A Red Hot Chili Peppers kétszer kért bocsánatot Magyarországtól

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Az egész ott kezdődött, hogy a Red Hot Chili Peppers lement a Qualitons koncertjére a híd alá, és Anthony Kiedis énekes kért egy CD-t a magyar zenekartól. Ezzel nagyjából meg is vették, nem csak a magyar rajongókat, de még azokat is, akik amúgy ki nem állhatják a zenéjüket. Innentől már csinálhatott bármit a csapat, édibiédi cukimackók voltak bárkinek, akik összefutottak velük Budapesten, még akkor is, ha sem aláírást nem adtak, sem fényképezkedni nem lehetett velük. Lényegében itt el is dőlt a már előre telt házas koncertek fogadtatása, a Red Hot Chili Peppers nem veszíthetett. Meg hát persze az 1996-os kisstadionos katasztrófánál csak jobbat lehet csinálni, ráadásul azóta ugye már nem egy drogos haveri társaság az együttes, hanem profi gépezet, akik teljesen kedvetlenül is minimum elfogadhatóra hoznak egy-egy estét. (Fotók: Artlasso)

Ahogy például arra hozták a Nova Rock-os fellépést is. Akkor azt a címet adtam a posztnak, hogy Fejes a langyos vízbe, és az azóta eltelt három hónap csak megerősített abban, hogy az osztrák-magyar határon csupán annyi történt, hogy kipipálhattam végre gyerekkorom meghatározó zenekarát, és azóta legalább elmondhatom magamról, hogy láttam őket élőben. De ennyi, semmi több, nagy örömet nem igazán okozott a koncert.

Ez történt csütörtökön

Szóval ilyen, tulajdonképpen negatív élménnyel, előítélettel indultam el a Budapest Arénába. Lesz, ami lesz, ha ugyanazt a haknit tolják csak, mint a Nován, maximum megnéztem két punnyadt koncertet, és örökre eltemetem őket. Ehhez képest még az első fél óra után is azt gondoltam, hogy de kurva jó, hogy van jegyem a második pesti koncertre is, mert így nem csak az derül ki számomra, hogy mit csinál egy ekkora, a dalsorrendet azért némileg változtatgató, néha jammelgető zenekar két egymást követő este ugyanott, hanem még kifejezetten élvezni is fogom az egészet.

A koncert a most megjelent The Getaway nagylemez első saját, arénás fellépése volt, így egyfajta főpróba is egyben. Eddig csak fesztiválokon játszottak, mióta újra aktív a zenekar, most kezdődik a klasszikus turné, ahol már ők az urak. Magyarán teljes pompájában megkaptuk azt, amire a Red Hot Chili Peppers jelenleg képes, zeneileg és látványilag egyaránt. A látvány pedig mindent vitt. Volt egy négyfelé szedhető kivetítő, de ez egy ekkora csapatnál alap, szóval nem ez volt a lényeg, hanem ami fentről jött. Nem tudom ez a plafonról leereszkedő, 3D-s ledfalként funkcionáló fényrúdsor mióta eleme a zenekar koncertjeinek, de engem nagyjából annyira elbűvölt vagy egy órán keresztül, mint egy nyálát csorgató kisgyereket a Teletubbies. Ezeket bámulva azt sem vettem észre, hogy közben zeneileg teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a koncert iránt.

Pedig nem volt hakni a buli. Kifejezetten jó volt látni, hogy mekkora kedvvel játszik a csapat, sehol nem volt az az érzés, ami a Nova Rockon például, hogy ők inkább már mennének haza. A Red Hot Chili Peppers tényleg élvezte a második budapesti koncertjét, simán hihető volt, hogy nagyon bejön nekik a város, Flea pedig nem csak majdnem hibátlanul megtanulta a „köszi” szót, de még azt is elárulta a koncert végén, hogy örül neki, hogy magyar, amitől ugye el is olvadt a közönség (már aki értette). Egymással is viccelődtek, folyamatosan kommunikáltak, még ha nem is voltak egy hullámhosszon mindig mondjuk poénértésben, de pont az ilyen esetlenség adta a koncert báját. Ahogy az is a rutintól eltérő plusz volt, hogy Flea szokásos kézenállásos bejövetele után a lánya is átszaltózott a színpadon.

Azzal viszont sajnos nem nagyon lehet mit kezdeni, hogy a Red Hot Chili Peppers utolsó tíz évének daltermésébe koncerten sem kerül sokkal több élet, mint a lemezeken. Illetve nem is ezzel van a baj, hanem, hogy ők is úgy csinálnak, mintha az 1999-es Californication lenne az első igazi albumuk, az előtte lévő hat pedig csak amolyan különlegesség az életművükben, amikről pár dalt ugyan elő lehet venni, de ennél többel már megzavarnák a sok harmincas anyukát. Pedig ők nem látták, amit én, hogy a harmincas anyukák is hogy megvadultak a 1987-es keltezésű Me and My Friendstől, magukkal rántva a tizenéves fiukat, lányukat is a buliba. Jó, azt azért nem tagadom, hogy a legnagyobb ovációt mindig valamelyik Californication-korszakos, vagy az utáni dal váltotta ki, de hiába jó számok ezek, mégis inkább csak tábortűz mellé valók, mint egy arénás rockkoncertre. Vicces egyébként, hogy már az Under The Bridge-re sem volt akkora kalimpálás, mint az ezredforduló utáni dalokra. Hiába no, az is már negyed évszázados szám.

A ráadásra egyébként elővették a The Getaway leghosszabb és legjobb dalát, a Dreams of a Samurait is, ami után persze jött a Give It Away. Ez viszont először teljesen élvezhetetlen volt. Josh Klinghoffer gitáros nem tudom mit művelt, de ennyire random módon én is meg tudom pengetni a gitárt, ha a kezembe nyomják. Először azt sem tudtam mit játszanak. Jó, hasonlított arra a dalra, amiről egyébként Flea azt mondta nemrég, hogy simán el tudja képzelni azt az időt, hogy ha még egyszer el kell majd játszania a számot, akkor leesik tőle a farka. Aztán persze kicsit tisztult a kép, a basszus is megszólalt végre, a vége zúzás pedig így is katarzis lett. Én meg minden hibája ellenére úgy jöttem ki az Arénából, hogy várom a pénteki koncertet.

A csütörtökön játszott dalok:

Can't Stop
Dani California
Scar Tissue
Dark Necessities
She's Only 18
Me & My Friends
Goodbye Angels
Parallel Universe
Go Robot
The Adventures of Rain Dance Maggie
I'm So Tired (The Beatles-feldolgozás)
Under the Bridge
Detroit
Californication
By the Way
Dreams of a Samurai
Give It Away

Ez történt pénteken

A második koncert után már nagyon valószínű, hogy a Red Hot Chili Peppers dupla főpróbának fogta fel a két budapesti bulit. Nem tudok más okot arra, hogy ennyire különböző koncerteket adjanak két egymást követő estén, ugyanott. Eddig legalábbis nem volt jellemző ez a turnén, szóval vagy az van, hogy kipróbáltak minden új látványvariációt, vagy az, hogy az arénaturnét komolyabban veszik, mint a fesztiválokat. Ez persze főleg azoknak szerencse, akik mindkettőre jegyet vettek, de ők aztán végképpen úgy érezhették, hogy maximálist kaptak a pénzükért.

A második este talán nem volt annyira vidám, mint az első, (valami technikai gondjuk akadt, lehet ezért), de sokkal elszántabbnak tűnt a csapat, a hakni érzet pedig fel sem merült most sem. Pénteken az is kiderült, hogy Flea nem csak a „köszi”-t tudja tökéletesen kiejteni, hanem a Budapestet is, szépen, s-sel. A város még mindig szép neki sőt, szebb, mint csütörtökön, és még mindig örül annak, hogy közölünk való. De ez csak az udvariaskodás része, amit persze el is hiszünk, természetesen.

A lényeg az volt, hogy péntek este kilenc olyan dalt játszottak, ami előző este nem hangzott el, de amik átfedések voltak, azokat is teljesen máshová rakták a setlistben. Eleve a By The Way-jel kezdtek, amit ugyan kissé esetlenül vezettek át a nyitó jammelésből, de utoljára 2011-ben csinálták ezt. Aztán a hetedik dalnál már nyilvánvaló volt, hogy teljesen más lesz a koncert, ekkorra már négy előző nap nem hallott számnál tartottunk. Közben az újlemezes Dark Necessitiest el is rontották, teljesen amatőr módon újra kellett kezdeni, Flea fogta is a fejét miatta. Ráadásul a dalok között jóval többet, de ami fontosabb, jóval élvezhetőbben jammeltek, mint csütörtök este. Az ilyenkor általában csak tébláboló Kiedis is többször úgy tűnt, mintha felkapná a fejét valami jobb témára.

Persze én továbbra is sírhatok, hogy pénteken már csak a két alap Blood Sugar Sex Magik-es dal maradt a setlistben az ősrajongóknak, de legalább a Give It Away nem volt olyan maszatolás, mint csütörtökön. Ezen a kettőn (a másik az Under The Bridge volt) kívül 1999 előtti dalt egyáltalán nem vettek elő, szóval nem volt Me & My Friends sem, mégis valahogy jobban egyben volt ez a koncert, mint az első. És hiába csak a punnyadtabb korszakukból játszottak, mégsem ült le úgy a buli egyszer sem, mint csütörtökön. Pedig itt már a fényekbe sem bambultam bele annyira, még ha továbbra is zseniális ötletnek tarom ezeket a folyamatosan mozgó, lebegő fényrudakat.

A pénteki koncert előtt féltem, hogy jól megszívatnak, és minimális változtatással letolják az előző estét, de pont az ellenkezője történt, csak pluszt kaptam. A Red Hot Chili Peppers igazából 1996-ban szívatta meg Magyarországot, hogy most, húsz év után olyan engesztelést adjon, amit jó sokáig emlegetünk. Ők is, meg mi is. Csodálkoznék, ha a következő nagyobb európai turnéjukon nem jönnének megint.

A pénteki dalsorrend: