Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A világ egyik legjobb színésze, Daniel Day-Lewis, visszavonul. Még egyszer megmutatja hogy mire képes a vásznon, illetve mire képes a vászonnal, hiszen most egy szabót alakít, akinek a ruhák a szerelmei egészen addig, amíg fel nem bukkan egy pincérlány.
Kedves romantikus történetnek hathat elsőre a Fantomszál. Paul Thomas Andersontól, a félelmetesen tehetséges rendezőtől azonban már megszokhattuk, hogy az ő filmjeiben nincsen semmi könnyedség. Nehéz lesz ezt a filmet is lenyelni, mert lassan indul, egyáltalán nem kapkod és csak félidőnél kezdjük el sejteni, hogy ez nem egy egyszemélyes bemutató egy divattervező életéről, hanem egy nagyon perverz romantikában fulladozó szerelmi történet, amiben a szerelem sosem válik valami habkönnyű és varázslatos üveggömbbé, hanem egy súlyos tárgy marad benne végig, ami idegen és visszatetsző lesz mindenki számára, mint általában minden kapcsolat amit kívülről szemlélünk és nem értünk. Itt viszont most szétnézhetünk egy nagyon fura pár mindennapjaiban, körbejárhatjuk az érzéseiket és szépen meg is tesszük. Olyan lesz, mintha egy múzeumban lennénk, ahol csendben vagyunk, rászánjuk az időt, hogy aztán a végére magunkkal vigyünk egy darabot belőle.
Woodcock (Daniel Day-Lewis) egy divattervező az ’50-es években, akinél folyamatosan fontos emberek, az arisztokrácia és hercegnők adják le a rendeléseiket, mert az ő ruháit hordani kiváltság. A varroda azonban a főszereplő lakhelye is, ahol komoly munka folyik, minden a házirendhez idomul és aminek olajozott működésében Woodcock nővére (Lesley Manville) segíti a testvérét. A ház rutinszerű és pontos funkcionálását néha csak az szakítja meg, hogy Woodcock hazaállít egy nővel, az aktuális múzsával, aki számára többnyire csak egy vállfa, akin tesztelheti az új ruháit, de előbb utóbb ezek a lányok elhullnak. Egészen addig, amíg meg nem jelenik Alma (Vicky Krieps), aki nem éri be státuszát az aktuális múzsa-szereppel. Alma is olyan, mint a többi nő, nem lesz erőszakos, nem lesz bájosabb, mint bárki előtte és talán szebb sem. Ugyanazon az úton halad végig, mint előtte többen is: rácsodálkozik, hogy egy ilyen híresség vele randevúzik, támogatja a munkájában, meghunyászkodik, szerelembe esik vele, majd rádöbben, hogy csak egy átmeneti bábu volt és távozik. Kivéve az utolsó pont; Alma ugyanis nem adja föl annyira könnyen. Beveti a szokásos női eszköztár minden praktikáját és amikor az sem jön össze, valami sokkal őszintébb és romlottabb taktikához folyamodik.
Ennek a két embernek a kapcsolata annyira intim, de nem a testiség miatt, abból kevés van. Woodcock leginkább csak akkor ér hozzá egy nőhöz, ha meg kell rajta igazítania ruhakölteményét. Ennek a fura szerelmi történetnek a meghittségét az adja, hogy mind a két ember önmagát akarja adni, mégis folyamatos és óvatos játszmázás folyik közöttük. A Fantomszál úgy teszi idillivé a szimbolikájával a szerelmet, hogy az szó szerint gyomorforgató lesz. Az érzelmek benne sokkal ősibb módszereket fognak a kezük közé, amik valami perverz intimitást adnak a filmnek, miközben a néző bármennyire is fuldoklik a meglepődöttségben, képtelen nem magára ismerni.
A hat Oscar-jelölés egyáltalán nem túlzás, mert Paul Thomas Anderson pontosan tudja hogyan mozdítsa ki a nézőt a komfortzónájából úgy, hogy előtte még azt is hagyja, hogy bizonyos részeket talán kicsit unjon is. A végére világosodunk meg, hogy nekünk is meg kellett járnunk a film fáradságos útját ahhoz, hogy megértsük a konklúziót, a csavarokat és a szereplők cselekedetté olvadt motivációit. Daniel Day-Lewis tőle megszokottan nem eljátszik egy szerepet, hanem teljesen átlényegül, ő maga lesz Woodcock, miközben csak bámulunk, hogy ki ez az ismeretlen Vicky Krieps színésznő, aki egyetlen mosolyával képes gyilkolni. A zenét, a halkan és szinte folyamatosan duruzsoló zongora-ütemet megint a Radiohead egyik tagja biztosítja, aki már negyedszerre komponál Paul Thomas Anderson filmet.
A Fantomszál nem egy könnyű darab, lassan varrják benne a ruhákat és a történet szálait is, közben pazar párbeszédeket folytatnak le benne, amik simán röhögésre késztetik a nézőt, miközben megint itt egy film, amiben a szerelem gusztustalanabb és valóságosabb mint bármelyik túlhájpolt amerikai romantikus komédiában. Olyan ez, mint egy arisztokrata románc, amiben a szereplők kolduseszközökkel tesznek szert a szerelemre. Kívülről nézve bárki kapcsolata felett könnyelműen ítélkezünk és azt hisszük átlátjuk mások érzelmeinek labirintusát, de pontosan tudjuk, hogy egy kapcsolatot csak az a két ember érthet és működtethet akik benne vannak. A kívülállók, mint a közönség, maximum csak hálás lehet, hogy láthatták ennek a párnak a legintimebb eszközeit, amiben lehet, hogy innen nézve nincsen logika, de hát a szerelemnek pont ez az egyik lényege.
