Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Emlékszem, olyan 2000 környékén coming-outolt Kozma Ricsi barátom, első zenekarom kiváló dobosa, hogy mostanában már kicsit fárasztja a metál, és inkább az utolsó George Michaelt hallgatja, ami, higyjem el, baromi jó. Természetesen nem hittem el, hiszen egy húszéves metálgitárosnak senki ne mondja már, hogy egy olyan lemez, amin George Michael mindenféle jazzfeldolgozásokat énekel, jó lehet. Most persze jöhetne az, hogy mára már tudom, mit veszítettem akkor, de egyrészt hihetetlenül kiszámítható lenne, másrészt meg hazudnék is, hiszen maximum periférikus látószögből követtem figyelemmel a munkásságát.
Mostanában sokat gondolkodtam arról, hogy talán az élet úgy készít fel minket a halálra, hogy először a gyermekkori hőseink hagynak itt minket, majd szép lassan a közvetlen barátainkra is sor kerül, így aztán hozzászokunk a gondolathoz. Az elmúlt egy év igazán tett azért, hogy elinduljak a lelki felnőtté válás útján, hiszen rengeteg hősöm költözött el innen, két legfontosabbként Lemmy és Bud Spencer, akik innen-onnan összelopkodott személyiségem fontos sarokköveit szolgáltatták. David Bowie már más tészta, őt sokáig nem értettem, és már csak halála után lettem rajongó, amiért egyébként rendkívül jól le tudtam fikázni másokat korábban, hogy na bezzeg most már késő, hol voltatok eddig?!
George Michael rajongója nem lettem. Mikor a kilencvenes évek elején Diósgyőrbe is leszivárogtak az úgynevezett műholdas adások, egy bizonyos Faith című számot sokszor adtak az MTV-n, de hát mit tud kezdeni egy 12 éves gyerek azzal, hogy egy borostás, Ray-Ban napszemüveges amorózó rángatja a gitárt a wurlitzer mellett? Kicsit később a Freedommal már sokkal többet tudtam kezdeni, valószínűleg azokban az időkben sok tinédzser fiú szexuális érésében játszott szerepet az akkori A-listás modellekkel telepakolt videóklip. Ekkortájt volt az emlékezetes Freddie Mercury-emlékkoncert is, ahol hősünk egy borzasztó fagyiszínű öltönyben olyan lazasággal nyomta el a Somebody to Love-ot, hogy utána sokan azt pletykálták, ő lesz a Queen énekese. Sosem tudtam meg, hogy vajon a lakótelepi gyerekek fantáziája volt túl élénk, vagy tényleg volt-e ennek valami alapja, de egy próbát megért volna. Aztán jött még az ominózus WC-ügy, meg hogy beismerte, hazai pályán focizik, én meg röhögtem, hogy az Outside klipjében milyen vagánysággal tudta feldolgozni az esetet.
A vasárnap, 53 éves korában elhunyt énekes nekem körülbelül annyira fog hiányozni, mint egy távoli rokon, akivel soha nem jutott időnk egymásra, pedig mondták többen is a családból, hogy a Gyuri bácsi jó arc, furcsa szokásai ellenére is. Nem törtem össze a hír hallatán, nem gyújtok gyertyát, nem posztolok tőle dalt a Facebookra. De ma betettem azt a Kozma Ricsi által emlegetett lemezt, és kezdek rájönni, mit szeretett benne akkoriban. Mégis itt az elkerülni kívánt közhelyes fordulat. George Michael pedig, ahogy a maga módján minden igazán nagy egyéniség, pótolhatatlan veszteség a zene világának.
