Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ebben az 1995-ös klasszikus sci-fi thrillerben Brad Pitt odavágja élete legnagyobb alakítását, Bruce Willisnek összefolyik taknyanyála és Terry Gilliam gyomorforgatóan elgondolkodtató utópiájában lehetünk díszvendégek, ahol a válaszokat nem osztogatják két kézzel, de ez így van jól.
2035-ben járunk, amikorra már meghalt 5 milliárd ember a földön, a túlélők pedig valami rettentően nyomasztó földalatti életformákban nyomorognak egy érthetetlen és megemészthetetlen kormányzás árnyékában, ahol gladiátorok módjára tartják ketrecben az embereket. Az alattomos halált nem űrlények vagy természeti katasztrófák okozták, hanem maga az ember, mert a legnagyobb ellenség mi magunk vagyunk továbbra is. Elszabadítottak egy vírust, ami természetesen undok és láthatatlan. Ebből az összetákolt és gyomorforgató ipari szeméttelepre hajazó környezetből küldik vissza egy "önkéntes" időutazás keretében James Cole-t (Bruce Willis). Mindezt amiatt, mert képtelenek javítani a jelenlegi helyzeten, így a múltat akarják megváltoztatni, hogy azáltal kerüljék el a katasztrófát. Azonban elsőre nem a megfelelő időbe küldik, ezért James egy elmegyógyintézetbe kerül, ahol megismerkedik egyrészt Jeffrey Goines-szal (Brad Pitt), aki szintén a bolondokházának vendége, illetve összehozza a sors Kathryn Railly-vel, a pszichológus csajjal, akivel valami elképesztően szépen felépített bizalmat épít ki, ami szerelembe hajlik át, de nem azzal az idilli romantikával, ami a szóról elsőre beugrik. Egy 12 Majom nevű banda, vagy inkább titkos, alulról szerveződött hadsereg után nyomoznak, mert feltételezhetően miattuk szabadul el a vírus, ami a későbbi apokaliptikus állapotokat okozza a világban.
Annyira csodálatos és részletgazdag képeket és utalásokat kapunk, hogy még megkönnyezni is érdemes; például a bürokratikus rendszer hozzánemértőinek vezetése, az önkénteskedésnek nevezett kényszermunkák, a múlt megváltoztatásának kérdése és annak okolása a hibáink miatt, a rendőrség kapkodó és ítélkező hozzáállása, valamint az erőszak tombolása. A csövesek bűze rendesen átüt a vászonról. Az elhagyatott színházban játszódó erőszakos jelenetről egyből Kubrick klasszikusa, A Mechanikus Narancs közismert jelenete vágódik be a nézőnek. A 12 Majom moziban játszódó színénél Hitchcock egyik filmjét vetítik, ami nagy hatással volt A kilátóterasz c. rövidfilmhez. A vicces az egészben, hogy ez a rövidfilm inspirálta a rendező elmondása szerint az egész 12 Majmot.
Gyönyörű nézni, ahogy főhősünk ragaszkodik ahhoz a gennyes világhoz, amit mi már romlottnak látunk, de akkor is van még benne levegő, napfény, zene a rádióból vagy a lehetőség a szerelemre. Ez a hétköznapi dolgokhoz való romantika hihetetlenül megható. Borzasztóan nyomasztó és fullasztó az egész jövőkép annyira forog a néző gyomra tőle, hogy konkrétan aludi kell rá egyet, hogy a film csak emlék legyen.
Terry Gilliam (Brazil, Monthy Python, Félelem és Reszketés Las Vegasban, Doctor Parnassus és a Képzelet Birodalma) mindig is borzasztóan komplex és erőteljesen vizuális eszközökkel dolgozott. Iszonyatosan tehetséges rajzos volt, de ami valószínűleg a legnagyobb hatással volt munkásságára az az lehetett, amikor Los Angelesben szemtanúja volt, amint az elnöki elleni békés tüntetőket brutálisan megverték a rendőrök és, bár ő csak arra sétált, őt is megcsapkodták. A munkáiban ábrázolt hatalomra és bürokráciára ez vastagon rányomta a bélyeget. Amúgy az is megfigyelhető, hogy a 12 Majomban nem használ nagytotálokat, mindent közelről látunk, hogy a megnyugvást még nehezebben találjuk meg. Ugyanúgy kell szoronganunk a jelenetekben, ahogy a szereplők őrlődnek és hezitálnak a következő lépésük miatt.
A legfontosabbak a színészek. Bruce Willis borzasztóan nagyot alakít, de aki valami elképesztő és irgalmatlan menő az Brad Pitt. Nem is kérdés, hogy neki ez volt élete szerepe. Tökéletes, amit csinál, Oscarra is jelölték miatta, de végül "csak" a Golden Globe-ot váltotta be. Kathryn Railly szerepében Madeleine Stowe is megkérdőjelezhetetlen.
Ez a szürreális és hányingert, valamint feszültséget keltő film nem véletlenül gyarapítja az alapművek polcát. Nem egy könnyű darab, de komplexitása ellenére a végére mégis letisztult. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy az egyik forgatókönyvíró David Webb Peoples, aki a Szárnyas Fejvadászért is felelt.
A lényeg, hogy a jövő egy szar hely és a 12 Majom úgy játszik a szürreális elemekkel körbeszőtt valóságérzetünkkel, hogy több kérdés lesz bennünk a film végére, mint mikor elkezdtük nézni, de mégis úgy érezzük, hogy a tudásunk nagyobb. Izgalmas, elgondolkodtat és kortalan, nem is meglepő, hogy a Syfy sorozatot forgatott belőle, mert ilyen egy fasza, saját határait súroló sci-fi.
