Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sajnos, igaz a cím. Erre el kellett volna mennie minden úgynevezett "jazzrajongónak". Mert alig volt fél ház. Mert zenei világbajnokság volt, szakrális happening, jazzmise a javából. Bár a "jazz" címke alatt nem a szokásos idegesítő lift- és éttermi háttérzene, sokkal inkább az a punk veszély-szérum értendő, amit mondjuk a 60-as évek chicagói műhelyzenélése, Sun Ra és Miles Davis jazz-rock-brutalitása vagy éppen Szabados György Bartó-népzene-feketezene-összeboronálása alatt értenek a zenei hurrikánkedvelők. (Fotók: Kleb Attila)
Nem kell nagy kockázatot vállalnunk a kijelentésért, hogy Rosco Mitchell az avantgarde jazz ma élő legnagyobb alakja. Mindenki keresi a társaságát, és ő is azokkal veszi körbe magát fél évszázada, akik sokat és persze kategóriáktól menteset tudnak az improvizatív zenéről. Roscoe papa tesz minden skatulyára, már a 70-es években kb. 500 hangszert vitetett az Art Ensemble of Chicago koncertjeire, mert a biciklicsengő, a szülinapi játéktrombita, a zenélő kagylók és mindenféle infantilis ütő-, vágó-, szúró- és fúvós-eszközök bírtak nála annyi esztétikai súllyal, mint egy szaxofon vagy egy pergődob.
Roscoe Mitchell egy maholnap 80 éves vérengző fenevad. Kiül a MoM színpadára, megigazítja a nyakkendőjét, a zenekar belecsap. Mindeközben ő akkurátusan tisztogatja a mobilját egy kendővel, aztán azért szép lassan elteszi a műszert, majd csöndes, meditatív ülőrajtból olyan fél órás vad és szenvedélyes szaxofonjátékba kezd, mintha akkurátusan géppisztolyozna, de minimum leöntene mindenkit a foghíjas nézőtéren egy tartálynyi vérrel.
Mitchell játéka inkább forradalom, mint jazz, inkább lávaömlés és gejzírüvöltés, mint egy kedves kis impró valami béna, kihízott öltönyös jazzfesztiválról. Ő az egyik utolsó Fekete Párduc, aki nem kér elnézést, igaz, nem is beszél túl sokat, de minden mozdulatában alázat és szigorúság. Egyértelműen Főnök, de olyan főnök, aki a többiek szolgája. Egy punk Istenkirály, a szó szakrális, több évezredes értelmében.
Zenekara elhunyt és lelépett tagjai helyére olyan nagyágyúk kerültek az elmúlt években, mint a fiatal csellista Tomeka Reid, akinek nagyon érdemes meghallgatni friss debütáló albumát, mert mestermunka. Bőgőn az a Jaribu Shahid játszik az AEOC-ban, aki korábban Faruq Z. Bey, Anthony Braxton és James Carter mellett jeleskedett. 15 éves zenekari múltjával már régi motoros a csapatban, de igazából sokkal régebben Mitchell bajtársa, hiszen a 80-as évek eleje óta csináltak együtt vagy 10 albumot zenekaron kívül is. Nem akármilyeneket.
A mellettem ülő kiváló Pándi Balázs meséli a fellépés előtt 2 perccel, hogy Mitchell a budapesti koncert délutánján még egy tárogató-készítő szakemberrel is egyeztetett, mert szeretne azon is játszani. A jövőben. Egy 80 éves, akinek vannak tervei, így kell ezt. Mondom, improvizációs adottságainál már csak gyermeki öröme és rácsodálkozása nagyobb. Guru és ovis egyszemélyben, ő a mi emberünk.
A tökéletesen felépített előadás alatt többször is eszembe jutott az a koncert, amit 1984-ben Debrecenben élhettem át egy másik chicagói zeneszerző és szaxofonos, Anthony Braxton fellépésén, amit a közép-kelet-európai improvizációs zene atyamesterével, vérünkkel és büszkeségünkkel, Szabados Györggyel abszolvált. Egy stadionnyi ember ült mellettem halálos csöndben egy ideig, majd ebből lett valami igazán elszabadult extázis. Ezt csak az igazi jazztől kaphatja meg az ember, gondoltam akkor tizenévesen.
Erről a csodáról ugyanazt gondolom mai is. Ugyanezt gondoltam az AEOC-koncertjén is, miközben sírtam a gatyarepesztő szólókon. Ismétlem, szakrális agylövés-élmény volt, köszönet a szervezőknek az Art Ensemble of Chicago-hoz méltó bátorságért, legközelebb meg ne hibázzatok és jertek el ti is sírni, reszketni, később meg elmesélni a gyerekeiteknek, hogy mit láttatok.
