Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Roger Waters @ Puskás Ferenc Stadion, 2013.08.25.
Ha valaki rajong az úgynevezett Igényes Zenéért, akkor szinte garantált, hogy a Pink Floyd az egyik kedvence. Fontos megemlíteni az Igényes Zene mellett, hogy ezek az emberek mesterei voltak a hangszereiknek, elképesztően átgondolták a lemezeket, és például a The Wall nem egy egyszerű poplemez ám, hanem egy olyan színmű, ahol minden egyes hangnak örökérvényű üzenete van. Roger Waters is érzi a közmegítélést, ezért talált rá okot, hogy már évek óta szólóban turnéztassa az 1979-ben megjelent lemezt, hiszen az a személyes, elszigetelődésről szóló mondanivaló, illetve az arra könnyen ráhúzható zsebtársadalomkritika, amit akkoriban összehozott, épp úgy eladható 2013-ban is a Nagy Gondolatokra és Igényes Zenére fogékony közönségnek. Belőlük egyébként meglepően kevés volt a bő félházas Puskás Ferenc Stadionban, pedig a jegyüzérek még a színpadra is ajánlottak jegyeket. (Fotók: Mohai Balázs/MTI)
Abba tényleg felesleges belemenni, hogy mennyire hiteles úgy kritizálni a multikat, hogy egy 69 éves zenész Nike-hoz hasonló márkanévként turnéztatja meg a zenekarával közösen 34 évvel ezelőtt írt lemezét, de ez végülis lényegtelen is. A fontos az, hogy jó-e a koncert, és hogy Roger Waters ad-e valamit a gátlástalan profithajhászat beismerésén kívül. És igen, ad. Lehet itt hőbörögni rajta, hogy az idő közben Richard Gere-ré változott Waters milyen szájbarágósan mutatja be a szerinte létező világot, de ez nem volt le semmit abból, hogy a The Wall van olyan grandiózus lemez, amit érdemes 2013-as technikával előadni. A fellépés végre tényleg elmosta a koncert és a színház közti határokat: egy évtizedek óta kiégett zenész egészen tökéletesen játszotta el, hogy szenvedélyesen tudja ostorozni a globalizációt és az USA külpolitikáját egyszerre. A tökéletesre polírozott látványvilággal együtt tényleg el lehetett felejteni, hogy mennyire idegesítő is, amikor valaki a lehető legkapitalistább módon teszi pénzzé a kapitalizmus kritizálását.
|
A The Wall másodszor Két évvel ezelőtt leírtam mindent, amit erről az előadásról gondoltam, és ez a vasárnap esti fellépés után sem változott. A koncert nagyjából ugyanaz volt, mint akkor, csak méretében nőtt. A már elsőre is lenyűgöző látvány még monumentálisabb lett, így másodjára sem unatkoztam egy percig sem az előadás alatt. Illetve különbség volt még Waters magyarul felolvasott szövege, amiből ugyan alig lehetett valamit érteni, de értékelendő volt a próbálkozás (a gyerekkórusnak kért tapsot, illetve az államterrorizmus áldozataira emlékezett). Két éve úgy volt, hogy soha többé nem láthatjuk a The Wallt élőben, most is ez volt a turné szlogenje. Én már nem hiszek neki, szóval viszlát legközelebb! (DankóG) |
A 29 dalosra kibővített The Wall-turné pontosan azt hozta, amit egy ekkora hakninak kell hoznia: annyira lenyűgöző volt, hogy egyszerűen felesleges volt fanyalogni. Megérte létrehozni, hiszen egy igazán látványos koncertet mindig megéri megcsinálni táncoló gyerekekkel, épülgető fallal és tökéletes vetítéssel együtt. Amikor a perfekcionizmus ilyen mértékben mutatkozik meg a színpadon, akkor egyszerűen hülyeség számon kérni a humor teljes hiányát egy zenészen, vagy azt, hogy mennyire egyszerűnek kell ahhoz lenni, hogy valakinek katartikus pillanat legyen az, amikor "should I trust the goverment?" kérdésre megjelent a kivetítőn a "kurvára nem" válasz. A közönség természetesen minden hangot akkora áhítattal fogadott, hogy a majdnem két órás koncert után egy emberként mondhatták el, hogy manapság már nincsenek ilyen jó zenék, bezzeg a régi szép időkben.
Én a The Wallra úgy mentem be, hogy nem szeretem különösebben a Syd Barrett utáni Pink Floydot, magát a lemezt egy túlértékelt okoskodásnak tartottam három-négy kiváló dallal. Ezek ugyan a koncert után sem változtak, de nagyon örülök neki, hogy láthattam a poptörténelem ezen részét még akkor is, ha speciel a Coca-Colát és a McDonald'sot is jobban szeretem a The Wallnál.
