Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Régóta, de legalább ötven éve dobálózik a szaksajtó a pszichedelikus jelzővel, és némiképp kis is nőtte mindaz a műfaji címkét, amit ezzel jelölnek. A pszichedelikus, mint olyan, életmód lett, de legalábbis gondolkodásmód. Mint valami újkori természetvallás. Alapjáraton a racionálistól való elemelkedést jelzi, művelői részéről pedig felülemelkedést, az élet magasabb nézőpontból való szemlélését, tudattágítást. Egyszerűbben szólva a pszichedélia elszállás, kiszállás. Mindenesetre egy alternatív szemléletmód a berögzült többségi felnőttvilág lakhatatlan világával párhuzamosan, művészi megrajzolásban. Talán nem véletlen a belső képalkotás külső megjelenésének fontossága, régebben rajzokkal, manuális grafikai eszközökkel, manapság túlnyomórészt digitálisan.
A pszichedelikus zene a külső és belső kép közti híd testet öltése. A Korai Öröm a fenti jellemzők tökéletes birtoklásával régi motoros a szakmában, engedtessék meg a személyes szál, tanúja voltam a születésének, a megformálódásának. A megrajzolásának. Ilyen esetben az ember többet enged meg magának magánmitológiailag, mint különben. Például úgy gondolja, mindent tud róla, legalábbis ami igazán fontos. Ismerni véli belső lényegét. Még akkor is, ha nem feltétlenül kíséri minden lépését. Egy ilyen hosszú és erőteljes, sok mindent túlélő életmű közben az egyik megoldás, amit a Korai időben felismert: a különböző oldalági projektek beindítása és kitartó üzemeltetése friss energiákkal telít. Amik néha már-már felül is írják az anyazenekar alapprogramját. Miközben mégsem, inkább új ruhát adnak rá, újra huzalozzák és vérátömlesztik. A néhány év előtti Korai Öröm album, a 2013-as abban a felállásban készült, amiből kinőtt aztán a Korai Trancemission projekt, és aminek most jött ki debütálása 2017 címmel. Mint a moebius szalag, önmagába visszatérő útelágazás, miközben persze minden egyes mozzanata és pillanata szükségszerűségből fogant.
A kérdés az, miben más ez, mint az anyazenekar világa, azaz valóban szükséges külön nevezni? Nos, igen, vitathatatlanul. Míg a Korai Öröm, legalábbis amit eredetileg annak ismerünk, egy szellős, nyugodtan felépülő, időbeli korlátoktól magát nem nagyon zavartató, klasszikus pszichedelikus rockzenekar formáját mutatja a maga etnikus sűrűségével, addig a Trancemission erősebben támaszkodik a modern tánczenék (goa) trance-es csavarintására. Nagyon tömény lüktető alapokra van körülspirálozva az örvénylő hangszeres játék, ami sosem távolodik el igazán a fókuszpontoktól, így egy olyan elszállásban és pszichedelikus utazásban lehet részünk, ami ritkaságszámba megy a műfajban: nem esünk ki a józan részünkből sem. Én például kifejezetten hálás vagyok ezért, mert így elkerülhetjük a hamis ígéretek csapdáját, és a végig benne időzhetünk a remek muzsika aurájában, ami egyrészt tehát nem repít ki önnön testéből, másrészt pedig saját elménk csapdájában nem szívesen enged tévelyegni. Úgy kalauzol új valóságokba, hogy közben önmagunk maradhatunk. Ez a csapat most topon van, a hatszámos, háromnegyed órás album a legjobb pillanatában rögzíti őket, frissek és lendületesek, tele ötletekkel, miközben a sokat megéltek tapasztalata lengi át. Egyszerre békés és felizgató, de ezt nem is könnyű, sőt nem is érdemes szétszálazni sem gondolatilag, sem pedig érzelmi vonatkozásaiban.
Jó hír lehet a minőségi megszólalás szerelmeseinek, hogy az album első körben kizárólag vinylen jelent meg 180 grammos kiszerelésben. Külön ügyeltek rá, hogy a formátumnak kijáró legmagasabb nívón szólaljon meg, a felvételeket kiküldték a külföldön dolgozó Deák Ambrusnak (AMB), aki hozzáértőként a vinylen való megjelenéshez lőtte be a maszterelést. Ilyesmire mondják, hogy úgy szól, mintha a szobában játszana a zenekar. Digitális, letölthető verzióban ősszel debütál, lemezbemutató június 21, Dürer Kert.
A posztot a Cseh Tamás Program támogatta:
