Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Életem első CD-je a Placebo 1998-as Without You I’m Nothingja volt. A Battle For The Sunig minden lemezt megvettem, különleges kiadásban, kívülről tudom a kiadatlan, csak maxikon megjelent dalokat is. Ez fontos infó a szokásos „miért nem olyat küldtök, aki szereti a zenekart” fintorgóknak, mert ennek ellenére sem tudom teljes lelki nyugalommal azt állítani, hogy ez egy jó koncert volt. Szórakoztató volt, több mint két órát játszottak, jók voltak a kisegítő zenészek is, bár Steve Forrest látványos és baromi pontos dobolása kétségkívül hiányzott, jól is szólt, de akkor sem tudok annál pozitívabban nyilatkozni erről a koncertről, mint hogy nem volt rossz. (Fotók: Artlasso)
A Placebo gyakorlatilag állandó visszatérő vendég Magyarországra, Brian Molko frontember a színpadon el is mesélte, hogy az hitte, már legalább tizennégyszer voltak itt, aztán meg kiderült, hogy csak nyolcszor. Koncert végén pedig bejelentette, hogy rájött, hogy kilencszer.
És akkor el is érkeztünk a koncert egyik legszürreálisabb élményéhez: a Placebo egy stand up comedyt adott elő. Leginkább Brian Molko brillírozott, Stefan Olsdal sokkal visszafogottabb volt a borzfarokra hasonlító hajkölteményét leszámítva, amire más magyarázat nincs, csak hogy becsukta a metróajtó, mikor utolsó pillanatban akart leszállni, és úgy utazott pár állomást. Néhány évvel ezelőtt úgy voltak szuggesztív élő zenekar, hogy gyakorlatilag alig szóltak a közönséghez és ez nem is okozott senkinek túl nagy lelki törést. Most viszont Molko showmanként poénkodott végig a színpadon, ami annyira idegen volt tőle és az egész eddigi Placebo életműtől, hogy talán már pont emiatt lehetett zavartan nevetgélni mondjuk azon, hogy annyira tetszett saját magának is a „Hölgyeim és uraim valamint azok, akik a kettő között érzik magukat” felvezetése, hogy még legalább ötször előadta és olyan elégedetten hadonászott is a kezeivel hozzá, mintha csak egy vasutasbálon húzná ki a tombolanyereményeket. Megkapták a magukét a mobillal kamerázók, akiknek szabad utat adott ahhoz, hogy egy kis kijelzőn nézzék végig a koncertet és lemaradjanak róla, de semmi gond, mert majd otthon legalább megnézhetik szar minőségben, szar hanggal. Aztán az egész akkor kezdett inkább egy korai David Lynch-filmbe átcsapni, mikor a Space Monkey című dal alatt egyszer csak elfordult, beleénekelte a mikrofonba, hogy „Excuse me”, majd mikor már mindenki megbeszélte, hogy biztosan tüsszentett, hát milyen emberi dolog ez, bejelentette, hogy konkrétan feljött egy kis hányás, amit gyógynövényes teával fog most azonnal lefojtani. A Brian Élete valóságshow pedig azzal folytatódott, hogy megtudtuk, hogy főhősünk ma a városban shopikázott és vett magának egy csizmát. Annyira megtetszett neki a magyar csizma, hogy abban lépett fel, de nem számolt azzal, hogy túl magas neki a háromcentis sarok és állandóan el akar benne vágódni (megesküdött, hogy nem azért mert részeg új gyógyszert szed) ezért ott helyben a színpad közepén visszacserélte a jól bejáratott lábbelijét.
A több mint kétórás születésnapi koncerten egyébként minden lemezről játszottak dalokat, így élőben is csodálatosan kijött, hogy a 2013-a Loud Like Love vagy a legutóbbi, idén megjelent Place For Us To Dream új számai mennyire semmilyenek, és hogy mennyire kényelmetlen egy Pure Morning és a Leonard Cohenhez címzett Soulmates között a Loud Like Love és Jesus’s Son kombó. A Too Many Friends című dal valószínűleg az egész zenekar mélypontja, amit nagyon gyorsan el kellene felejteni és letagadni, hogy valaha is létezett. Egy dologra jó, hogy a Twenty Yearst hallgatva lehessen visszasírni a régi dalokat. A melankólikus részt az eddig koncerteken alig hallható Lady Of Flowers zárta, hogy aztán Molko szavaival élve elinduljon a szülinapi buli. A For What It’s Worth pedig át is vezette a koncertet abba a szakaszba, ami gyakorlatilag megmentette az egész bulit és ami miatt mindenki elégedetten távozhatott.
Gondolom meg sem kell említenem, hogy ebbe a szakaszba már egy darab Meds utáni dal sem került bele, bár meg kell hagyni, a Song To Say Goodbye alatt inkább a videoklipben vesztem el, hiába láttam már százhatvanszor, de a Nancy Boy, a Donald Trump-kritikával kísért Infra-Red és a koncertet záró Kate Bush-feldolgozás azért mégiscsak megkoronázta az estét és bár adtak már ezerszer jobb koncertet is Budapesten, azért mégsem érdemes temetni ezt a zenekart. Csak mondjuk várni a 25 éves szülinapig és újra a régi dalokkal turnézni, a Too Many Friendset pedig örökre elfelejteni és a Jesus’s Son vállalhatatlan fehér halásznadrágos imidzse helyett kicsit többet nézegetni a régi videókat. Például ezt:
