Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Régi Alice In Chains-rajongóként természetesen én is azok közé tartoztam, akik nem tudták a zenekar elképzelni Layne Staley nélkül. Még jó, hiszen az első zenekar volt, aminek hallatán borsózott a hátam, de arra már nem emlékszem, hogy ez a Would? vagy a Rotten Apple című dal miatt történt-e a 90-es évek első felében.
Amikor a zenekar 2005-ben, három évvel az énekes halála után elkezdett óvatosan visszatérni, sokra nem számítottam. Pláne, hogy csak hakniknak néztem azokat a bulikat, ahol olyan énekesek álltak a mikrofon mögé, mint Phil Anselmo a Downból, Maynard James Keenan a Toolból vagy Ann Wilson a Heartból, és még egy rakás zenész haver játszott velük. Mondjuk meg kellett hagyni, mindegyik elég jól énekelte az Alice In Chains-dalokat, de akkor sem tűnt komoly dolognak, csak kuriózumnak. Aztán szép lassan bekúszott a képbe a régi haver, William DuVall, akit egyszer csak hivatalosan is kineveztek énekesnek. Ha ellenségesen nem is álltam az új felálláshoz, azért nem vártam tőle sokat, még úgy sem, hogy tudtam, Jerry Cantrell énekes-gitáros volt mindig is a lelke a csapatnak.
Szóval a 2009-ben megjelent Black Gives Way to Blue-t úgy tettem be, hogy na nézzük, hogy estek neki az örökségnek! Aztán nem estek neki sehogyan. Cantrell óvatos ember, vagy legalábbis annak tűnik, a lemezen ugyanis DuVall inkább csak háttérénekes. Arra való, hogy felidézze az Alice In Chains-re jellemző dupla éneket, de nem sokkal több. Mondhatnánk azt is, hogy az egy Cantrell-szólólemez, ha nem Sean Kinney dobolt és nem Mike Inez basszusgitározott volna rajta végig. (Arról ne nyissunk vitát, hogy Mike Starr-ral lett volna csak az igazi az Alice In Chains, mert az eredeti basszusgitáros soha nem tett hozzá annyit a zenekarhoz, hogy az 1993-as kirúgása után Inez ne tudja maradéktalanul pótolni, sőt, utóbbi sokkal aktívabb szerző is.) Szóval kiváló lemez a Black Gives Way to Blue, és még a 2009-es budapesti koncert sem rontotta el a kedvem, pedig ott azért fanyalgotam kicsit.
A 2013-as The Devil Put Dinosaurs Here abban különbözik az előzőtől, hogy DuVall előlépett egyenrangú énekessé, és jobban belefolyhatott a dalokba. Hogy emiatt-e, de az amúgy elég hosszú lemez még az elődjénél is jobb lett, de legalább ugyan olyan, és már nem merült fel, hogy ez egy Cantrell-szólólemez lenne, igazi zenekari munka volt. Egyébként a visszatérő albummal együtt nézve a zenekar jóval életingenlőbb lett, mint a kilencvenes években volt, de ezt már kilenc éve is leírtam, és azóta sem változott. Persze nem kell itt vidámkodásra gondolni, csak a durván depresszív hangulatból az új korszakra inkább melankolikus lett, emiatt aztán könnyebb is ezeket a dalokat hallgatni, időt viszont mindenképpen adni kell nekik.
Ugyanis a most megjelent Rainier Fog is abban hasonlít a leginkább az előző kettőhöz, hogy nem adja magát könnyen. Én legalábbis mind a hárommal úgy jártam, hogy lement egyszer, semmi, lement másodszor, elkezdett valami derengeni, aztán a derengés egyre fényesebb lett, és szép lassan ott volt előttem az egész, teljes pompájában. A Rainier Fog első bemutatott dalát, a nyitó The One You Know-t is csak meghallgattam egyszer, aztán hagytam is annyiban, egyáltalán nem tűnt jónak, illetve csak rutinmunkának. Most meg már teljesen értetlenül nézek, miért nem jött be a lemez egyik legjobb dala. Mondjuk igazából nincs is olyan, hogy a lemez legjobb dala, mivel annyira egységes a színvonal, amibe még DuVall első, egyedül írt Alice In Chains-száma is beletartozik, amiről meg nem mondaná senki, hogy nem Cantrell-szerzemény, annyira belesimul az összképbe. Ez nem azt jelenti, hogy ugyan olyanok lennének a dalok, vagy nem lenne változatos a lemez, csak mindegyikben találhat az ember olyat, ami odaemeli a másik mellé, legyen az doomos lassúság, könnyedebb akusztikus téma vagy elsőre talán fura rock and roll.
Elsőre egyébként csak az tűnt fel a lemezből, hogy gyakran visszaköszön a két akusztikus EP, az 1992-es Sap és az 1994-es Jar Of Flies hangulata. Tessék csak meghallgatni mondjuk a Fly című dalt, bármelyiken elfért volna. De maga az egész lemez is bevallottan múltidéző. Nagyrészt Seattle-ben vették fel (22 éve nem történt ilyen, Cantrell is már régóta Kaliforniában él), egy csomó utalás van a kilencvenes évekre, szülővárusukra, annak zenei színterére, nem csak zeneileg, hanem szövegileg is, és ugye maga a lemezcím is a Seattle fölé magasodó hegyre utal. Hogy ez a szomorú, erősen nosztalgiázós, bensőséges hangulat azt jelenti-e, hogy maguk mögött akarják hagyni a régi dolgokat, kérdés, de nem tudom elképzelni, hogy Jerry Cantrellből másmilyen zene jönne a jövőben.
Talán úgy lehetne leírni a klasszikus és az újkori Alice in Chains-korszakok viszonyát, hogy amíg a 90-es években született dalok maradandó sebeket ejtettek az emberen, addig a zenekar mostani változata inkább ezeket próbálja gyógyítani. A Rainier Fog pedig a rehabilitáció egy újabb állomása, ami után ugyan sokkal jobban érezzük magunkat, de nem felejtjük el tőle a múltat. 5/5
