Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szeptember 6. Kossuth Lajos pénzügyminiszter elrendeli az ötforintos bankjegyek kibocsátását. Bartók Béla befejezi az V. vonósnégyest, a Mattel piacra dobja az első Barbie babát. Ma ünnepli születésnapját Dolores O'Riordan (The Cranberries), Macy Gray, Scott Travis (Judas Priest), William DuVall (Alice in Chains), és mai cikkünk egyik főszereplője, Roger Waters. Megjelenik Peter Gabriel negyedik szólólemeze.
Ki hinné, hogy Roger Waters ma 73 éves? Őt valamiért nem szokták a Keith Richards, Ozzy Osbourne és korábban Lemmy nevével fémjelzett élő kövületek halmazába sorolni. Igaz nem is híres drogmámorban töltött évtizedeiről, hiszen a Pink Floyd mindig is jól elvolt a decens bulizgatással, kábszerproblémái egyedül turnémenedzserüknek, az 1976-ban elhunyt Peter Wattsnak voltak. Igen, ő volt Naomi Watts színésznő édesapja, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Mindenesetre a jó öreg Roger nem csak vitathatatlanul óriási hatású életműve miatt érdemel feltétlen tiszteletet, hiszen félszáz évnyi rock n'roll után mindmáig kitűnő formában van, rendszeresen turnéztatja legismertebb lemezét, a Wallt. Ezzel a turnével a közelmúltban kétszer is járt Budapesten.
A feltétlen tisztelet mellett nem lenne korrekt, ha elhallgatnánk azt a tényt, hogy Waters előkelő helyet foglal el a zenetörténet legnagyobb egykori faszkalapjai között, bár nyilván az ő szempontjából utólag érthető, miért vette át fokozatosan a Pink Floyd irányítását, dacára annak, hogy a zenekar a korai időszak zenéjét és koncepcióját is egyértelműen meghatározó Syd Barrett távozása után kezdetben demokratikusan működött.
Közbevetés. Nem egészen helytálló kifejezés, hogy Barrett távozott. Egész pontosan a zenekar többi tagja beleunt abba, hogy a pszichedelikus drogokba mélyen beleveszett frontember teljességgel megbízhatatlan teljesítményt nyújt, és hátráltatja a munkájukat. Gyakran teljesen elhangolta a gitárját koncerteken, vagy egész idő alatt egy hangot pengetett, olykor hallucinációk gyötörték. Így hát 1968 februárjában társai egész egyszerűen nem mentek el érte egy southamptoni koncert előtt. Közbevetés vége.
Waters ezzel együtt már Barrett korszakában is dalszerző volt. A hetvenes évektől kezdve a szövegírás is elsősorban az ő feladata lett, majd szép fokozatosan egyre több dalnak írta a zenéjét, így az Animals lemezen már egy dal kivételével a teljes zenei anyagot is ő szállította. Gilmour, Mason és Wright közmondásosan békés, konfliktuskerülő személyiségek voltak mindig is, így ráhagyták a dolgot, és titkon örültek is, hogy Waters a The Wall előtt gyakorlatilag két teljes konceptalbum ötletével állt elő. Wright és Gilmour ugyanis akkoriban mindketten szólólemezeiken dolgoztak - vajon miért? - és a soron következő Pink Floyd albumhoz nem nagyon szállingóztak az ötleteik. Végül a zenekar a The Wall koncepciójában látott nagyobb fantáziát. A másik albumot Waters 1984-ben jelentette meg szólóban, The Pros and Cons of Hitch-hiking címmel.
A The Wall munkálatai alatt aztán kirúgta Rick Wright billentyűst, aki már a lemezborítón is vendégzenészként lett feltüntetve. Wright bűne az volt, hogy a billentyűs szólamok felvétele épp nyári szabadságának idejére csúszott, ő pedig megtagadta vakációjának megszakítását. Ráadásul a készülő lemez társproducere kívánt lenni, de azon kívül, hogy szorgalmasan végigülte a munkálatokat, gyakorlatilag semmivel nem járult hozzá az anyaghoz ebben a minőségében. Bérzenészként ugyanakkor részt vehetett a The Wall turnéján, így az az ironikus helyzet állt elő, hogy a négyesből egyedül ő keresett a fellépésekkel, ugyanis az előadások hatalmas költségekkel jártak, melyet a zenekar volt kénytelen finanszírozni. A Final Cut lemeznél aztán David Gilmour is sorra került, aki ebben a légkörben nem tudott elég anyagot írni az albumra, így a védjegyszerű gitárszólók mellett összesen a Not Now John eléneklésére korlátozódott a szerepe.
Waters gondolkodását is meg lehet érteni persze. Éveken keresztül ő tolta leginkább a zenekar szekerét, és egyre inkább úgy érezte, egymaga viszi hátán az egész dolgot, a többiek meg elbújnak a munka elől. Ilyen helyzetben, pláne ha a sikerek is őt igazolják, a legszelídebb emberből is akarnok lesz, nemhogy egy olyan temperamentumú fazonból, mint ő. Így aztán kicsit elszaladt vele a ló, ezt jól illusztrálja az a történet is, amikor néhány évvel később az aktuális turnéja minden munkatársának pólót csináltatott, amelyen tükörírással a következő mondat állt: "Valóban költséghatékony vagyok?"
1984-ban joggal gondolhatta azt, hogy ha már egyszemélyben ő felel tulajdonképpen mindenért, zenésztársai meg alulmotiváltak, egyszerűbb, ha szólópályára lép, Pink Floyd pedig lehúzza a rolót. Gilmour és Mason viszont nem így látták, és megszületett a Waters nélküli felállás és 1987-ben a Momentary Lapse of Reason című lemez. Mason Inside Out című könyvében később így kommentálta ezt:
"Roger előszeretettel mondogatta, hogy senki sem nélkülözhetelen, és végül is igaza lett."
A történet folytatása húsz évnyi haragszomrád, pereskedéssel, miegymással, míg végül a 2005-ös Live 8 koncerten újra egymásra találtak, először és Rick Wright halála miatt valószínűleg sajnos utoljára.
Természetesen ez nem változtat azon, hogy Roger Waters egyike minden idők legnagyobb koponyáinak az egyetemes könnyűzene területén. Akár a Pink Floydban írt dalokat és lemezeket, akár szólókarrierjének állomásait nézzük, folyamatosan értékes, gondolatokkal teli zenét alkotott, és alkot a mai napig is, hiszen a hírek szerint mostanában egy új lemezen dolgozik. Egy örök lázadótól pedig senki nem várhatja azt, hogy mindig jó arc legyen, és nyilván ő sem csak bal lábbal szokott felkelni, szóval jobb napjain biztosan egy kedélyes, hetvenes angol úr. Mai napig nagy futballrajongó, és állítólag él-hal a fogadásokért: egyszer felajánlotta a turnéstábnak, hogy a kompról vízbe ugorva úszva teszi meg a partig hátralévő pár kilométert.
Watershez hasonló kaliberű arc Peter Gabriel is, aki a Genesisben szintén megírta a saját The Wallját, hiszen az 1974-es dupla konceptalbumot, a The Lamb Lies Down on Broadwayt leginkább az ő gyermekének szokás tekinteni. A lemezt követő turné után kiszállt a zenekarból, hogy önálló karrierbe kezdjen. Első négy szólóalbuma hivatalosan mind Peter Gabriel címmel jelent meg, a közönség és a szakma általában a borítók alapján adott címekkel különbözteti meg őket, mint Car, Scratch, Melt és Security.
Ez utóbbi ma 34 éve, 1982. szeptember 6-án jelent meg, rajta olyan dalokkal, mint a The Rhythm of the Heat, a Shock the Monkey, vagy a Lay Your Hands of Me, és olyan zenészek közreműködésével, mint az azóta is állandó társainak számító Tony Levin basszusgitáros, és David Rhodes gitáros. Ez volt az egyik első teljes egészében digitális lemezfelvétel, egyben az egyik első album, melynek dalaiban hangsúlyos szerepet kapott a hangmintázás, szaknyelven a samplerek használata. Újszerű hangzása dacára a lemez sikeres lett, köszönhetően többek között a Shock The Monkey kislemeznek, ami megjelenésekor első helyre került a Billboard Mainstream Rock listáján, és rengeteg rádióállomás játszotta, holott nem egy tipikus sláger. A dalhoz klip is készült, ami ugyan messze nem annyira szürreális, mint a pár évvel később készült Sledgehammer, vagy a Big Time, azért Gabrielhez méltón bőven túlmutat a villognak a lámpák és nagyokat pózolunk-típusú forgatókönyveken. Szóval ha ma csak egy évfordulós lemezt hallgatsz meg, tőlem azt csinálsz, amit akarsz.
