Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
sőt, műfaji függőségben akár, és bár van ahol már a borítón megneveződik a zsáner, de ott ez elengedhetetlen is. Szóval van itt minden a folktól és pszichedéliától a hardcore-ig, és direkt a legfinomabb szövésű ambienttel kezdünk.
A Bajdázó épp visszatérőben van, miután pár éve búcsút vett tőlünk, átadta helyét a börzsöny-ambient egyszemélyes ösvényén a belőle kinövő Horhosnak, ám szelleme ott lebegett mindvégig, így nem is feltétlenül beszélhetünk sem visszatérésről, sem újjáalakulásról. Mindkét banda lemezeiről rendszerint szólunk, a Horhosról legutóbb itt, a Bajdázóról pedig itt. Mindig nagyon nehezen engedem el az éppen soron lévő projectet, olyan szinten képesek egy-egy lemezzel is beíródni és bennragadni, hogy a mégoly egyébként istenített másiknak is alig akarok teret adni. Most is így jártam, főleg, hogy a Horhos már évek óta főcsapássá szélesítette az utat, amin jár, és ott olyan fejlődési ívet rajzolt, ami – féli az egyszeri rajongó bennem – visszavonhatatlan törést szenvedhet, ha megtorpan, vagy akár csak egy lemeznyi időt is kihagy a másik kedvéért. Aztán persze a bőr alá (test és lélek összekötő kapcsaként) és a szívbe (balzsamként és védőernyőként), mondhatni sejtszintig hatol a dolog. Az új Bajdázó, a Boldog a hegy (Szerzői 2017) is ilyen sodrású és központozású, miközben a szokásos pop-skálák mértékegységeit és meghatározás-mániás kínrímeit el is felejthetjük. De így van ez már rég, nagyjából az első ambientes nagylemez óta, azaz formailag éppúgy, mint dallamokban, legfeljebb a finomhangolás. a csiszolástechnika jutott el a gyémánttisztaságig. Ez a tisztaságfok viszont elérhetetlen normál világi szinten, épp ezért ez már nemcsak nem popzeneként értelmezhető, jóval inkább a költészet imádsága. Imádság a természethez, a természetfelettihez, a barátsághoz, a szív és a lélek dolgaihoz, tehát csupa olyasmi van a magasba lőve, ami bár megjelenik a popkultúrában, néha akár drámai mélységeiben is, de itt a formákat egyre csak lehántva, zárójelbe téve, sőt, kifejezetten megszüntetve. A Bajdázó zeneisége persze egészen könnyedén megfejthető, már pár hangból egyértelmű, hogy folkot és rockandrollt játszanak, csak az a csillogó, elnyújtott hangképekkel operáló csendes vibrálás, az az erődjáró és vízfelszínen úszó álom-szőttes nagyon speciális valami, és kizárólagos tulajdon. A világ tele van hasonlónak tűnő dream-popokkal és shoegaze-zajolással, ám a Bajdázó tényleg a költészet felől lépdel, és ez közel sem csak a szavakra, azaz a szövegre értendő. A dalok és az egész album hangulata megejtően el- és kiengedő, elenged életünk sötét erdejéből is, miközben ezt ilyen egyértelműen tán még sosem merte megtenni. Szép és szomorú, vidám és sötét olvad össze és oldódik fel egymásban, hogy ne is lehessen erre támaszkodni. Én például szinte mindvégig folyamatos fájdalomban hallgatom ezt a lemezt, talán pont mert az elengedéssel van egyébként is problémám. És mert külön nehezítés olyasmit elengedni, ami rokonértelmű bennem mindazzal, amiről ez a lemez és egyáltalán ez a banda szól. A mélységes szomorúság lényege pont az a megnemesedés, ami a szépséggel egynemű, és amiből kilépni kifejezetten elmúlásélménnyel jár. Talán legközelebb azt se bánom már, ha megint elbúcsúzunk egy időre a Bajdázótól, hogy a Horhosé legyen az idő és a tér, mert most végre átléptük a horizontot, és azok az érzelmi szálak is összefonódtak, amik eddig külön-külön keresték a kiutat a sűrűből. (Győrffy Ákos gitáros és Gugyella Zoltán basszusgitáros mellé nemcsak Mile Zsigmond énekes/gitáros került elő új dalaival erre a lemezre, de ütőhangszeresként a Jü zenekarból ismert Halmos András is belépett új tagként.)
A folkot sokféleképpen lehet értelmezni és játszani, a népzenétől a gitáros dalokig, a sűrű blues-zal és rockandrollal terhelt életképektől az alig pár hanggal aládúcolt csendes megvallásig. Aztán vannak, akik nem szeretnek a zsánerek egy-egy szűkre méretezett ágához ragaszkodni, ők inkább beemelnek számos használható elemet és hangulatot, ilyen a Papaver Cousins duó is, blues és folk az alap, az érzelmi kiteljesedés a hallható cél, így nem minden esetben fogják vissza magukat, miközben azért a finomabb menetek dominálnak. Az utóbbi években itthon is elindult az a dalközpontú vonal (singer & songwriter), ami már abszolút nemzetközinek nevezhető, és rég nem csak az americana, az alt country, vagy az angol folk csak az etalon - és bár vannak régről eredeztethető figurák nálunk is, hiszen például Cseh Tamás, Nyeső Mari, Dévényi Ádám, vagy Vígh Mihály megkerülhetetlenek a témában, újabban pedig Zanzinger és Upor András figyelemreméltó, itt azért mégis inkább az americana -féle nyomvonalon fejthető fel a Papaver Cousins duó zeneisége, már ha hangsúlyokat keresünk. Fontosabb azonban, hogy a Papaver Cousins mindvégig egységes, miközben különbözőképpen szólnak a hangszerek (természetesen az énekhangokkal és a gitárokkal a főszerepben) és a hangzó terek, mintha nem is azonos körülmények közt rögzítették volna az összes dalt. Szendrey-Nagy Olivér és Nagy Barnabás 2014 óta dolgozik együtt, baráti kapcsolatból nőtt ki a zenélés, és ezt a Lack Of Lightness (Lone Waltz, 2017) című debütáló albumot megelőzte már egy EP. Anno az első dalok megírására egy karácsonyra kapott Tom Waits-vinyl hallgatása után került sor, a szövegek angolul íródtak és hangoznak el kivétel nélkül, de ez valahogy itt nem is kérdéses, végül is ezeknek a műfajoknak az angol az alapnyelve, és a duó vitathatatlanul anyanyelvi szinten kezeli ezt a zenei dialektust. Érdemes egyébként a szövegeket is átolvasgatni, jól megírtak a dalok, előkerülnek életképek, vonzódások és taszító jelenségek, vagyis a mindennapok világa elevenedik meg, de nem marad ki az istenkeresés sem. Érdekes lett volna meghallgatni a lemezt az előzetes tudás nélkül, hogy hazánkfiairól van szó, és bár nagyon törekedtem, hogy ne adjak semmiféle ebből származtatható lépéselőnyt, nem biztos, hogy sikerült. Ami végül is nem baj, mert valóban nagyszerű lett az album, mostanában különösen sok folk/blues lemezt hallgattam, és tessék nyugodtan elhinni, a Papaver Cousins tényleg ott van a legjobbak közt. A dalok felépítése, eléneklése, és hangszerelése mellett ügyesen adagolják az e feletti, vagyis e mögötti hozzávalókat is, ha másképp nem, hát ösztönösen, ilyen kevésbé egyértelmű összetevő például a hangközök mágiája, mert egy dal atmoszféráját többek közt a hangköz adja. Ettől mindenesetre többletjelentése lesz, elemelkedik keletkezése síkjáról, és esélye lesz időtlenné válni. A Papaver Cousisns lemezén öt-hat dal is átbucskázik önmagán és ragadja magával a gyanútlan (vagy akár erre kifejezetten készülő) hallgatót egy másik minőségbe, és ez nemhogy nem kevés, de ilyesmi egyáltalán nem olyan gyakori, mint gondolnánk, még azokon a tájakon sem, ahonnan ez a zeneiség eredeztethető. Becsüljük meg nagyon ezt a remek bandát, érdemes lesz keresni a társaságukat élőben is.
A Kaláka új köntösbe öltöztette az eredetileg 2008-as keltezésű Hangzó Helikonos Arany János albumát (L'Harmattan / Gryllus, 2017). Az apropó az emlékév (200 éve született Arany), de ha ez nem lenne elég, akkor maradjunk annyiban, hogy a klasszikussá váló sorozat egyik legjobb darabjának újra hozzáférhetővé tétele egyértelmű lépés, már csak aktualitása miatt is. Arany János nem egyszerűen költő volt, de olyan kútfő, akihez rendszeresen érdemes gondolati, de főleg érzelmi/lelki töltődésért és megértésért fordulni. Mert a legnagyobbak nem csak adnak, de meg is értenek. Amikor mélyen érintő soraikkal szárnyal a lelkünk, akkor az együtt-érzés és önátadás néha szinte már gyónás. Mert képes a befogadásra és a szelíd megbocsátásra is, és aki nem él ezzel a lehetőséggel, valami pótolhatatlantól fosztja meg magát. Arany költészetében van valami kivételesen megnyugtató, miközben azért balladai mélységekben és gyötrő homályban is járunk néha, és olyankor bizony még abba se kapaszkodhatunk, hogy mindez valami távoli dolog, legalább térben és időben, mert nem. Depresszió, bűntudat és a halálvágy is az élet része, akárcsak a családi melegség, a kor bölcsessége, vagy a mindennapok játékossága. De ettől kerek az egész, és ha nem lenne ennyire teljes és bölcs Arany költészete, nem is élne velünk máig töretlenül. A Kaláka pedig, és ezt jól tudjuk, beavatott megszólaltatója a legjellemzőbb, és mának is szóló, azaz örök érvényű életképeknek és emberi léptékeknek. Ez alatt a hetvenhét perc alatt többször és több szinten is átléphetjük velük az idő- és térbeliség szűk kereteit. Az új kiadás CD mellékletének anyaga ugyanaz, mint a 2008-asé, a 19 dal a Kaláka életmű egészéből lett válogatva (ezért természetesen többféle Kaláka felállást és számos közreműködő muzsikust hallhatunk), és nekem továbbra is az egyszerű, finomra hangszerelt kísérettel előadott dalok a kedvenceim. Az új Hangzó Helikon sorozat nagy előnye a szépen tervezett könyves kivitel, és a remek grafikai illusztrációkon felül a versek mellé szerkesztett sztorizások, amikor is a zenekar tagjai mesélnek a dalok keletkezésének körülményeiről, emlékekről, impressziókról, fellépésekről, utazásokról. Ha legközelebb újjászületek, Kaláka-tag szeretnék lenni. Ez persze ad absurdum, de talán mégsem, hiszen tudjuk, a Kaláka örök.
A Trottel Records a kultikussá vált Szimpla Kert szórakozóhely fellépőiből válogató sorozatának ötödik részénél tart, most Szimpla Konczert No.5 Live a cím, és a közel nyolcvanpercnyi anyagot, azaz a 12 dalt (többször is) végighallgatva leszűrhetjük: egyértelműen ez az eddigi legszínesebb és leggördülékenyebb fejezet. Már az nyomós érv a kijelentés alátámasztására, hogy többször is kedvet kaptam hozzá, miközben válogatásoknál a további leválogatás a szokásos eljárásom. Ráadásul egyetlen koncerten sem voltam jelen élőben, pedig a füzet ajánlószövege szerint segédletével újraélhetem a koncertek kedvenc pillanatait, és részese lehetek a Szimpla életérzésnek is. Természetesen lehetséges, hogy van ilyen, ezt nem tudom, én most csak a lemezhallgatás élményére tudok támaszkodni, ami egyébként egészen jó képet fest a jelenlegi hazai alternatív zenei színtérről is egyúttal. Nyilván nem teljes a kép, nem is lehet, hiszen sokan éppen nem szerepelnek rajta (ők részben ott vannak a korábbi válogatásokon), de akik igen, ők jól megszólaló és kreatívan hangszerelt, remek dalokkal vannak jelen. Ha ezt az összképet valamiféle jelenhelyzetnek tekintjük, akkor igen, van változás is a korábbiakhoz képest. Például máig igen erős az etnikus – elektronikus - pszichedelikus rockos folyamatzenés metódus a nagy elődök (Korai Öröm, Másfél, Úzgin Űver, ColorStar) nyomdokain, de ez a dominancia tökéletesen érthető, hiszen kifejező zenei nyelvezetek ezek, jól lehet alkalmazni igen sokféle megközelítéssel. Persze azért van itt kifejezetten jazz és etno-pop, nyolcvanas éveket idéző new wave is, sőt a végére egy 17-18. századi zenékre koncentráló kamarazenekar is befigyel, és ez a záró ötlet indított arra első alkalommal, hogy nyomban újrázzak. Természetesen kikerülhetetlenül lettek róla kedvenc pillanatok (élő előtanulmányok nélkül is), de direkt nem részletezem, tényleg érdemes végighallgatni, itt például meg is tehető:
A Trottel Records idén ünnepli 25 éves fennállását, elsősorban egy a nyolcvanas évek honi punk bandáira emlékező bakelitsorozattal, aminek most jött ki a harmadik része. Az első kettő a Pajtás daloljunk X, és Pajtás daloljunk Y címet kapta, ami nem véletlen, mert a sorszámozott Pajtás daloljunk voltak az első, még illegális válogatáskazetták címei a hivatalos kiadóvá válást megelőzően. Így körbeért a dolog, most végre a napjainkban újra divatba jött hanglemezformátumon (közkedvelt nevén bakelit, de helyesen vinyl) jöttek ki a válogatások. A hanglemez az akkori kor csúcs hanghordozója volt, ám a korabeli punk bandák legtöbbjének ez a megjelenési forma elérhetetlen álom maradt. A Trottel, köszönhetően elképesztő agilitásának és az ennek nyomán kialakuló jó külföldi kapcsolatainak, kivétel volt, igazi debütálása is LP-n jelent meg Franciaországban, így most kiadóként, ha évtizedekkel később is, de a vágyott, és gyűjtők körében is a legnépszerűbb hordozón hozzáférhetővé tett egy-egy albumnyit a korszak legjobb punk felvételeiből, és ezzel a megnyerő gesztussal igazságot is szolgáltatott a színtérnek. És vagyunk néhányan, akiknek ezek a bandák jelentették tinédzserként a napi betevőt, és az azonosulás némileg megnyugtató bázisait a késő-szocialista érában. Ezek a lemezek már külcsínben is nagyon vonzóak, a nyolcvanas években tevékenykedő politikai-művészeti Inconnu csoport grafikája tökéletesen és látványosan idézi a kor lázadó attitűdjét, amit most a Pajtás daloljunk HC, Magyar Hardcore 1984-1988 című, ősze elejére időzített harmadik részen is megcsodálhatunk. A hanganyag persze nagyjából úgy szól, ahogy azt a régi kazettákon megszokhattuk, de a házilag, próbatermekben és koncerteken készült felvételek körülményeit és a kor amatőrök által hozzáférhető technikáit ismerve ez egyáltalán nem meglepő. A sorakozó bandák: Marina Revue, Utolsó Ítélet, Leukémia, AMD, Új Élet, Kazányi, Bandanas és Psycho. A kiadvány most is tartalmaz egy fanzint, a nyolc oldalnyi A/4-es füzetben zenekari fotókat és plakátokat nézegethetünk, valamint dalszövegeket olvasgathatunk, miközben zúznak kedvenc hardcore bandáink.
A posztot a Cseh Tamás Program támogatta:
