Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Külön öröm, hogy a magyar világzenei színtéren nincs két egyforma zenekar, és ezt minden merítéskor újra és újra elégedetten megállapíthatom. Az elmúlt hónapok megjelenéseit átnyálazva elöljáróban elég annyi, hogy debütáláshoz most nem volt szerencsénk, de annál több szintlépéshez. Úgyhogy az első konklúzió: megint csak beigazolódott gyakorta felkantározott vesszőparipánk: nincs színesebb, ízesebb és kreatívabb a world music színtéren a magyarnál. Többek közt tán azért is, mert az alapokat adó népzenénk is a létező legjobb? No, majd ezt is körbejárjuk a maga idejében.
A 2009 óta fennálló Csángálló tavaly hozta ki debütálását, és nyomban le is rockandrolloztuk ezt az egyébként full akusztikus bandát, mert úgyis az izgatott bennünket elsősorban, bennük van-e rendesen az a számon kérhető kutyavér? Most megállapíthatjuk a második menetről is, hogy jócskán. Erre a dobbal, szaxofonokkal, klarinéttal, tárogatóval, gardonnal és harmonikával besűrített körre egy évi érlelést szánt az öttagú banda (Sára Csobán, Johannes Olsson, Bősze Tamás, Bagi Bálint, Gárgyán Zoltán), és a már megismert gyimesi és moldvai hatások mellé bolgár és makedón forrásokból is mertek, valamint felsrófolták az énekes dalok számát. Ezen felül megemlékeztek egy szépséges dallal a közelmúltban elhunyt Kallós Zoltánról, valamint lerótták tiszteletüket a gyimesi Zerkula János cigány pírmás előtt is, aki bevallottan legtöbb nótájuk ihletője volt. A Naplopók (Szerzői, 2018) című lemez kettős jelentéséből nyilvánvalóan legtöbben rögvest a tücsöklétre asszociálunk, és ez rendjén is van, mert ez a fajta muzsika aztán végképp akkor valódi és életképes, ha komolyan van véve, de minden porcikájából éreznünk kell a már említett zabolátlan lazaságot is. A cím duplajelentéséhez egyébként a zalai Zengőkertben zajlott stúdiómunkálatokhoz használt napenergia adta az ötletet, ám mi maradunk elsősorban a tücsök verziónál.
Ha azt mondjuk, hogy mulatós zene, akkor valami egészen másra asszociálunk, miközben továbbra is érvényes az első lemezben olvasható önvallomás: „Hisszük, hogy a zene a közös nyelv az emberek között, s azt is, hogy e rohanó világban még mindig, mindenkinek szüksége van táncra, éneklésre és mulatságra. Ezáltal a megújulásra, mely szépíti a lelket, s szellemet egyaránt”. Egyébként nagyon helyesen döntöttek az énekes-nóták megszaporítása mellett, lett-légyen az éppen pörgős táncos menet, vagy szerelmi ballada, Bősze Tamás természetes férfihangja és maximális érzelmi telítettségű stílusa még közelebb hozza az egészet a gyanútlan befogadóhoz, sőt, megtörténhetik a csoda is: úgy ránt ez a muzsika a szívvel-lélekkel felépített kavalkád közepébe, hogy már nem hallgatónak, inkább résztvevőnek érezhetjük magunkat. Határok foszlanak semmivé, a bennünk lévő falakról kiderül ebben a felajzott állapotban illúzió mivoltuk, és az ember felnőtt fejjel rájön, hogy újra kell tanuljon élni. A receptet tehát most felírtuk, a Csángálló maga a gyógyszer, mellékhatások nélküli természetes anyag, és ebben az esetben még a függőség is csak egészségesebbé tesz.
A világzene ugyebár valójában nem műfaj, nem zsáner, egyszerűen csak igazodási pont, összefoglaló meghatározása valaminek, ami elég tág ahhoz, hogy szinte bármi beleférjen, ami folk-gyökerekből táplálkozva fogalmazza meg önmagát a nagyobb halmazokon belül – és ez még akkor is igaz, ha szórakoztató zenéről beszélünk. Kováts Kriszta: Álomvilágzene (Gryllus, 2018) címen megformázott „álomvilágzenéje” másik irányból közelít fókuszpontjához, az ő munkásságát a hagyományosabb magyar könnyűzenei dalforma felől tudjuk felfejteni, de a mai értelemben vett rádióbarát popzenétől viszont odébb járunk. Az a fajta album-gondolkodás ez, ahol koncepció van, téma-érzékeny gondolatiság, összességében tán a szintén erős hagyományokkal bíró színészlemezek világához áll a legközelebb. A tíz évvel ezelőtti Arany-óra című lemezen tűnt úgy először, hogy már nem elég számára az addigi keret sem, az Arany balladákat a capella karral és beatboxszal hangulatba hozó anyag messze meghaladta a korábban bejáratott zeneiségét, így remélhető volt az ezen a vonalon való továbbhaladás. Egyrészt így lett, és a zenei környezet bár dúsult, de minimál szinten marad végig. Nincsenek burjánzó hangszerelések: Kováts Kriszta énekel és énekbeszéli el a történeteket, ahogy azt jellemzően tényleg a színészek tudják igazán, a közreműködő muzsikusok közül pedig egyértelműen (a zeneszerzésért is felelős) Szirtes Edina Mókus szövi a hangzó környezet nagy részét. Bár több hangszert is megszólaltat (hegedű, brácsa, zongora, melodica), azok sem rakódnak egymásra, minden dal saját atmoszférát kapott az adott hangszerválasztással. Ezen kívül karakteres a ritmusszekció is, ha nem is a szokásos módon, Földes Gábor ugyan klasszikus basszusgitáron tolja, de Fekete János Jammal profi beatboxosként ad egy speciális, elemelt stichet az egészhez, ezzel is segítve a hagyományos keretek közül való kilépést. A belső borítón ott is a vastagon szedett kérdés felütésként: „Meg lehet-e zenésíteni Freudtól az Álomfejtést?”, amit nyomban meg is válaszolnak: „Hát, ha van, aki megálmodja!”. A téma verses kibontásáért Fábri Péter felelt, aki harminc éve írja Kováts Kriszta dalszövegeit, és úgy tűnik, hogy nagy beleérzéssel, a személyességre éppúgy ügyel, mint a közérthetőségre. A zeneiség pedig sokféle hangulattal, különböző zsánerekben (jazz, pop, folk, kortárs kamaramuzsika) igyekszik megsegíteni ezt a szerteágazó kérdést, és ha azt nézem, hogy a végeredmény egy ügyesen szerkesztett, és sokszínűsége ellenére is meglepően egységes album - ami ijesztően nagy témáját lazán, de kellő mélységében képes tárgyalni -, akkor már csak egy hasonló kreativitással megvalósított következő lemezt kívánhatunk. A koncepciót természstesen odabízzuk.
Három éve írtunk a Vajdaságban és Magyarországon is aktív zenészéletet élő, koncertező és táncegyütteseket nagy kedvvel kísérő Fokos Zenekar debütálásáról, és annak megtisztító erejének felettébb örültünk. A vonós- és délvidéki tamburamuzsikában is jártas ifjú banda (Keszég Ákos – hegedű, Szabó András – hegedű és basszprímtambura, Cseszák Zsombor – hegedű, Csonka Balázs – harmonika és prímtambura, Szerda Balázs – brácsa és tamburakontra, Jovánovity Péter – bőgő) egyik fő erénye az a fajta lelkesültség, ami a modern emberből kiveszőben van. A városi lét kilúgozó túlhajtása, és a vidék értékvesztése párhuzamosan haladva épít egyre lakhatatlanabb közeget, így azt hiszem végtelenül fontos minden olyan törekvés a kultúrában, ami az élhető részt igyekszik átmenteni és megújítani a hagyományból. Ez a felfrissítés, valamint büszke tartással áthatott keresés és megtalálás sugárzik a Fokos zenekar minden megmozdulásából. Az a fajta zene, illetve összprodukció a Jókedvemben (Fonó, 2018) című új album is, aminek emelkedettsége közben a közös nyelv és örökség feletti öröm járja át az ember lelkét. Ez még akkor is működőképes, ha szorosan és konkrétan véve nem jelent már többet legtöbbünknek valamiféle irodalmi és néprajzi élménynél, hogy teszem azt mit cselekedett a kocsis legény a vármegyében, és mit lép a szerelmi csalódásra. Merthogy nem (csak) ez a lényeg, ez a formai kerete a dolognak, ami viszont tudással, hatalmas akarással és továbbgondolással van itt kitöltve – mint egy élő és lélegző kapocs a múlt és a jövő közé feszítve. Ez a jelenléterő már rögtön a felütéssel beszippantó, a somogyi dudanótában ott feszül az a fajta spirálisan sodró energia és nagyszívű férfiének, ami meghatározza az egész album hangvételét és fényességét. A további érzelmi kiegyensúlyozásra pedig két női énekes (Csizmadia Anna és Szabó Annamária) szerepeltetésével ügyeltek. Zeneileg a hegedűk és a karének mellett a tambura a domináns, ezt a fajta dél-alföldi tamburamuzsika esetleg a már több generációt is magába foglaló Bogyiszlói zenekarból lehet még ismerős. A Fokos nem csak méltó folytatója ennek a nagyszerű és felvillanyozó hagyománynak (amit tervez is majd tovább adni remélhető utódainak), de az egyik legjobb és legéletképesebb népzenekarunk, náluk fel sem merül a muzeológus porosság, és csak remélhetjük, hogy a bennük feszülő energia kitart még pár kör erejéig. Égető szükségünk van rá.
A 2007-ben alakult Góbé zenekarról három éve, a második lemezük megjelenésekor szóltunk bővebben, és most megkaptuk a remélt folytatást Zeng (Fonó, 2018) címmel. Energikus koncertjeik nyomán igen népszerűek lettek az elmúlt években, beutazták az országon kívül a fél világot Kárpátaljától Minszkig. A Góbé már eleve jól kitalálta magát, és mostanra az arányok is be vannak profin lőve: a népzene és a pop közti tér ívében szinte semmi más nincs a hagyományos hangszeres kavalkádon kívül, ha csak a basszusgitárt és dobszerkót nem számítjuk - de a ritmusszekció az más, azt még nem szoktuk feltétlenül az elektronikus eszközparkba sorolni. Nem mintha baj lenne az elektronikus hangszerekkel, csak sokkal érdekesebb, közvetlenebb és kreatívabb, sőt, jóval hatásosabb is, ha igyekeznek lehetőleg mindent a legegyszerűbben megvalósítani. A felütés máig érvényes: „Legszívesebben ilyen zenét hallgattunk volna. Mivel nem találtunk ilyet, ezért megcsináltuk mi.” – ez a fajta népzenéből indított popzene rettentően vékony jég, nagyon könnyű egyrészt túlgondolni, elgiccsezni, és túlzottan komolyan venni, vagy pedig fordítva, éppenséggel ellazázni. A Góbé viszont hajszálpontosan célba talált, van benne annyi zsigeriség és friss indulat, ami a valóságban tartja őket, és ez az őszinte hang és természetes jelleg meghálálja magát; például teljesen magától értetődőnek hangzik, amikor a sűrű vonószene a nyers percek végén akusztikus gitáros lírával cseng le. Ezek azok a momentumok, amiket csak az olyan bandák tudnak jól összehozni, akik ugyanúgy értik a hagyományok, mint a rockandroll nyelvét. Ráadásul túl jó ez a banda ahhoz, hogy stúdiólemezt csináljon, mert ez mindig magában hordozza az úgynevezett szépen szólás igényét, ami a fő veszélye a dolognak. Vannak ugyanis az olyan, az élő koncertek izzadós sűrűségének hangulatában fürdő eksztatikus örömet csiholó bandák, akiknek nem is kéne semmi mást csinálniuk. A Góbé pont ilyen, és elhiszem, hogy szükséges a nagylemez, mint valami névjegy és sorvezető: épp itt tartanak ez a mostani műsoruk. Ráadásul még jól is sikerült ez a 2018-as névjegy, változatos, lényegre törő és őszinte, de tessék például megtekinteni ezt a koncerten felvett nótát, egyértelmű, hogy így az igazi:
A megtisztulás egyik útja, mint már kiderülhetett, a népzene makulátlan köre, így az abból való merítés, a hozzá való igazodás, a belőle való kinövés nem csak járható út, de garancia is lehet a minőségre. És akár a sikerre. Ehhez persze szükséges némi tehetség, aztán rengeteg tanulás, elhivatottság, és hit. Mert a népzenét nem érdemes és nem is célravezető leválasztani a hitéletről, hiszen azokban az időkben alakultak ki formái, dallamai, népköltései és szövegvariánsai, amikor a falusi ember még harmóniában élt együtt a természettel és így a természetfelettivel, a transzcendensben való bízás és az ahhoz való közeledés elemi igényével. Ezért az is magától értetődő, amikor egy előadó, zenészkollektíva vagy énekes keretbe foglalja a maga hitéletét és albumot szerkeszt kedvenc Istenes dalaiból. Azért is szükséges ez a bővebb felvezető, mert ha rögtön azzal nyitunk, hogy itt egy remek lemez azzal a címmel, hogy „református HÁLAÉNEK népzenével”, akkor a mai ember hajlamos legyinteni, továbblépni, sőt megmosolyogni a dolgot bármiféle vizsgálódás nélkül. Ez persze valahol érthető a kilúgozott modern ember szemszögéből: az eddig vázolt világ nagyjából véget ért, elszakadtunk ettől a bensőséges életminőségtől, a múlt rekvizítumai közé száműztük. Ám ha jobban utánagondolunk, olyan nagyságok készítenek időről időre ilyen lelki és szellemi alapokon nyugvó nagyszerű és életképes produkciókat, mint a Kaláka, Sebestyén Márta, Lovász Irén vagy a Makám. Tímár Sára sorakozott most fel melléjük vitathatatlanul ezzel a Gryllus kiadós lemezzel (aminek fenti írásmódjával a borítón alkalmazotthoz igazodunk). Tímár Sárát már a Sebő féle 68 című album közreműködőjeként kiemeltük pár éve, majd legutóbb a Dalinda énektriós lemezén vettük komolyan, de igazi kiteljesedését persze idei szólólemezén tudtuk teljes pompájában megcsodálni. Többek közt ezt írtuk róla: „…született egy újabb remeklés, olyan utazás az emberi élet fontos körein át, amiben bár a modern élet díszleteinek nincs sok szerepe, mégis minden ízében érvényeset és jelenvalót fogalmaz meg az emberi létezésről”. Ez erre a vadonatúj albumra is áll, mert az egy dolog, hogy itt a magyar népzene különböző tájegységeinek zenei és dallamkincseiből összeállított feldolgozásokkal és ezekre alapozott szerzeményekkel eleve nagyot mellélőni sem lehetne, de főhősünk mindezt a hitbéli bizonyosság rendíthetetlenségének talaján állva olyan lelki mélységekkel áthatva tölti meg, amely minőségek horizontálisan és vertikálisan is hatnak, így a hallgató is jócskán meríthet belőlük. Szó sincs tehát valamiféle egyirányú prédikációról, éppen ellenkezőleg: színes-ízes, az ember teljességét megszólító dalokra csodálkozhatunk rá gyermeki örömmel. A transzcendens, azaz az ősforrás megnyugtató és beburkoló közelsége pedig egy pillanatra sem feledteti, hogy valójában honnan jövünk és hová tartunk. Tímár Sára éterien tiszta hangja és érzelmileg telített stílusa ebben a zűrzavaros világban különösen értékes útjelző, olyan Ariadné fonal, amelyet felismerve és felfejtve igazibb természetünkhöz juthatunk közelebb. Emlékeztet valódi feladatunkra: a legmagasabb minőségekhez igazodva embernek maradni, lehetőleg minden körülmények között.
Tizennégy profi muzsikus segítségével készült el ez a zeneileg változatos és nagyszerűen komponált album, ami van annyira sokrétegű, hogy akár ateistaként és a folklórról mit sem tudva is élvezhető, teszem azt, mint kulturális különlegesség. Hitbéli ráérzéssel és a népzenei hagyományok vonzásában pedig már egy egészen másik szint. Az egyik legjobb most a színtéren.
