Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Idén lett tíz éves korunk egyik legjobb hippizenekara, a Crystal Fighters, ami szokás szerint ebben az évben is nagyon jó bulit csinált a Szigeten. A koncert előtt kiértékeltük Sebastian Pringle énekes-gitárossal és Graham Dickson gitárossal az elmúlt évtizedet és a világ jelenlegi helyzetét is, valamint beszélgettünk a zenekar tavaly megjelent harmadik lemezéről. Emellett az is kiderült, melyik magyar márkát szeretik a legjobban a srácok.
(Fotó: Kozmári Attila)
Idén lett tíz éves a zenekar, hogyan látjátok ezt az időszakot?
Graham Dickson: Ez olyan, mint amikor húsz éves vagy, és megkérdezik tőled, hogy milyen voltál tíz éves korodban. Honnan a fenéből tudjam?
Sebastian Pringle: Ez a tény, hogy tíz évesek lettünk, arra késztet, hogy megkérdőjelezzem az időérzékelésemet. Mindenesetre rengeteg különböző dolog történt velünk, egy csomó élményt szereztünk, voltak nagyon mély és nagyon boldog pillanatok, de még mindig itt vagyunk, és most éppen beszélgetünk veled. Azt hiszem amúgy, hogy mindig próbáltunk a mának élni, és az adott feladatra, albumra, koncertre koncentrálni.
Sokszor voltatok már itt, milyen emlékeitek vannak Magyarországról? Legutóbb például a Parkban játszottatok.
G.D.: Igen, a Foals-szal meg a Slaves-szel. Az első két koncertre emlékszem egyébként még, hatalmas bulik voltak, és aztán egész éjjel fennmaradtunk néhány másik bandával. Amúgy nem csináltunk semmi túlságosan őrült dolgot itt, én időnként volt, hogy crowdsurföltem.
S.P.: Igen, meg azt hiszem, egyszer leugrottál a tömegbe valami nagy hangládáról. A tavalyi amúgy nagyon jó buli volt, onnan van a cipő is, amit most hordok, és gyakorlatilag megváltoztatta az életemet. Magyar cipő amúgy, DRK. A Sziget pedig nekünk mindig különleges, az egyik kedvenc fesztiválunk. Többször is voltunk már itt, a tömeg mindig hatalmas és nagyon fogékony, és tök jó látni viszonylag rendszeresen, hogyan változik a fesztivál.
Idén éjfél körül, egy sátorban léptek fel, ami azt hiszem, elég jól passzol a zenétekhez. De mi van akkor, ha délután négykor, a kánikulában kell színpadra állni?
G.D.: Délután négykor is nagyon jó zenélni, szeretem, mikor süt a nap a koncerten, nincs ezzel semmi gond. Sebastian pedig a legjobban naplemente közben szeret fellépni, pont vacsora előtt.
Mi a legnagyobb dolog, amit elértetek ez alatt a tíz év alatt?
S.P.: Bocs, hogy kikerülöm a kérdést, de az a helyzet, hogy mindig különböző szinteken voltunk, és minden szinten új kihívásoknak kellett megfelelnünk, tehát ezt nem nagyon lehet egyben értékelni. Az elején a világ legnagyobb dolgának éreztük, hogy találtunk egy menedzsert, aztán folyamatosan nőtt a dolog, jöttek a különböző producerek, akikkel együtt dolgoztunk, és így nehéz megmondani, hogy mi volt a csúcspont.
G.D.: Amikor először játszottunk ötven ember előtt, az hatalmas dolog volt számunkra. Vagy mikor egy nap alatt húsz lejátszást értünk el MySpace-en, az is nagyon király volt, mert tudtuk, hogy az emberek meghallgatják azt, amit csinálunk. Azelőtt a legtöbbször naponta egy lejátszás volt csak, vagy egy sem.
És mi volt a legrosszabb pillanat?
G.D.: Amikor meghalt a dobosunk, Andrea Marongiu. Nem kérdés, hogy ez volt a legrosszabb.
Mi változott a legtöbbet ebben az időszakban?
G.D.: Rengeteg dolog változott, például nem eszünk már húst. Nagyon sok különböző zenét hallgattunk meg, úgyhogy most már sokkal bővebb körből származik az inspirációnk, mint korábban. Rengeteget turnéztunk, találkoztunk egy csomó emberrel, mint veled is most, meg más zenészekkel, és egy csomó olyan fellépést láttunk, amire egyébként esélyünk sem lett volna, ez pedig mind hozzánk tett valamit. Meg kopaszodom is már.
Egyszer azt nyilatkoztátok, hogy nagyon könnyű dolog hozzászokni a turnézáshoz. Hogyan tartjátok fenn a motivációtokat?
S.P.: Azon gondolkoztam valamelyik nap, hogy alapvetően tök átlagosnak hangzik maga a koncertezés fogalma. Megnézed, hogy azok a zenészek, akiknek szereted otthon hallgatni a zenéjét, hogyan játsszák el ugyanazokat a dalokat élőben. De igazából ez nem egy átlagos dolog, hanem a modern kultúra egyik megnyilvánulási formája, egy különleges esemény, amikor mind összegyűlünk valami olyan miatt, ami közös bennünk. Annak a bábnak, vagy szebben mondva előadónak lenni, ami összehozza az embereket, nagyon jó dolog, és bele kell tenni a szívedet, hogy működjön, mert mindenki más is beleteszi a közönség tagjai közül.
Hogy készült legújabb albumotok, az Everything is My Family?
S.P.: A világban össze-vissza utazgatva készítettük el a lemezt, sok különböző airbnb-ben, és sokféle különböző módon próbáltunk meg dalokat írni. Ez eddig a leginkább kísérletező lemezünk, és a produceri munka szintjén is nagyon változatos lett. Volt, ahol nem is dolgoztunk együtt producerrel, más dalokat meg vendégművészekkel együtt csináltunk meg. Hosszabb és érdekesebb hozzáállású dalok vannak ezen a lemezen.
Hogyan jött az album címe?
S.P.: Ez igazából egy spanyol gyógyító dal címe: Todo es mi familia. Ez a dal arról szól, hogy a világon minden az én családomba tartozik, a fák, a növények, a folyók, a tenger, szóval minden, és így vigyázni is kell az egész világra, mert egy nagy csapat vagyunk, és nem csak a mi társadalmunk, vagy a mi fajunk létezik. A japánoknak van erre egy mondása, ami így szól: nem az a lényeg, hogy te hogy vagy, vagy én hogy vagyok, hanem az, hogy mi hogy vagyunk. Ha valaki boldogtalan egy csoportban, akkor az a többiekre is kihat, és nem tudnak együtt továbbhaladni. Erről szól ez az albumcím, és ez igaz az egész világra is – ha még mindig vannak olyan helyek, ahol szenvedés van, akkor az egész világ szenved ettől.
Mindig a baszk kultúrával azonosítanak benneteket, de gondolom, nem csak abból inspirálódtok.
G.D.: Így van, az utóbbi időben például nagyon sokat utaztunk Dél-Amerikában. Európa is egy nagyszerű hely, amit sokszor magától értetődőnek veszünk, de nagyon sok történelmi eseménynek kellett megfelelően alakulnia, hogy ilyenné váljon. Nyugati, modern típusú, európai emberek vagyunk, akik szeretnek olyan helyekre elmenni, ahol még sosem jártak korábban, és mi ebből vissza szeretnénk hozni valamit a zenénken keresztül, hogy a közönségünk is megismerhesse ezeket a dolgokat, és azt, ahogyan mi gondolkozunk róluk.
Azt mondod, hogy Európa nagyszerű hely. Mit gondolsz akkor a Brexitről?
G.D.: Azt, hogy nagyon rossz dolog, de hogy őszinte legyek, az egész politikai világ nagyon szomorúvá tesz.
S.P.: Azt hiszem, hogy egy hatalmas paradigmaváltásra lenne szükségünk. A Brexit csak egy kis tünete annak az általános hangulatnak és hozzáállásnak, ami az egész nyugati világra jellemző, és ez így sok szempontból egy nagyon szomorú időszak. De úgy érzem, hogy például a Brexit fel is ébresztett egy csomó embert, és sok olyan tüntetés és ellenálló mozgalom van mostanában, ami korábban nem volt jellemző, pedig a dolgok elég rosszul mennek már egy ideje. Az olyan jelenségek, mint a Brexit, vagy Trump elnöksége felnyitják az emberek szemét, és a változás katalizátoraként működnek, ez pedig jó dolog. Amúgy ezek az események mind valami nagyobb ok miatt történnek, és beilleszthetőek egy rendszerbe, amit majd később fogunk tudni rendesen átlátni és megérteni.
Mondjatok egy olyan márkát, ami hasonló filozófiával rendelkezik, mint ti, és aminek mondjuk szívesen csinálnátok reklámzenét!
G.D.: Azt hiszem, a Patagoniát mondanám, mert olyan dolgokat csinálnak, amire lehet számítani, és bennük van az az attitűd is, hogy ha valami elromlik, akkor azt meg kell javítani, és nem újat venni helyette. Fenntarthatóan viselkednek, és nagyrészt ezért tartják őket sokan király márkának. De lehetne mondani akár a Dorko-t, azaz DRK-t is, ahonnan Sebastian cipője van, nagyon király dolgokat csinálnak.
Mik a terveitek erre az évre?
G.D.: Remélhetőleg kihozunk még valami új zenét az év vége előtt, de közben utazunk tovább, mert még több dolgot szeretnénk látni a világból, és megpróbáljuk olyan intenzíven megélni az élet nagyszerű élményét, amennyire csak lehet.
