljesen kilógtak a fesztivál mostanában megszokott felhozatalából. Ráadásul úgy alakult, hogy az idei Sziget legjobb koncertje nem is a Hajógyárin volt, hanem a fesztivál hivatalos afterpartyján, a Budapest Parkban.
Szóval a Sziget keddi első nagyszínpados zenekara a Parkway Drive volt, akik rendszeresen fellépnek Magyarországon. Tavaly például játszottak a Volton is az ausztrálok, de amúgy sem ritka vendégek, év elején már klubkoncert is adtak Budapesten. Ahogy tavaly a Volton, itt is lőtte a szerpentint meg a lángcsóvát a metalcore-zenekar, de sajnos a zenéjük azzal sem lett jobb, hogy közben kijött az Ire című nagylemezük. Továbbra is a korai In Flames vonalát viszik tovább, szóval dallamos death metal ez hardcore beütéssel, csak éppen ötlet nélkül. Az viszont kifejezetten szimpatikus volt, ahogy a nem túl nagy számú, de aktív közönségnek is mennyire örülnek, szemben a pár nappal korábban, kicsit jobb idősávban fellépő Bring Me The Horizonnal, akik csak akkor mutathatták volna ki jobban, hogy mennyire unják a koncertet, ha szám közben lemennek a színpadról. Az ausztrálok viszont tomboltak, az énekes meg alig tudott ordibálni a sok vigyorgástól. (dg)
Fotók: Juhász Dorottya
A Fidlar egyszerre tett jót és rosszat saját magával, hogy a Beastie Boys Sabotage című slágerével kezdett. Jót, mert a közönség azonnal beindult, kapásból őrjöngeni kezdett a nagyjából ezer ember a sátorban (ez később azért felduzzadt). Rosszat, mert aztán a saját dalaival már picit lejjebb kellett adnia, hiába nem rosszak a kaliforniai punkzenekar zajos dalai. Ők egyébként kifejezetten deszkás punkot játszanak, némi garázsrockos beütéssel, eddig két lemezük van, és elég fiatalok hozzá, hogy valamilyen karriert felépítsenek maguknak. Azt is vártam volna tőlük, hogy fiatalosan bolondok legyenek, de az egyik frontember földön fetrengését simán megugrotta a közönségre felálló pöcslóbáló gyerek. De legalább volt ilyen kis punkoskodás is a Szigeten, csak épp Tarháló Tódor nélkül. (dg)
Azt hiszem, az idei Sziget legviccesebb koncertjét adta a zárónapon Alex Turner és Miles Kane zenekara, a Last Shadow Puppets, ami leginkább abból fakadt, hogy Turner borzasztóan szét volt esve. Vagy csak zseniálisan játszotta el, hogy nagyon szét van esve, de annyira élethűen szenvedett időnként a fejét fogva, és annyira bárgyún nézett a kamerába, hogy erre kevesebb esélyt látok. Mindenesetre gyakori humorforrás volt az énekes, aki úgy nézett ki, mintha a bedrogozott Elvis elkérte volna John Lennon napszemüvegét, amivel egyébként még gitározott is. Miles Kane is halálosan laza volt, de egy fokkal jobban össze volt szedve, viszont egy fokkal rondábban is öltözött fel: valami olyan kiskabát volt rajta, ami fél úton járt egy mexikói bokszoló bevonulóköpenye és egy postahivatal-vezető néni legrondább blúza között.
Fotók: Juhász Dorottya
Ami a zenét illeti, a Last Shadow Puppets-t hiába támogatja egy vonósnégyes is, a zenekar messze nem tud olyan jó koncertanyagot összerakni, mint az Arctic Monkeys. Körülbelül öt-hat olyan számuk van, ami igazán jól szól egy fesztiválon, így akár azt is lehetne hinni, hogy a hülyéskedés az unalmasabb részek áthidalására szolgál. Én ezt azért nem gondolom, mert a két zenész látszólag eléggé leszarta, hogy mi történik körülötte, és a koncert első felében egy szót sem szólt a közönséghez, bár az aranyos húzás volt, hogy a lábdobon volt egy Mr. Budapest felirat. Mindenestre az ebből az egyébként vidám, de nem túl maradandó élményt nyújtó fellépésből is megállapítható volt, hogy Turner és Kane együttműködése tökéletesen működik, és ha ez szül majd még egy-két lemezt a következő években, akkor a zenekar egy igazán ütős koncertprogrammal térhet majd vissza a Szigetre mondjuk 2020-ban. (má)
Végül is szeretem, ha meglepnek, ez pedig egy-két ígéretesnek tetsző világzenei koncertet kinézésével indult, mire az utóbbi idők legjobb rockbulijaiba futottam. Soha rosszabb meglepetéseket. Az Európa Színpadon a már lemezről is figyelemfelkeltő német trió, a Die Nerven dobta fel a kedélyeket karcos muzsikájával és csikóvadságával, én pedig a hazatalálás megnyugvásával élveztem ki az esemény minden pillanatát. Harmadik lemezüket a most folkos, alt-countrys rockban utazó Glitterhouse gondozta, de ez a banda igencsak más, velük a zajosabb gitárzenéket favorizáló kezdő évek hangulatára kívánhattak rá újra. A Die Nerven a Fugazi-Jesus Lizard-(korai)Sonic Youth szentháromság bűvkörében rója köreit, némi posztrockos ízzel megtoldva, de ennél is fontosabb, hogy minden szükségest belepasszírozva, még érzelmi töltettől sem tartva, ám felesleges hangokat és manírokat nélkülözve ügyködnek. Veszedelmesen ügyes és tehetséges a gitáros, és ő a jobb énekes is, ezt a posztot ugyanis megosztották a hangszeresként szintén remekelő basszerossal. A dobos pedig igazi ördög, nem volt egyetlen nyugodt pillanata, de ez ebben a muzsikában, főleg, hogy mindeközben ő is hibátlan zenész, csak hozzáad az élvezethez. Ez a hosszú hajú egzaltált fickó egy szál alsónadrágban rugózott a dobok mögött, leragasztott mellbimbókkal, de akkora tűz lobogott benne, hogy a koncert felétől a gatyájától is megszabadult, és anyaszült meztelenül tolta végig a bulit. (rm)
Elégedetten, a dekódolt zajjal jóllakottan bóklásztunk át a Világzenei színpadhoz, és bár az életmű, valamint néhány korábbi koncert ismeretében sejthető volt a francia Les Hurlements d'Léo elszántsága és elkötelezettsége a rockandroll felé, mégis meglepett, hogy színtiszta rockbuli lett a dologból. Mert igen, zeneiségük alapjait jobban áttúrva egyértelműen francia sanzonra, sőt némi reggae-re bukkanhatunk, ám még több punk-rockra, ennél is mélyebbre nézve pedig színtiszta rockandrollra. Nos, ez a koncert most ez utóbbi jegyében zajlott, sőt, nagyon úgy néz ki, nagyjából el is szegődtek rockzenekarnak, de végül is legutóbbi dupla albumuk már ennek jegyében íródott. Az első két nóta alatt még keresték az est hangulatát, de pár tétovább perc után egy ponton összerántódott minden egy éppen megfelelő fókuszba, és ettől kezdve nem volt megállás, hölgypartnerem szerint lehengerlő erejű férfienergiák dőltek a színpadról. Ők egyébként az egyik legnyughatatlanabb színpadképű banda, állandó mozgásban és helycserés támadásban élnek, a ritmusszekciót leszámítva gyakran hangszereket is cserélnek, fúvósokat gitárra, és fordítva, és valamennyien énekelnek is. Összességében csak az róható fel, hogy túl rövidke idő adatott ennek a lenyűgöző bandának, tán még sosem ért ilyen váratlanul a levonulás. Igaz, úgy időzítettek, hogy visszajöhessenek egy kis ráadásra, és a jól megválasztott két nótával enyhítettek valamicskét a sokkon, de szívesen beáldoztam volna bárki mást aznap este értük. Ahogy elnéztem, nem csak én. (rm)
Borzasztó nagy pech, hogy ha már három metálzenekart sikerült elhozni a Szigetre, ha már három metálzenekar véletlenül fennakadt a szigetbooking hálóján, akkor azok pont ilyen a jellegtelen produkciók voltak. Jó, a Bring Me The Horizon lehetett volna jó, ha akartak volna bármit is csinálni a színpadon, a Parkway Drive meg legalább cuki volt, de a Bullett For My Valentine sem csinált semmi különöset, mint hogy próbált egy nagyon modern Metallica lenni. Még dob főlé épített kifutójuk is volt, amit James Hetfieldék sem használnak nagyon már. Viszont jó sokan voltak a sátorban.
Fotók: Artlasso
Mármint ahhoz képest, hogy itt metálgitárok szóltak, de mivel az End Show-nak más alternatívája nem nagyon volt, így ide zarándokolt a program nélkül maradt tömeg, akik közül igen sokan ironikusan kezdtek el léggitározni a sátorba lépve, sőt, sokan még azon is meglepődtek, hogy most mi a fene is ez a színpadon. Nekik kellett volna elmondani, hogy ez egy átlagos metalcore-zenekar Angliából, akik tisztességgel eljátsszák az izgalmasnak nem nagyon mondható dalaikat, és hogy ne izguljanak, olyan gyorsan el is felejtik az egészet, amilyen gyorsan ki lehet jutni az A38 sátor területéről. Még azok is, akik amúgy bírják a stílust. (dg)
Aki végre egy jó electro koncertet akart hallani az idei Szigeten, annak a Crystal Castles ködben úszó fellépésén volt a helye. A kéttagú csapat nem hogy nem feltűnősködött, mint szinte az összes lekicsinylően csak tüctücnek titulált produkció, de még a kivetítő is teljesen elsötétült, és a ködhomályban úszó színpadot sem világították ki. A dobbal megtolt agytépő trance-punk beütésű zaj enélkül is nagyon működött, visszaadva a hitet az igényes elektronikus zene létezésébe. Még úgy is, hogy a csapat felállásában történt egy kis változás, ugyanis Alice Glass helyett már Edith Frances ordítozásba átcsapó zártosztálybeli sikolyai tették kellően betegessé a számokat. A zöld lézer helyett pedig a szaggatott fényű stroboszkóp fokozta a tudatmódosítást, amivel a közönség úgy érezhette, hogy egy pszichedelikus álmot néz végig kockáról-kockára füstfelhőben mielőtt összecsomagolna, és egy évre újra búcsút mondana a szabadság szigetének. (hv)
+ a ráadás
Idén úgy alakult, hogy közvetlenül a Sziget utolsó napja után lett egy ráadás, de ez már nem a Hajógyárin, hanem a Budapest Parkban. A Foals, a Crystal Fighters és a Slaves koncertje volt a hivatalos afterparty, és valóban mindhárom zenekar bőven passzolt volna bármelyik szigetes napra. Főleg ugye, hogy két utóbbi zenekarnak nem is ismeretlen a fesztivál.
A Slaves viszont új belépő a hazai piacra, nem is voltak még túl sokan rajtuk a 18:45-ös kezdéskor. Pedig a dob-gitár felállású duó igazi tuskó angol bulizenét nyom, amiben ugyanígy benne van a brit punk, mind a garázsrock, de a blues sem idegen tőlük. Ráadásul a dobolást nem úgy kell elképzelni, ahogy mondjuk a White Stripesnál volt, hanem a srác állva csapkodja az felállított lábdobot és a pergőt, kiegészítve mindez két cintényárral. Emiatt aztán a dobos is frontember lett, sőt, ő jobban a középpontban volt, mint a gitáros, hergelte is a közönséget a színpad szélén rendesen. Az egészek olyan hatása volt, mintha két hülyegyerek kitalálta volna, hogy most akkor zajonganak egy jót, aztán kiderült, hogy ebből még valami jó is kisülhet, menjünk fel a színpadra. Aztán persze ki is sült belőle valami jó, ahogy felmentek a színpadra. Hosszú távon zeneileg kicsit unalmas volt, de tipikusan olyan produkció, illetve olyan a két figura, ami teljesen megőrjíti a közönséget a kőegyszerű dalaikkal. (dg)
Fotók: Juhász Dorottya
A Crystal Fighters viszont pont az ellentéte volt a duónak a színességükkel. Ők amolyan hippi kommunaként mentek fel a színpadra, vigyorogtak mindenkire, szórták a szívecskéket, még egy hatalmas strandlabdát is bedobtak, hogy fokozzák a hangulatot, a közönség meg zabálta őket. Mondjuk nem is nagyon lehet rájuk mit csinálni, mint táncolni, főleg hogy nem csak a két énekesnő, Eleanor Fletcher és Clarissa Land valamint Sebastian Pringle volt a frontember, hanem kvázi mindenki, aki ott állt a színpadon. Na jó, a dobos nem annyira, de ő viszonylag új fiú. Egyébként a Crystal Fighters a Szigeten mindig nagy bulit csinál, általában nem lehet a sátorba beférni a fellépéseikre, szóval most pótolhatott, aki ott ezt kihagyta. (dg)
A Foals viszont borzasztóan profi volt. Itt már nem volt slaveses szétesettség, Crystal Fighters-es hippiskedés, itt kőkemény, kiszámított show ment. Ennyit lehet egyébként a fellépés mérlegének negatív oldalára lehet tenni, mert amúgy ez volt az idei Sziget legjobb bulija, még ha ez nem is ott történt. Ráadásul a Foals most először lépett fel nálunk sötétben és önálló koncerttel, így most teljesen azt csinálhatták, amit szeretnének. Egyszerűen tökéletes volt a hangzás, a fények a zenével együtt éltek, és a zenekarba sem lehet belekötni (Jack Bevan dobos zseniális játékát még ki is kell emelni). Ráadásul szinte minden slágert megkapott a közönség, még a Cassiust is, amit Magyarországon most játszottak először.
Fotók: Juhász Dorottya
És persze igen, Yannis Philippakis frontember most is beugrott a közönségbe, ahogy teszi azt nagyjából mindenhol. Ez mondjuk így jóval kiszámíthatóbb, mint mondjuk egy Dillinger Escape Plan-koncert, ahol szintén elvárható a közönségbe ugrás, csak ott éppen letarolják még az ötödik sort is. Nem véletlen, hogy pont ezt a mathcore-zenekart hozom fel. Mindkét csapat egyesít zenei táborokat, és ahogy a Dillinger is lenyűgöz sok olyan embert, akik amúgy menekülnek a hardcore-tól, úgy a Folast is sokan szeretik, akik egyébként a táncos indie-ért nem rajonganak túlzottan. De mondom, ebben a koncertben a túlzott tervezettségen kívül egy hiba nem volt. Egyszer táncoltatták a közönséget, egyszer meg leordították a fejünket jó zajosan. Pont ez a mindent bele zárás kellett hét nap Sziget után. Most pedig alszom legalább 24 órát. (dg)
