Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Heaven Street Seven egykori és a Pegazusok Nem Léteznek aktuális basszusgitárosa szólóprojektbe kezdett a közelmúltban és sikerült neki annyira beindulni, hogy a hétvégén koncerteket is ad. A jelenre is hatást gyakorló alternatív múltról, a Hevenyről és a mai popzene biztonsági játékáról is kérdeztük Németh Róbertet.
Zenei elemző és amolyan “popkultúrális megmondó” vagy évtizedek óta, mennyiben egyeztethetőek össze a lelkedben az elemző és az alkotó megnyilvánulásaid? Már ha nem túlságosan akadémikus a kérdés, persze.
Tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, hogy összeegyeztethetőek. Amikor dalt írtam, írok, vagy egyáltalán, amikor zenélek, az egy másik állapot. Akkor nem a megfejtő énem van a kormánynál. Aztán persze, amikor már elkészül valami, akkor bekapcsolnak ezek a receptorok is – de még mindig sokkal, de sokkal kevésbé, mint amikor kívülállóként foglalkozom valamilyen zenével. De fordítva is igaz egyébként: amikor valaki más zenéjéről írok vagy gondolkodom, akkor valamennyire, mint zenész is nézem azt a dolgot.
Nagyhatású zenekarban töltötted életed nagy részét. Az eltelt évek tán adnak annyi rátekintést, hogy mérleget tudj vonni a saját szerepedet, illetve a Heveny hazai popkulturális szerepét illetően.
Azt, hogy én mennyire voltam fontos, vagy miben voltam fontos, vagy nem voltam fontos abban a zenekarban, arról talán nem nekem kell beszélnem, vagy mérleget vonnom. Azt mindenki fejtse meg magának, akit foglalkoztat ez a kérdés. Alapító tag voltam, túl sok dalt nem írtam (sőt alig valamennyit), némi szöveget igen; talán a dolog szellemiségéhez, annak kialakításához, vagy terelgetéséhez lehetett némi közöm – persze ahhoz sem egyedül. Ami meg a Heveny szerepét illeti, nyilván arról sem könnyű „belülről” beszélni, de azt hiszem hoztunk valami olyat a magyar könnyűzenébe, ami előtte még idehaza nem vagy nem nagyon volt, szerintem sikerült működőképesen hazai talajba ültetni a kedvenc angolszász hatásainkat, és azt hiszem, viszonylag sok jó dalt írtunk Krisztián vezetésével. Azt is gondolom egyébként, hogy sokak számára azért végig picit ufók vagy kívülállók, vagy idegen test maradtunk azzal a fajta hibriddel, amit képviseltünk.
Sokakat megleptél a szólólemezeddel. Mi ez a kitörő komponálhatnék? Lehet, hogy nem nyomasztott már annyira a zenekari lét és szólóban jobban kinyíltak a zenei csapok?
A zenekari lét nem nyomasztott, vagy nem úgy hatott rám, hogy elnyomott volna bennem kitörni vágyó alkotói igényeket – vagy, ha így volt, hát nagyon nem láttam jönni ezeket. Másfelől meg valami biztos volt, ami dolgozott bennem, mert ha nem lett volna, akkor nem történt volna semmi sem. Zenei ötletkéket gyűjtöttem korábban is, de valahogy nem volt benne a helyzetben, hogy azokból daloknak kellene lenniük. Lehet, hogy egyszerűen csak egy másik helyzet lett, és annak ez lett az eredménye. Tudja a fene.
Nem a HS7-vonalán indultál el, hanem érzek valami visszavágyódó attitűdöt, amely a hazai alternatív korszakba vezeti vissza a hallgatóságot. Erről árulkodik a lemezeden szereplő Víg Mihály-feldolgozás is.
Sok minden keveredik itt össze, mármint abban, ami ezekre a dalokra hatott, részben az általam nagyon kedvelt Cseh Tamás-Bereményi-Víg Mihály-Balaton-Trabant-Velvet Underground-Lou Reed szövet, a kamarapop, a Belle and Sebastian és társai felől, a Beck-féle modern folkos, szplínes dalszerzés, de befigyel a Beatles vagy a Kinks munkásságában is tetten érhető finom melankólia, amit mondjuk Damon Albarn szólólemezéről is visszahallottam, és persze még sok minden más.
Mi vitt rá, hogy mindezt személyesen szembesítsd a közönséggel? A kiváló Pegazusok Nem Léteznek basszusgitárosaként amúgy is állhatsz a színpadon.
Nem is tudom, azt hiszem a kíváncsiság. Volt bennem egy olyan, hogy oké, dalokat sem írtam korábban, stúdiózni sem stúdióztam ilyen mélyen és intenzíven, meg egy csomó mindent nem csináltam, ami egy lemezkészítéssel kapcsolatos, hát akkor irány előre, nézzük meg milyen lehet ezeket a dalokat színpadon előadni. Őszintén szólva, az utóbbi években kifejezetten jól esik, szinte magamra erőszakolva a dolgokat, kimozdulni az úgynevezett komfortzónámból – miközben régen azért nem mindig volt így, és akkor még finoman fogalmazok.
Hogyan tovább? Évente egy album és ezekhez kapcsolódó koncertek?
Nem tudom, írtam már két-három új dalt, egy ezek közül már a mostani koncerten is színpadra kerül majd. Aztán, ha minden jól megy, tavasszal szeretnék két új dallal, egy ilyen lemez utáni kvázi-kislemezzel kijönni. De amúgy nincsenek rögzített tervek. Szeretnék koncertezni, de ilyen értelemben realista vagyok, és tudom, hogy csak korlátozott mennyiségű olyan hely van, ahová ezek a dalok valóak. Menet közben meg majd amúgy is kiderül, hogy hány ember számára tud érdekes lenni ez a világ.
Mit gondolsz a hazai popkultúráról? Veszély nélküli biztonsági játékról beszélnek, akik kritizálják a korszakot, megemlítik, hogy kevés a karizma, sok a bevált recept, stb stb. Szerinted hogy áll a helyzet?
Nem tartom túl szórakoztatónak a jelenlegi hazai mainstream popot, de nem azért mintha a mindenkori mainstream poppal bármi bajom volna, sőt, épp ellenkezőleg. Sok giccset látok, kevés humort, és valóban túl sok veszély nélküli biztonsági játékot. Túl sokan mennek tutira minden értelemben, akár ami a zenei formákat és megoldóképleteket, akár, ami a zene mellé rakott gondolatokat, és a mindezek mellé rakott személyes jelenlétet illeti. Ugyanakkor ami jelenlegi hazai mainstreamtől távol eső dolgokat illeti – és ma már nem kell nagyon kísérletezőnek lenned ahhoz, hogy távol ess a magyar mainstreamtől -, ott meg egy csomó izgalmas dolog történik, nagyon széles skálán, az Esti Kornél karcos gitárpopjától a Nobody Elses vagy a Middlemist Red pszichedéliájától Zanzinger folkján és Barkóczi Noémi dalain át Desdemona Daene zajzenéjéig. De az is jó hír, hogy olyan zenekarok, mint a 30Y vagy az Óriás is képesek a megújulásra. Szóval azért a mérleg inkább pozitív. Az már kevésbé, hogy ezek a friss és izgalmas dolgok kevés felületet kapnak.
A posztot a Cseh Tamás Program támogatta: