Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Alice In Chains - The Devil Put Dinosaurs Here
(Capitol)
Nagyon rosszul kezdődött a kapcsolatom az Alice In Chains új lemezével, még úgy is, hogy engem már az előző albumnál sem érdekelt, hogy új az énekes, most meg pláne nem. Volt viszont tonnányi elvárásom, mert bár a 2009-ben megjelent Black Gives Way To Blue nagyon jó album volt, de annál is többet vártam, és úgy tűnik, nem csak én voltam így ezzel. A zenekar tartásból, következetességből viszont jelesre vizsgázott, amikor nem egy ismert énekest, hanem egy gyerekkori barátot vettek be maguk közé, amivel nagyjából a leghitelesebb újjáalakulók lettek a legutóbbi összeborulási hullámban. Szóval most már ettől a zenekartól vártak sokat az emberek, és nem attól a kilencvenes évekbeli rockzenekartól, amiben már nincs benne a 2002-ben elhunyt Layne Staley énekes.
Szerintem minden rendben lett volna, ha az Alice In Chainsnek nem lenne annyira egyedi és nehéz zenéje, ami a The Devil Put Dinosaurs Here dalaira még inkább jellemző, mint a visszatérő lemezre. A hangulatból, a nyúlós riffekből első hallásra sok volt a több mint egy óra. A Hollow és a Stone persze már jó előre megnyitotta magát, de a címadón kívül szinte egy dal sem tűnt ki a többi közül. Aztán a lemez három-négy hallgatás után alattomosan belopózott a mindennapjaimba. Azon kaptam magam, hogy csak ezek a dallamok vannak a fejemben, sőt csak ezt akarom hallgatni.
Az Alice In Chains eszköztelen zenéje megmagyarázhatatlanul vonzó tud lenni. A dalaik alig néhány témából állnak, szinte azonos tempóban nyomják végig az egy órát, az ének szinte végig a védjegyszerű kórusban szól, a riffek úgyanúgy nyomasztanak, mint máskor. Az ilyen pőre rockzene akármennyire is egyedi, nem tud működni jó dalok, dallamok nélkül, és ebben a zenekar most sem hibázott. Egy-két akusztikusabb számot le lehetett volna hagyni, de nagyjából ennyi a hiba. Ez akkor tűnik fel leginkább, amikor a lemez második felében megszólal a Phantom Limb a lassú Slayer-dalokat idéző riffje, amiben piszok nagy dinamika van, és szinte felébreszt a Scalpel után (ugye mindenki tudja, hogy kitől tanult a Metallica a Load idején?) Vagy ott vannak a Low Celling nyolcvanas évek sláger hard rockját idéző és amúgy a dal refrénjét elhomályosító verzerészei. Ha az ilyen bátrabb mozdulatokból kicsit több van, talán még a három akusztikus dal sem zavarna.
Ha viszont egyesével végignézzük a dalokat, nem találunk olyat amiben ne lenne egy vagy több hátborzongatóan jó rész, egy-egy zseniálisan elkapott hangulat. Mondjuk a Breath on a Window végén ismétlődő refrén, vagy a Pretty Done második felében először előbújó pofon egyszerű gitárdallam. A címadó pedig már elsőre működik. Az alapriff perfekt, a refrén és annak felvezetése szintén. Úgy szól ez a dal, mintha minden magától értetődő lenne. Ez az egész lemezre igaz.
Kár a nagy elvárásokért, csak lazán bele kellett volna feküdnöm ebbe az egy órába, mint ahogy minden este teszem az ágyba. A zenedömping belém nevelte, hogy csak a meglepetést várjam, hogy valami váratlan történjen, és idegenkedtem attól, ha valami pont olyan, mint amilyennek kell lennie. Nehéz, kicsit tüskés, vérbeli hangulatzene. Az Alice In Chains ebben nem okoz csalódást, mint egy mogorva, de jó barát.
