2017.11.27. 12:36 – sz.ági.

Beszélnünk kell Kevinről - Újranéztük

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

beszelnunkkellkevinrol.jpg

Lynne Ramsey rendezőnő idén jelentkezik újra filmmel (You Were Never Really Here), de az ő mesterműve a Tilda Swinton és Ezra Miller főszereplésével készült Beszélnünk kell Kevinről marad, amiről nekünk is beszélnünk kell.

Ez az angol-amerikai dráma Lionel Shriver azonos című regénye alapján készült. Baromi sok jelölést tudhat magáénak (Golden Globe, Bafta, Cannes-i Filmfesztivál) és más filmfesztiválokon joggal tarolt is a 2011-es film. Érezhető rajta végig, a vágásokból, az összeszerkesztett díszletből, a pontos, mély színészi játékból és úgy egyáltalán az egész film súlyáról, hogy nem csak úgy összedobták találomra seperc alatt, hanem nagyon átgondolt és hosszadalmas munka van mögötte; nos a hosszadalmas alatt konkrétan majd 4 évet kell érteni.

A film története, maga a cselekmény, roppant egyszerű, viszont legalább ugyanilyen mennyiségű lelki túlélés is található benne. Ez a két összetevő adja ki az egészet és a jó ritmusnak köszönhetően mindig, mindegyikből a pontos mértéket kapjuk, rettent jól időzítve. Az ugráló idősíkok az elején meglehetősen zavaróak tudnak lenni, viszont zseniális jelenetekbe vannak ágyazva, például hogy az anya benyit egy kis lerobbant házikóba, ami kívülről mocskos, majd amikor belép, akkor egy luxuslakás előterében találja magát. Aztán ott van az, amikor az édesanya sétál félszeg mosollyal az arcán, majd egy tipikus nyugdíjas asszony elé lép és egy olyan pofonnal kínálja be fényes nappal az utcán, amilyet megcsalt asszonyok szoktak osztogatni uraiknak, de nem is ez az egészben a sokkoló, hanem hogy a nő mindezt tűri, sőt mi több, még ő kér elnézést az égető pofonnal az arcán.

A kezdeti káosz után beleszokunk, hogy ez egy lassan induló, csendesnek tűnő, nem ajtóstól a házba rontó művészfilm, de később szerencsére már jobban hagyják láttatni a cselekményt és sok helyen kimondatják az azokhoz tartozó érzelmeket, így sokkal egyszerűbb lesz látnunk, hogy alapvetően arról szól a film, hogy Eva (Tilda Swinton) felneveli gyermekét, majd történik egy tragédia, ami a csúcspont, amit dramaturgiai okokból egyértelműen a végén tárnak csak fel. Azután láthatjuk a tragédia utáni életet, vagyis inkább annak túlélését.

A történetet alapvetően azzal a tabu témával foglalkozik, hogy milyen hatásai vannak annak, amikor egy nő nem akar anyává válni. Eva teherbe esik párjától, akivel jó kapcsolatban élnek, nem is fiatalok már, az egzisztenciájuk teljes mértékben megengedi, hogy gyermeket vállaljanak, ráadásul két intelligens emberről is van szó, tehát a társadalom szinte megköveteli az ilyen egyedektől, hogy szaporodjanak. Azonban Eva képtelen beleilleszkedni az anyaszerepbe; valójában százszázalékosan mindent megtesz, amit papírforma szerint meg kell, de ösztönösen semmilyen szinten nincs kialakulva benne az anya, mint fogalom. De azzal a nyomással, hogy szeretnie kell a gyermekét egész egyszerűen képtelen mit kezdeni. Viszont az a gyönyörű a filmben, hogy Eva nem vált ki mégsem súlyos antipatikusságot, mert a kisfia is elkezd rettent furcsán viselkedni. Olyan, mintha küzdene az anyja gyűlöletéért már egészen kicsi korától kezdve. Persze logikátlannak tűnik egy gyereket hibáztatni, de érezzük, hogy valami nincs rendben ezzel a gyerekkel. Az egyetlen, aki ezt a nézőkön kívül tudja és többször jelzi is, az Eva. Az anya pontosan tudja, hogy beszélni kéne Kevinről, de senki nem figyel rá, ha mégis, akkor csak az ő anyasága kérdőjeleződik meg. A néző az egyetlen, aki képes együtt érezni az anyával. A világ viszont nem, a világ képtelen lenne ezt megérteni és ezért nem is lehet őket hibáztatni, ezt szimbolizálja Franklin, az apa (John C. Reilly) a vásznon, aki ösztönszerű természetességgel bánik Kevinnel már csecsemő korától kezdve és semmit nem tapasztal abból, amit Eva.

Már a 6-8 éves Kevin (Jasper Newell) is úgy viselkedik, mint egy anyja bosszantására szakosodott pszichopata és mindezt teljesen abszurd módon olyan jelenetekből szűrjük le, hogy nem hajlandó visszadobni anyjának a labdát. Nagyon banális hangzik és nyilván később nyomatékosítják ezt bennünk jobban, például amikor tönkreteszi anyja dolgozószobájának a falát, de ilyen apró lépésekkel is már teljes értékű üzenetet képes a film közvetíteni a nézőnek. A kamasz korban lévő Kevin (Ezra Miller) pedig már nem is csupán árnyalt tettekkel kompromittálja anyját, hanem egészen konkrétan. Ráadásul Eva teljes elítélésétől az is feloldoz minket, hogy mégis sikerül bizonyítania az anyaszerepben, hiszen később születik egy lánya is, akivel teljesen normálisan képes működni. Itt még inkább nehezedik a kérdés súlya, hogy vajon Kevin valóban ennyire defektes, vagy az anyja tette azzá. Természetesen erre nem fogunk választ kapni, de a kérdést nem leszünk képesek kiverni a fejünkből.

A történet közben már rohamos léptekben halad a tragédia felé. Kevin valami rettentő bűnt követett el, hiszen ő maga börtönben ül, az anyját meg kitaszítottként kezeli egy egész város. Az egész téma alapvetően azt feszegeti ebbe a nagyon bizarr anya-fiú kapcsolatba csomagolva, hogy vajon létezik e a gonosz, mint elemi lény, vagy mi vagyunk képesek ezt megalkotni. Ráadásul főszereplőnk neve is szimbolikus, hiszen az ősi név testesíti meg a nőt, akinek vétke miatt ki lettek űzve a Paradicsomból, a nő, aki most ugyanazzal a névvel a paradicsomkonzervek árnyékában bujkál egy szupermarketben az emberek tekintete elől. Idáig jutott az anyák anyja, Éva.

A vért jelképező vörös szín olykor már túl erőltetetten férkőzik be a képbe; az elején a paradicsomdobálás, az összekent házfal, egy piros lámpa a szobában vagy éppen a konzervek, ami viszont dramaturgiailag sokkal keményebben képes odabaszni, az a teljesen abszurdan kiválogatott filmzene, ami üvöltve nem illik bele az adott színbe.

Tilda Swinton megkérdőjelezhetetlen tudással viszi végig az egész filmet. A szinte átlátszóan vékony testének olyan súlya van a kamerában, hogy az elismerésre méltó. John C. Reilly sokat nem szerepel a filmben, mert alapvetően az anya-fia kapcsolaté a főszerep, de nagyon tetszett, hogy nem egy papírforma szerint összeillő, idillien szép párt, hanem egy teljesen természetes kapcsolatot testesítenek meg. A tinédzsert alakító Ezra Miller éppúgy, mint fiatalabb társai, olyan tekintetekkel operáltak, amiktől nem lehet szabadulni.

A Beszélnünk Kell Kevinről nehéz film, de el kell bírni a súlyát; megéri.


film beszélnünk kell kevinről



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása