Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Idén már tizedik alkalommal rendezték meg a Fishing On Orfűt a Mecsek lankáin, ebből az alkalomból pedig több újítással is készültek a szervezők. Ezek szerencsére szinte mind jól sültek el, és így összességében a fesztivál még mindig megmaradt annak az alternatív zenei erdei iskolának, aminek indult, a megszokott zenekarokkal és a megszokott kellemes hangulattal. Fesztiválbeszámoló. (Fotók: Biró Edina)
2008-ban, amikor a mostanihoz képest nagyjából feleannyi ember sétálgatott az első Fishing on Orfű három színpada között (amiből az egyik egyben a kajás sátor is volt), a fene se gondolta volna, hogy a kezdeti bénázásaival együtt is baromira szerethető háromnapos fesztivál néhány év alatt két napot hízik és teljesen kinövi a Panoráma Campinget, sőt, odáig növekszik, hogy a város főterénél színházkertet nyit. Már csak azért sem, mert akkor éppen nagyon divatos volt a fő fókuszának számító magyar alter a Petőfi Rádió miatt, de erről lehetett tudni azért, hogy nem mindig lesz így.
Orfűn viszont mintha megállt volna az idő ilyen szempontból. A fő fellépők szerintem szinte mind ugyanazok, mint akkor voltak (néhányan azért feloszlottak közülük, mint a Heaven Street Seven, pár mainstream popelőadó pedig felkerült a lineupra). Sőt, még a koncertek kedvenc számai is nagyjából megmaradtak, ami persze összefügg azzal, hogy ezek a zenekarok, amelyek közül néhányat ki is emelek a következőkben, legnagyobb sikereiket szinte mind korábban érték el.
Hogyan rakd össze a setlisted?
A Quimbyre ez mondjuk pont nem igaz, ők valószínűleg még népszerűbbek is most, mint tíz éve, hiába írták a legjobb lemezeiket 2000 környékén. Az ő szombat esti koncertjük volt a jó példa arra, hogyan lehet úgy felírni a setlistre új számokat, hogy még maradjon elég régi is rajta. Merthogy azokat náluk is sokkal jobban szerette a közönség, Kiss Tibi az egyik új dal alatti lanyha reakciókat látva meg is jegyezte, hogy úgy látszik, az emberek nem nagyon ismerik a tavaly kijött legfrissebb albumukat, a Jónás Jelenéseit. A többi album dalait viszont elég jól ismerték, és mivel a Quimby továbbra is nagyon jó koncertzenekar, ezért ezzel az évek alatt csak mérsékelten változó setlisttel továbbra is király koncerteket tud adni.
Bár a legnagyobb slágerei neki is tíz évesek már, a Péterfy Bori & Love Band sokkal fiatalabb zenekar, mint a Quimby, és az életműve is jóval kompaktabb emiatt, így ilyen kérdésekkel nem nagyon kellett foglalkoznia. Viszont a hagyományos programjukat már ők is unhatják egy kicsit, mert idén a Big Banggg nevű, Taiko dobokon játszó duóval együtt léptek fel, ezzel pedig több szám hangszerelése is megváltozott. Ez sokat szerintem nem adott hozzá a koncerthez, és bár a zenekarnál megszokottak a nagy tömegek, a tavalyi koncertjük valahogy jobban is sikerült a második számú színpadon, mint a most éppen Beck Zoli kutyájáról Kacatnak elnevezett nagyszínpadon. Ott a fesztiválhangulat mellett volt egy kis klubfíling is, egy kisebb, de lelkesebb közönséggel. Az idei koncerten borzasztó sokan voltak, és így arányaiban kevesebb volt a Bori-rajongó, emiatt pedig kicsit színpadiasabbnak hatott a koncert, de ettől azért még jó volt.
A fesztivál végén a nagyszínpad programját lezáró Kiscsillag nem a Quimby-féle verziót választotta, ahogy például a szintén tök jó koncertet adó 30Y is, hanem fellépése első felében szinte csak az utolsó két albumról játszott dalokat. Ez pedig nem volt szerencsés megoldás, mert azzal járt, hogy időnként még közvetlenül a színpad előtt sem mozgolódott a tömeg, és nem énekelte a szövegeket annyira, mert valószínűleg nem is tudta őket. Amikor a koncert végén aztán egymás után lement a Ha én lennék, a Van-e szándék és a Kockacukor, akkor a közönségből kiszakadt minden felgyülemlett várakozás, és hatalmasat bulizott. Persze ha valaki, akkor Lovasi megteheti itt Orfűn, hogy azt játszik, amit akar, de azért mégis jobb lett volna egy kicsit vegyesebb koncertet adni szerintem.
Van, ami új
Miután lement a Kockacukor és bemutatta a zenekart, Lovasi megkérte a közönséget, hogy maradjon még egy kicsit, mert lesz valami meglepetés. Olyan nagyon nagy meglepetésről mondjuk nem volt szó, mert benne volt a programfüzetben is, hogy a koncert után a fesztivál szülinapi záróhangversenye következik, de ettől még az ötlet tök jó, hogy egy kórus adja elő a Fishing legmeghatározóbb zenekarainak legfontosabb dalait egy bő tíz perces medleyben. Még kora délután láttam a főpróbát, és akkor a megvalósítás is nagyon jónak tűnt, de valahogy aztán este egy kicsit elcsúszott a dolog, sokszor nem lehetett hallani az éneket, és párszor a kórustagok is késve léptek be.
Egy másik ötletet viszont sokkal jobban sikerült megvalósítani. A fesztivál legtetején, bent az erdőben, egy olyan kis helyen, amit még tisztásnak sem neveznék, kialakítottak Tűzhöz közel néven egy új színpadot a szervezők, ami rögtön a fesztivál egyik legkirályabb helyszínévé vált. A nevéből is adódóan itt olyan koncerteket rendeztek, ahol az előadó nagyon közel volt a nézőkhöz (ha már ez a közvetlenség amúgy is jellemző a Fishingre), és ehhez a helyzethez passzoló produkciókat hívtak ide. Ilyen volt például a Hó Márton-koncert, ahol egy-egy szám után Lévai Balázs beszélgetett az énekessel az adott dal keletkezési körülményeiről. Délután négykor, amikor a kánikulában a fesztivál messze legkellemesebb helye volt a fák alatt fekvő kis űrhajószínpad környéke, különleges élmény volt ez annak az ötven-hetven embernek, aki felmászott ide. Egy másik nap meg például Menyhei Ádám (The Qualitons, Kamikaze Scotsmen) játszotta el kedvenc komolyzenei darabjait pianínón, abszolút holtidőben, délután kettőkor, és az is nagyszerű volt.
Annyi hátránya azért volt a helyszínnek, hogy minden nagyon áthallatszott oda a többi színpadról. Na meg az, ami egyben az előnye is: hogy kicsi. A legtöbb esetben ez meghitt és közvetlen hangulatot eredményezett, de péntek éjjel Bérczesi Robi koncertjén annyira sokan voltak, hogy meg sem lehetett mozdulni a színpad előtt, amit a legtöbben nem is láthattak, mert ez a helyszín egyszerűen nem ennyi emberre van kitalálva. Pedig a koncert nagyon jó lett volna, Robi az Én meg az Ének produkciójával lépett fel, és játszott egy csomó feldolgozást, de blabla- és hiperkarma-számokat is egy szál gitáron.
Ahogy azt már fent is említettem, az újításoknak köszönhetően a Fishing kiköltözött Orfű központjába is, ahova az emberek eddig csak azért jártak a tó körül közlekedő kisvonattal, hogy olcsóbban tudjanak piát és péksütit venni az itt lévő kisboltban, vagy pénzt vegyenek fel az automatából. Idén viszont már volt itt gyerekjátszóház, világzenei helyszín és egy színházkert is, ahova ráadásul nagyon aktuális és jó darabokat sikerült elhozni. Ezzel a helyszínnel, és az egyik darabbal később egy külön cikkben is foglalkozunk majd.
Van, ami a régi
Orfű tehát idénre elég sokat változott, azaz leginkább megnőtt, de az alapjai továbbra is megvannak. Még mindig ez az a fesztivál, ahol gyakorlatilag akárkivel beszélsz, mindenki kedves veled, ahol délelőttönként gólytábor-szerű vetélkedőket játszó emberekbe lehet botlani, ahol a koncertek előtt tinédzserek regényeket olvasnak az árnyékban, és ahova a családosok bátran kihozzák a kisgyerekeiket is, mert nem félnek attól, hogy bajuk esik. És bizonyos hiányosságai is megmaradtak, a mosdókban például általában még mindig nincsen szappan, sőt, vannak olyan mobilvécék, amik mellett normális kézmosó sincs.
Egy kicsit tényleg olyan fesztivál a Fishing on Orfű, mintha egy erdei iskola lenne, bármilyen korosztálynak. És bár most már tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy egy Kispál-mentes év is hozni tudná-e a teltházat, egyelőre úgy néz ki, hogy még sokáig megmarad üde és kedves kis színfoltnak a magyar fesztiválpalettán, ahonnan annyira rossz visszajönni Budapest nagyvárosi, sietős forgatagába, mint amennyire semmilyen más helyről nem lenne.
Még több kép a jubileumi Fishing On Orfű utolsó két napjáról:
