Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kendrick Lamar sokkal több akar lenni, mint a 2010-es évek egyik legsikeresebb hip-hop előadója. Generációjának hangja, pozitív afrikai-amerikai példakép, rappelő próféta, akinek tehetségét nemcsak a zeneipar, a Pulitzer-díjat odaítélő bizottság, de újabban Hollywood is elismeri. Legutóbbi lemezének európai turnéját, idén tavasszal már alapvetően ez az önmagát abszolút középpontba helyező hozzáállás határozta meg. A Sziget nyitónapján megtartott első magyarországi fellépésével kapcsolatban számomra a legnagyobb kérdés az volt, hogyan lehetséges a stadion körülményekre felépített lélegzetelállító Damn “one-man show”-t fesztiválon megvalósítani. (A nyitókép nem a helyszínen készült.)
Mikor idén áprilisban jegyet váltottunk Lamar kölni koncertjére, abban biztosak voltunk, hogy nem a To Pimp A Butterfly lemez jazzközpontú hangzását, és a Thundercat vagy Bilal vezette tízfős élőzenekart halljuk majd a színpadon. A comptoni mikrofonista harmadik lemeze a Damn, amekkora váltást hozott hangzásában elődjéhez képest, úgy váltotta fel az intim, gyakran 400-500 fős (!) klubokban előadott, zenészei virtuózitására épített koncerteket, a másodpercre megtervezett, lehengerlő látványvilággal dolgozó stadion show. A kölni Lanxess Arena közel 20 ezer fős közönsége, - akárcsak a további tizennégy európai helyszín – egy közel két órás, jól láthatóan hónapok munkájával megtervezett, fényben, látványban, vizualitásban maximálisan kidolgozott koncertet kapott, “Kung-Fu Kenny” karaktere köré építve. Többek közt külön a show-hoz forgatott videók, mozgó, többszáz négyzetméteres ledfal, a nézőtér közepén kiemelkedő mini színpad, és ninjának öltözött karddal bevonuló harcművészek tették egyedivé és teljessé a koncertélményt. Mikor a Sziget tavasszal bejelentette történetének egyik legerősebb line-upját, közte Kendrick Lamar fellépését, egy dologban már biztosak lehettünk, ez a stadion-show technikai okokból (beállás, színpadi méretek, építési idő) nem megvalósítható egy fesztiválon. Így maradt a kérdés, hogy Pulitzer Kenny vajon egy koncepciójában új műsorral készül fel a fesztivál szezonra, vagy a Damn turné egy butított változatát kapja a rá jegyet váltó rajongó tábor. Bár teljesen érthető – hiszen néhány hónap alatt egy teljesen új show felépítése, ugyanazokra a dalokra szinte megvalósíthatatlan munka – mégis kis csalódottságra ad okot, hogy Lamar az utóbbi megoldást választotta.
A nagyszínpad előtti tér teljesen megtelt, a meghirdetett 21:30-as kezdésre, több tízezer ember várta, a megszokott fesztivál zászlókkal, és rosé fröccsökkel felszerelkezve az idei Sziget egyik (ha nem az elsőszámú) headlinerét. A várakozás a szokásosnál jóval hosszabbra nyúlik, húsz perc után még mindig munkafény ég a színpadon. A tömeg viszonylag türelmesen várakozik, harminc perc késés után néznek többen az órájukra és indul egy visszafogott: “boooooo….” a sorok között. Kapunk egy néhány mondatos angol nyelvű tájékoztatót, miszerint a csúszásnak technikai okai vannak, és Kendrick Lamar hamarosan érkezik. Ez végül negyven perc után történik meg, a DNA trap ütemeivel robban be a Los Angeles-i MC a színpadra, és rohanja végig pár másodperc alatt a teljes kifutót. Él a színpadon, igyekszik mindent beleadni rögtön az elején, látszik, hogy szeretné feledtetni mindenkivel a várakozást, de érződik, hogy ez a negyven perc őt is és a közönséget is megfogta. Az az érzésem támad, hogy aréna-showt látok, aréna nélkül. Ugyanúgy minden köré épül, mint tavasszal, de nem világít külön a színpad minden négyzetmétere, a fények is sokkal visszafogottabbak, akárcsak a vizuál. Bár sok sáv szól HD-ról, (főleg a torzított vokálok) a színpad két oldalán egy komplett zenekar áll mellette, tele jól hallhatóan tehetséges zenészekkel, főleg a dobos villan meg többször, mikor színezi a trap alapokat. A King Kuntánál indul be a tömeg, a kivetítőn is látszik, ahogy ezrével emelkednek magasba a kezek. Nemsokkal később érkezik az egyik csúcspont a Travis Scott-tal közös Goosebumps, ami sokkal jobban működik élőben, mint bárki gondolta volna. A dalok nagyrésze az első Good Kid Maad City és a harmadik Damn lemezről szól (a középső, mindenütt az év albumának választott Butterfly-ról, még az abszolút ziccer i sem hangzik el.) Mikor 22:58-kor megszólal a Humble, már nem kell senkinek megválaszolnia a kérdést, hogy vajon az idei line-up egyik legnagyobbjának megeeúngedik -e, hogy pótolja az elvesztegetett negyven percet. (A Humble kb fele olyan hangos, érződik, hogy a set-listben még nem ez következett volna, rövidíteni kell, kapkod a stáb.) A dal alatt annak a Kölnben tapasztalt eufóriának, mikor Lamar hatszor (!) adta elő az első verzét egymás után, a tömeg pedig pogózott (!) és együtt üvöltött minden szót, itt nyoma sincs. Mikor tizenegykor elsötétül a színpad, sokan azonnal a Sziget más helyszínei felé indulnak, pedig Lamar még visszajön. Másodszor is elnézést kér a csúszás miatt, - úgy tűnik komolyan is gondolja -, és megígéri, hogy még visszatér ide, bár ez a gázsijának kaliberét ismerve, nem csak (vagy egyáltalán nem) az ő jóindulatán fog múlni. A záró dal az All The Stars, a Black Panther (Fekete Párduc) filmzene legnagyobb sikere, ahol a teljes lemez executive produceri feladatait Lamar vállalta magára. A label-társ SZA-val készült szám, tökéletes zárása, egy sajnos túlságosan rövid estének.
Kendrick Lamar magyarországi bemutatkozásán több oldalról is lehet fogást találni. Lehet vádolni, hogy egy ilyen kaliberű produkció, bármilyen technikai problémába ütközik is, meg kell hogy oldja, hiszen ennek elkerülésére szolgál a délelőtti akár több órás beállás is. Lehet azt mondani, hogy ebben a formában túlságosan rövid volt, és ezáltal kevésbé felépített, és struktúrált a koncert, vagy hogy más koncepciót kellett volna választania a one-man show helyett. Ugyanakkor – és számomra sokkal inkább ez a hozzáállás az indokolt – lehet örülni annak, hogy hazai színpadon láthattunk, egy ennyire aktuális előadót, aki remek zenészekkel vette körül magát (szó szerint), a színpadon állva egyáltalán nem alibizett, és ugyanaz a végtelenül tehetséges és szimpatikus Kendrick Lamar nézett ránk vissza Budapesten, mint akit a lemezein megismerhettünk. (Boros Gábor)
Lykke Li
Ami először eszünkbe juthat Lykke Liről, az az I Follow The River című slágere, ami még így hét év után is ott lüktet valahol mindenki fejében. Azóta a svéd dalszerző-énekesnő ehhez hasonló nagy hatást nem gyakorolt köztudatra, viszont a mai napig ugyanaz a táncolható szomorú pop az, ami őt igazán jellemzi. Külsőre a Nagyszínpadon úgy jelent meg, mint az épp glam rock korszakát élő, tarkóig felnyírt Lady Gaga, de annál sokkal letisztultabb előadással és kellemes melankóliával, ami egyébként is jellemző maradt az Lykke Li-re.
Fotók: Artlasso
A So Sad So Sexy című ide albuma is ezt az irányt erősíti, amelyről a Hard Rain, a Deep End, az Utopia, és persze maga a címadó dal is elhangzott, bár több száma annyira hasonlít egymásra, hogy a váltás sokszor szinte észrevehetetlen volt. Rájátszva azért az egyslágeres tényre az átvezetéseknél többször belengetődött az I Follow The River, amivel az énekesnő egy órás várakoztatás után végül be is fejezte az első, de remélhetőleg nem utolsó fellépését a Szigeten. (Tina)
És itt van Stormzyról is pár kép:
Fotók: Juhász Dorottya
