Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A vasárnapot vitte a King Gizzard & the Lizard Wizard, de ott volt még Liam Gallagher, a Slaves és az igazi popsztár Dua Lipa is. Na meg a világzenei színpad. (Fotók: Artlasso, Kozmári Attila)
Liam Gallagher
Van valami jó is abban, hogy Liam Gallagher és bátya, Noel külön utakon járnak. Méghozzá az, hogy így potenciálisan kétszer annyi Oasis-koncertre lehet elmenni. Mert azt mind a ketten pontosan tudják, hogy akármerre járnak, a közönség nem mondjuk a Beady Eye egyáltalán nem maradandó számaira lesz kíváncsi, hanem az Oasis-dalokra. Ennek megfelelően két éve Noel tízet, most Liam kilencet játszott el közülük, annyi különbség volt csak, hogy 2016-ban Champagne Supernova meg Don’t Look Back in Anger, tegnap meg Some Might Say és Live Forever volt a setlisten.
Na meg azért volt még más különbség is. Például az, hogy Liam fellépése még a Machester City bajnoki címét ünneplő szurkolói énekkel is alig volt egyórás. Ideje pedig még lett volna bőven Dua Lipa előtt, úgyhogy ez nem volt szép húzás. Ennél azonban fontosabb, hogy a két évvel ezelőtti különleges, már-már ünnepi hangulatot sem tudta megcsinálni, ami a bátyjának sikerült. Akkor már a koncert közepétől kezdve látszott a közönségen, mennyire örül annak, hogy részese lehet az élménynek. Most vasárnap is örültek az emberek az Oasis-számoknak, de az igazi nagy közös együtt éneklés a szett végén lévő Wonderwallig nem igazán jött el. Akkor már persze igen, úgyhogy a koncert végülis jó szájízt hagyott maga után. Jövőre pedig lehetne egy olyan Sziget, ahol mindketten fellépnek, mondjuk egymás után, és akkor az összehasonlítás is pontosabb lesz. (má)
Dua Lipa
A nagyszínpad teltházat csináló vasárnap esti fellépője egy huszonkét éves, koszovói származású lány volt. Akárhogy is nézzük, ide eljutni azért nagyon király dolog, és ez látszott is Dua Lipán, meg nem is. Egyrészt látszott, mert életében most először headlinerkedett egy nagyfesztiválon, és sokszor elmondta, hogy ennek mennyire örül. Másrészt viszont egyáltalán nem látszott, ugyanis hihetetlenül profi volt, és gyakorlatilag megmutatta, hogy milyen koncertet kell csinálnia egy igazi popsztárnak.
Hozott magával egy teljes zenekart, ami mindenképp dicsérendő, és nem alibizett egyetlen pillanatig sem. Ráadásul végig kommunikált a közönséggel, hihetetlenül erős kisugárzása volt, és baromi jól is nézett ki az adidas melegítőben és az ezüst topban – folyamatosan magán tartotta mindenki figyelmét. Igazából már csak az kéne, hogy elteljen pár év, és legyen még néhány slágere, amivel megtöltheti a setlistet, de ezt a koncertet már így is elküldeném Rihannának oktatóvideó gyanánt.
King Gizzard & the Lizard Wizard
Azt hiszem, a Sziget egyik legjobban várt koncertje volt idén az ausztrál piszchedelikus rockzenekar, a King Gizzard & the Lizard Wizard első magyarországi fellépése. Vagy ha másnál nem is, nálam legalábbis mindenképpen, mert azt gondoltam, hogy ez a repetitív és nyers zene baromi jól szólhat élőben, és ráadásul a zenekar mostanában kezd igazán berobbanni, bár a tavalyi öt megjelent lemez után idén még egyet sem hoztak még ki.
Az elvárásaim tehát hatalmasak voltak, és nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy egy zenekar ennyire megfelelt nekik. A King Gizzard ugyanis fantasztikus volt élőben, és egyben teljesen egyedi, és olyan jólesően értelmetlen. Minek van például két dobosa a zenekarnak, ha amikor figyeltem, szinte mindig ugyanazt játszották az egyébként egymás felé fordított szettükön? Miért volt olyan, mintha az egész koncert egyetlen dal lett volna a Rattlesnake-en kívül, aminél egy rövid ideig megtört a monotonitás? Miért van ezeknek a folyamatosan ismétlődő, zakatoló hangoknak már gyakorlatilag tudatmódosító hatása? De mindegy is, ezekre a kérdésekre egyáltalán nem akarok választ kapni. Ez így volt jó, ahogy volt. (má)
Slaves
A Slaves már visszatérő vendég Magyarországon, érdekes, hogy ha jól emlékszem, eddig pont a Sziget maradt ki nekik. Kíváncsi vagyok egyébként, hogy hogyan jár turnézni a kenti punkduó, mert ez a pár dob és erősítő, amit használnak, valószínűleg egy kombi csomagtartójában is elfér. Ebből a minimális hangszer- és emberanyagból viszont ennyire sokat senki nem hoz ki, mint ők, ez egészen biztos.
Elképesztő mennyiségű energia van bennük, és hihetetlen magabiztossággal hozzák az angol prosztót, aki úgy bulizik, hogy szétveri a dobot, és közben íveseket köpköd, bár azért nem a közönség felé. Ilyennek kell lennie egy punkzenekarnak: egyszerű, de sokszor ügyes alapok, rövid dalok, pofátlanság, átütő energia, és még a megjelenés is egyedi az állódob mögött folyamatosan ugráló Isaac Holman miatt. Aki egyébként rendszeresen lejött a közönséghez elmesélni egy történetet, ami mindig felvezető volt a következő számhoz. Elmondta mondjuk, hogy kritizálták, amiért nincs lábcin a dobszettjében, aztán visszament, és eljátszották a Fuck the Hi-Hat-et. A közönség pedig igazán önfeledten pogózott erre a kőegyszerű és nagyon direkt koncertre, és ugyanígy bulizni is fog, akárhányszor lép még fel a Slaves nálunk. (má)
Jupiter & Okwess
Nagyon helyes elgondolás, hogy ne történjék meg a világzenei hét valamirevaló afro-rock, azaz afro-beat nélkül. Idén ezt a hálás szerepet a kongói Jupiter Bokondji vállalta remek bandájával, mi pedig úgy bulizhattunk egy jót, hogy másrészt a régió kulturális világába is bepillanthattunk. Már akit érdekelt egyáltalán a közönségből, hogy részleteket és összhatást is megvizsgáljon a hejehuja közben: gesztusrendszert, színpadi mozgást, hangszerhasználatot, arckaraktereket, ésatöbbi. Mert a nyelvet azért nyilván kevesen értjük a küzdőtéren. Jupiter kinshasai utcazenélésből gyűjtött tapasztalatokat még a kilencvenes évek elején, és valamit tényleg jól kellett csináljon, mert egy már létező bandát is sikerült a maga képére formálnia. Később francia filmesek forgattak vele dokumentumfilmet, aztán bekerült az African Express turnéba, majd a WOMAD és a Glastonbury fesztiválok következtek, 2013 óta pedig lemezeket is készít. A tavalyi albumán Damon Albarn és Warren Ellis is közreműködött, övé is lett az év egyik legsikeresebb afrikai lemeze. Ez a kongói -féle afro-beat más mint a klasszikus és világszerte ismertebb Fela Kutis nigériai vonal, abban több a jazz és a funk, ebben viszont markánsabb a rock és néha a punk szellemisége. Bár Jupiter zenéje is duzzad a funk sikamlósságától, így a végeredmény itt is egy jól táncolható, önfeledt buli. A két gitárral, és masszív ritmusszekcióval kitömött zenetest igazából végig szellős maradt, és semmi nem úszik és rakódik bármi másra feleslegesen vagy egoistán, náluk minden a közös célt szolgálja. Az afrikai ember annak ellenére is tud közösségben gondolkodni, hogy nem rejti véka alá az önbecsülését, ezt a trükköt komolyan mondom érdemes lenne eltanulni. Persze rockandroll világ a színpadi lét, az önfényezésben Jupiter is profi, de ez a langaléta rugólába figura roppant szórakoztató jelenség, és a kikezdhetetlenül muzsikáló bandája élén celebrált showja minden bizonnyal emlékezetes marad a heti végső számadás után is. (rm)
És képek a Transglobal Undergroundról:
valamint a Wolf Alice-ről:
