Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Amikor egyesek oposszumszőr csuhában és/vagy kimúlt csincsillával a fejükön jelennek meg egy fesztiválon, az két dolgot jelenthet: 1.: A helyszínen a Gyűrűk ura türkmén remake-jének szereplőválogatása zajlik; 2.: Némely színpadon power/folk metal zenekarok felbukkanására lehet számítani. Nos, nem volt ez másként a Rockmaraton szerdai napján sem, de szerencsére a Szuroklók az állatokért sátor ideális menhelyet biztosított azok számára, akik nem szimpatizálnak az említett műfajjal. (Fotók: Máté Évi)
A D.R.I., S.O.D., Nuclear Assault-féle crossover thrash leporolására jó pár zenekar épített egészen pofás karriert, a svéd Dr. Living Dead azonban zeneileg kb. azt testesíti meg ebben az irányzatban, amit Billy Zane vagy Eric Roberts a filmvilágban. Azzal azonban nem lehet vádolni őket, hogy színpadi kiállásuk ne lenne kellően karakteres, gumi horrormaszkjaiktól ugyanis akkor sem szabadulnának meg, ha a júliusi hő rájuk olvasztaná azt. Bár a pl. Municipal Waste fényévekel jobb zeneileg, idővel a Dr. Living Dead szerzeményeire is beindult a moshparty, és végül győztesként hagyhatták el a színpadot.
A Brujeria legalább ekkora elkötelezettje a színpadi álcázásnak, így a tagságot illetően csupán annyit jelenthetünk ki biztosan, hogy a grindcorevilág Brad Pittje, Shane Embury tutira nem tartott velük ezen a turnén. A csapat által abszolvált traktorista death metal élőben is annyira paraszt volt, hogy libazsírral töltötte meg az Oreo kekszet, ugyanakkor az életmű alapos ismerete nélkül meglehetősen monotonnak is hatott. Azért az új lemez címadóját, a Viva Presidente Trumpot megvártuk, hogy legalább egy kitörölhetetlen slágert hallhassunk a nap folyamán.
Csütörtökön a Tündék, Orkok, Koboldok és Hobbitok Világszövetségének tagjait térdzoknis, rommá varrt hölgyek és fejkendős, félrecsapott Suicidal-sapkás férfiemberek váltották fel, ami arra utalt, hogy hardcore-ból nem várható deficit a nap folyamán. Az A.M.D.-hez utoljára kb. a megboldogult Kultiplexben volt szerencsénk, így nem kis meglepetést jelentett a zenekar alapító tagját és minden idők egyik leghálátlanabb interjúalanyát, Füleki „Van Booklet” Sinyit a csapat soraiban látni. És bátran kijelenthetjük, hogy a legendával ellentétben jól állnak neki a 10 BPM-nél gyorsabb szerzemények. Nem mellesleg Wall Of Sleep-es kollégája, Kemencei Balázs is besegített gitáron, a selitst pedig elsősorban a Sotár-korszak alapvetéseiből állt. Az „„új”” frontember, Seza bömbölése pedig határozottan passzolt a Jézuska, Bombázás, Tisztán a cél felé-kaliberű klasszikusokhoz.
A Madball frontembere, Freddy Cricien az élő példa rá, hogy a kötelező műfaji külsőségek ideje lejárt, a hardcore-hoz már korántsem obligát kellék az alétatrikó és a tengerészgyalogos frizura. Ezt leszámítva azonban pontosan azt kaptuk a New York-i brigádtól, mint a 90-es évek közepe óta bármikor: egy üresjáratok nélküli, mocskosul energikus zúzdát. Bár papíron lemezbemutató koncert volt, a For The Cause albumot nem igazán erőltették. Helyette a Heavenhell, a Smell The Bacon, a Set It Off és a Pride sorait üvölthettük levegőbe emelt ököllel, akár egy agresszív kukoricacsősz.
Ha a Crowbar egy asszociációs játékban szóba kerül (erre ugyebár meglehetősen gyakran adódik precedens), általában az alábbi szókapcsolatokkal hozakodunk elő: kidobós láncos daru vasgolyójával, ólomból öntött lopótök, vasúti sínből szőtt rénszarvasos szvetter. Ráadásul New Orleans leghercigebb külsejű zenekara ezúttal makulátlanul szólt, így szerzeményeik hűen idézték fel a Casino azon jelenetét, mikor Nicky Santoro satuba szorítja a konkurencia fejét. A legendás Sexy T-t sajnos ezúttal sem láthattuk, így Kirk apó a két Jézus-imitátor mellett egyedül bitorolta a „férfiideál” titulust. A Planets Collide gyönyörűen dörrent meg, és a tízezer tonnás nyomás az All I Had (I Gave), az Existence is Punishment alatt sem enyhült. A Cemetery Angels lassú része és a Like Broken Glass pedig kb. Budapestig bontotta fel a 6-os főutat.
Mint azt tudjuk, a Sick Of It All előben képtelen hibázni, így a hangzás lehet az egyetlen tényező, mely lerombolja egy SOIA-buli élvezeti értékét. És sajnos Lou Kollerék hasonlóan trágyán szóltak, mint jó egy éve a bécsi Arenában. Azért bekapcsolt belső magnóval így is önfeledten üvöltöttük a 90-es évekbeli alapvetéseket. Mikor pedig a 30-as évei végén járó koncertlátogató azon kapja magát, hogy a moshpitben lökdösődik az Us VS Themre és a Scratch The Surface-re akkor be kell látnia, hogy a New York-i alakulat bármilyen megszólalással képes gyilkos koncertet adni.
Pénteken erős black metal felhozatal is volt a Rockmaratonon, amit a Carpathian Forest elég egyhangú kalapálása után a Tormentor zárt. Megnéztük őket az A38-on is, úgyhogy most csak a különbségek:
- nem tűnt fel, hogy sok külföldi jött volna most rájuk, de a hely is nagyobb volt, szóval simán lehet, hogy csak elvesztek a tömegben.
- most is tökéletesen szólt, és bár Buday Tamásnak valami problémája volt a gitárjával, de ezt kifelé nem lehetett észrevenni a hangzásban.
- Csihar Attila most sokkal extrémebben tolta az éneket, mint a visszatérő koncerten, néha már-már a Mayhemben megszokott szélsőségeket is belevitte a vokálba.
- a végén mintha nem tudták volna a tagok, hogy vége van-e a bulinak, de aztán meghajoltak, készült közös kép a közönséggel, aztán levonultak.
Fogalmam sincs, hogy mi a tagok terve a jövőre. Még van pár fesztiválbuli, aztán lehet vége, de ha így is lesz, senki nem szomorkodhat. Mindenféle kínos pillanattól mentesen ünneplik meg az Anno Domini lemezük 30. évfordulóját, ami 27 év kihagyás után maga a csoda. A Tormentor a black metal legendás zenekara lett az elmúlt évtizedekben, a mostani koncertek pedig méltóak ehhez a hírnévhez. (dg)
