Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Linkin Parkról elmélkedtünk már egy sort, de természetesen nem csak őket néztük meg eddig a Volton. Szóval jöjjön az utóbbi három nap néhány érdekesebb pillanata. (Nyitókép: Volt-facebook, Csudai Sándor; többi kép: Juhász Dorottya)
A fehér hollók
Gyakorlatilag nincs külföldi metál a Volton. Igazából a Sziget Kft-s rendezvényeken évek óta esetleges a metálzenekarok felbukkanása. Ha esetleg erre turnéznak, és pont jó nekik a dátum, akkor beesnek vagy a Voltra vagy a Szigetre, de ennyi, célzott keresés már régóta nem folyik. Idén két külföldi, kifejezetten metálzenekar volt Sopronban (még esetleg a pénteken fellépő Enter Shikarit ide lehetne sorolni egyes témáik miatt), az egyik a Devil Wears Prada, a másik az Of Mice & Men. Sokan nem is voltak egyiken sem, de aki megnézte őket, az két nagyon lelkes csapatot látott a tikkasztó hőségben feketében izzadni. Mellesleg mindkettő elég sablonosan játssza a stílust, de az Of Mice & Men-ben legalább van némi dallam. Jó, a Devil Wears Pradában is, de az annyira, de annyira semmilyen metalcore-t tolt, hogy utánuk az Of Mice & Men is felüdülés volt, pedig ők sem az egyediség csúcsai. Mindkét koncert arra volt csak jó, hogy a Volton lézengő metálosoknak adjon valamit a külföldi színtérről is, de ennyi. Ez elég sovány volt a tavalyi Iron Maiden-Slayer kettőshöz képest, de talán jövőre megint erre turnézik valami érdekesebb csapat pont ekkor. (dg)
Magyar részről már sokkal több metál került a programba, és ennek kétségtelenül a fénypontja volt a Linkin Park előtt nyitó Subscribe. A budapesti progmetál-zenekar 2015-ben oszlott fel, amit az akkori nyilatkozatok alapján már az augusztusi búcsúkoncertkor megbántak. Először jött a nagy drámai bejelentés, aztán a Budapest Park-os buli előtt már sokkal finomabban, némi szünetre vonulásról volt csak szó. A szünet eddig tartott, és gyakorlatilag egy teljes értékű koncertet adhattak a Volt kisebbik nagyszínpadán. Még úgy is elég sokan elmentek rájuk, hogy közben a nagyobbik nagyszínpad előtt vagy ötször annyian álltak, várva a Linkin Parkot.
A Subscribe viszont úgy játszott, mintha nem is oszlott volna fel. Nem láttam a pár héttel ezelőtti titkos, akváriumos bemelegítő bulijukat, így nem tudom azon rozsdásak voltak-e, de a Volton nem tűnt fel ez a szűk két év szünet, most is az egyik legjobb hazai metálzenekar élőben a csapat. Nagy meglepetés nem volt, csak játszottak egy visszatérő koncertet minden fontosabb dalukkal, és láthatóan nagyon örültek, hogy újra együtt állnak a színpadon. Aztán majd, hogy hová fajul ez a lelkesedés, kiderül, de állítólag ismét aktívan működő zenekar lesz a Subscribe, szóval lehet tőlük várni többet is. (dg)
A szomszéd lány
„Ki is az az Ellie Goulding, olyan ismerős a neve?!”- nagyjából ezerszer feltett kérdés volt ez a Volt előtt, a koncerten pedig jöttek a nagy felismerések. Ellie Goulding az az előadó, akinek nagyjából minden ötödik számát ismeri mindenki, de azt már csak kevesen tudják, hogy az előadója Ellie Goulding. Akik meg többet jártak a kihelyezett Deichmann bolt mellett, azok meg még annyi pluszt tudnak róla, hogy egy gigantikus reklámfigura, aki szeret csipekbodyban meg tűsarkúban pihenni enyhén természetellenes testtartásban. Meg találkozhattak is vele, ugyanis Goulding a koncert előtt ellátogatott a kihelyezett cipőboltba is egy kicsit barátkozni a rajongókkal meg felpörgetni a szalmatalpú szandál eladási mutatóit.
A koncert során meg az derült ki még róla, hogy Goulding egy kedvesnek tűnő lány, nem túl tolakodó a jelenléte, nem egy végzet asszonya a színpadon, nem egy világklasszis énekes, de azért nem is rossz a hangja. Igazából ő a középutasság egyik legjobb előadója, aki sok vizet nem zavar, nem cikkeznek arról, hogy kivel jár, hol villantott mellet és mikor megy elvonóra. A koncertje is pont ilyen középszerű volt. Nem volt bántó, de nem is volt jó. Nem lehetett rá tombolni, de lehetett jobbra balra toporogva hadonászni.
És valószínűleg ezek után sem fogom tudni, hogy a rádióban az a slágernek gyenge, de nem is katasztrofálisan rossz dal előadója Ellie Goulding. Bármelyik dala lehetne szintén középutas márkák reklámjának a zenéje és a rádióhallgatók sem tekernek tovább, ha felcsendül valamelyik, de azért nem valószínű, hogy önszántamból betenném bármelyik lemezét is, mert ennél még a takarításhoz is valami karakteresebbre van szükségem. Bizonyára, ha lenne egy 12 éves kislányom nagyon boldog lennék, ha inkább Gouldingot hallgatna, és nem Rihanna Bitch Better Have My Money című dalával jelezné, hogy elfogyott a kajapénze. Főleg, hogy akármennyire is középutas volt a buli, azért annyira mégsem volt katasztrofális, mint Rihanna tavalyi szigetes produkciója. (Edicsek)
A „Budai Vista Social Club”
Áldom az eget, hogy megint elmentem Rapülők-koncertre. Olyat kaptam, amit a Lángoló kilencéves történetében még soha (vagy legalábbis nem emlékszem ilyenre). Jó, a Tankcsapda megírta a Köpök rátok című, amúgy elég jóra sikerült slágerét, de sajnos még soha nem küldték nekünk egyik koncerten sem, amin ott voltam. Na de Geszti Péter! Ő a Piti Wiment egyenesen a Lángoló Gitároknak címezte, onnan a nagyszínpadról! Ez feldobta rendesen a napom, igazi rajongó lettem egyből, amiből ráadásul talán én voltam a legnagyobb az arénás bulihoz képest csak helyben ácsorgó közönségben, akiknek a kezdéskor még a szakadó esőt is el kellett viselniük, de mivel az hamar elállt, így nem lett totál égés a koncert nézőszámilag. Pedig azt hittem, hogy senkit nem fog érdekelni a Rapülők a Volton, de tévedtem. Láttam néhány olyan fiatalt is, akik tuti még meg sem születtek, amikor feloszlott a zenekar 1994-ben, de énekelték a dalokat, és sem az apjukat, sem az anyjukat nem láttam mellettük toporogni. A show amúgy messze elmaradt az arénás koncerttől, de ezen ne csodálkozzunk, ha egy zenekar délután hatkor lép fel egy, a huszonéveseknek szóló fesztiválon. Azért persze táncosok, kivetítő ide is jutott rendesen, a zene meg ugyan olyan volt, mint a budapesti visszatérő bulin, és szerencsére Geszti is sziporkázott megint, durrogtatva a klassz, önironikus poénpetárdáit. (dg)
A csillámbomba
A csütörtöki nap egy időutazásnak is beillett, illetve egy idő és hipertér ugrálásnak, mert nekem aztán tényleg fogalmam sincs mit csinálhattak a fiatalok addig, amíg a Rapülők nosztalgiáztatta a szüleikkel egyidős embereket és aztán mit csinálhattak a szülők, miközben a Years & Years szórakoztatta a fiatalokat. Ha az utóbbinál maradunk, akkor meg kell hagyni, hogy a Years&Years kiváló munkát végzett. A kisebbik nagyszínpadon ráadásul sokkal közelebb vannak a fellépők a közönséghez, ami külön sokat dobott a házibuli jellegen.
A közönség gyakorlatilag megőrült Olly Alexander énekesért és ha az előző napon fellépő Ellie Gouldingról azt írtam, hogy középutas volt, akkor Alexander viszont pontosan azt hozta, amit egy jó frontembernek hoznia kell. Feltűnő volt és nem csak azért, mert úgy jelent meg, mintha a kezében robbant volna fel a csillám agyú, hanem mert együtt élt a közönséggel, a zenével. Nagyjából a második szám után egyértelművé vált, hogy a visszafogott szórakoztatás az nem az ő műfaja, miközben kényszeredett ripacskodásba sem fordult az egész, hanem egy kifejezetten jó hangulatú buli lett belőle, ahol még a sárban ugrálás is szórakoztató volt. (Edicsek)
