Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
2017-ben a hiperkarma zenéjének legfőbb témája valami olyasmi, ami még soha nem volt, sőt, inkább szöges ellentétben áll az eddigiekkel: a boldogság. Na de jó ez nekünk? Erre a kérdésre keressük a választ a zenekar idei lemeze, és annak csütörtöki budapesti lemezbemutató koncertje alapján.
Mikor 2014-ben Bérczesi Robi bejelentette, hogy ismét józan, és újra összeállt a hiperkarma, kevesen mertek arra gondolni, hogy ez most már így is fog maradni. Persze ez nem meglepő, legutóbb, 2011-ben nem is tartott sokáig ez az állapot. Most viszont már több mint három éve így van, és ez az időszak ráadásul elég aktívan telt.
A 2014-ben megjelent harmadik album, a Konyharegény dalai igazából az azelőtti tíz évben születtek, amikor Bérczesi még keményen drogozott. A nemrég kijött Délibábon viszont már bőven vannak új dalok is, sőt, igazából nagyon újak meg nagyon régik vannak rajta: három még a blablás időkből származik, nagyjából 1998-ból, a másik hét pedig az utóbbi egy-két évben született. Ennek egyik következménye, hogy a negyedik lemez hangszeresebb, mint az eddigi hiperkarma-albumok, ahogy a Blabla egyetlen megjelent lemeze is az volt. A másik pedig az, hogy most már tényleg hallhatunk olyan hiperkarma-dalokat is, amelyek a józan Bérczesi alkotásai.
Ez pedig nem feltétlen olyan jó dolog, mint amilyennek elsőre látszik. A hiperkarma mindig is egy deviáns, sőt, beteges zenekar volt, ami átérzi a problémáinkat, merthogy neki sokkal súlyosabbak vannak, és igazi mélységeket jár meg, hogy nekünk már ne kelljen. Szóval valamennyire attól is lehetett tartani, hogy pont az veszik ki a zenekarból, amiért a közönsége a leginkább szerette.
Szerencsére azonban nem veszett ki. Talán leginkább azért, mert Bérczesi stílusát nem a drogok adták, azok inkább csak ráerősítettek a gondolatokra, a kifejezésmódra, ahogy ez a lemezbemutató koncert színpadán is látszott rajta. De látszik az albumon is, aminek bár abszolút központi témája a boldogság – ezzel kezdődik, és ezzel is zárul – de ettől még egyáltalán nem önfeledt, sőt, igazából nem is boldog. A boldogságot ugyanis nem magától értetődő dologként kezeli, hanem csak egy lehetséges állapotként, amit időnként nem lehet megúszni (Délibáb), máskor viszont nagyon jó lenne elérni (Boldog még). Ez a két dal keretbe foglalja a többi nyolcat, amik közül vannak jobbak, vannak rosszabbak, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a hiperkarma úgy maradt eredeti, hiteles és jellegzetes a negyedik lemezzel, hogy most nagyon más, mint régen, de ettől még könnyen felismerhetően hiperkarmás.
Ez persze azt jelenti, hogy Bérczesi igazából most sem hagyta maga mögött a depresszív, drogos énjét, hatalmas fájdalmat és belső harcokat lehetett kihallani egy-egy mondatából a csütörtök esti koncerten. Ami ezzel együtt egyébként nagyszerű volt. A zenekar jól felmérte, hogy új lemez ide vagy oda, a közönség nagy része inkább a régi dalokért jött, így az újak szépen el voltak szórva a setlisten, és egyáltalán nem lógtak ki róla, sőt, abszolút hozzáadtak ahhoz a szép és felemelő élményhez, amit egy jó hiperkarma-koncert nyújtani tud. Bérczesi a végére látszólag egy kicsit be is rúgott, a meghajlás után még eljátszotta azt a nagyon szép népdalt, amit két éve Orfűn is, vagy az év elején a negyvenéves szülinapi koncertjén a Müpában (ezt egyébként mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti a munkásságát, mert még YouTube-on keresztül is nagyon jó). A koncert vége után pedig a színpadon maradt, és végigénekelte a közönség egy részével a Zsákmányállatot, amit a szervezők az esti buli kezdődalának raktak be.
Igazából az a tök jó ebben, hogy tényleg alakulhatott volna nagyon másképp is, lehetett volna a Délibáb egy kilúgozott és hiteltelen album, ami csak nyomokban emlékeztet a zenekarra, aminek a neve a borítóján szerepel. Akkor pedig valószínűleg a hiperkarma még koncertezik néhány évig a régi slágereivel, aztán pedig eltűnik örökre. Arról persze azért nincs szó, hogy a Délibáb annyira jó lenne, mint az első két album, de valószínűleg az az időszak megismételhetetlen, és nem is kell megismételni. Ettől még viszont önállóan és az életmű egy darabjaként is megállja a helyét, és húsz év múlva valószínűleg úgy fogunk emlékezni rá, mint amin Bérczesi Robi a hadarás és a súlyos szövegek helyett inkább csak megpróbál boldog lenni, több-kevesebb sikerrel.
A posztot a Cseh Tamás Program támogatta:
