Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
akkor legyen egyértelmű, bár a sokadik körök is megfutottnak tekinthetők, jelennek meg máig megkerülhetetlen jóságok a műfajban (miközben persze fáj műfajként hivatkozni rá, és nem alappillérként), természetesen igen különbözőek. Mindenesetre most innen indulunk, autentikus tájékról, mégpedig olyanról, aminek szépsége és marasztalása kifejezetten jelenvalóság, azaz úgy tekintünk körbe, a múltat is beleértve, hogy itt minden csillanóan friss és az ember teljességét szólítja meg.
Párszor szóba hoztuk ezeken a hasábokon, hogy a népzenei lemezek közül kiemelkednek hallgatóbarát szempontból az énekesnők szólómunkái, és ezen a téren a legerősebb minden tekintetben a felhozatal. Persze senki ne értse félre, a gyűjtéseket vagy a táncrendeket sorjázó, valamint a friss bandák tájegységek közt lavírozó albumai közt is számos a remeklés, de azok jó része nagy eséllyel nem jut túl a szakközönség körein, míg a népdalos lemezek többeket szólíthatnak meg sikerrel. Legutóbb Csizmadia Anna lemezét raktuk az év végi topba, megkönnyebbülve tiszta aurája bűvöletében. Ilyesmire most is esély mutatkozik, Tímár Sára Minek nevezzelek… (Gryllus, 2018) című bemutatkozása csodaszép elmerülés a szerelem női megközelítésében, és ebben a tekintetben, hogy tisztán lássunk, és minél mélyebben értsük ennek az egyedülálló emberi minőségnek a cizellált mélységeit, egyértelműnek tűnik, hogy nem is lenne szabad más köntösben csodálni, csakis népzeneiben. Tímár Sára minden értelemben avatott ifjú mestere hivatásának, erről már megbizonyosodhattunk többek közt a Sebő együttesbeli részvételeinél is, a 68 című albumról itt írtunk. Sára így vall bemutatkozó albuma tematikájáról: „Első szólólemezem címe Petőfi Sándor ismert költeményére utal: Minek nevezzelek… A költő különböző képeken keresztül nevezi meg szerelmét, amely képek a folklór világából is ismeretesek számunkra, jellegzetes motívumai gyönyörű népdalainknak. Széki összeállításom Petőfi versekből áll, ezeket a szövegeket sajátjuknak érezték az ott lakók, így olvadhatott be a néphagyományba. Az érzelmi kötődés különböző állomásait javarészt olyan tájegységek dallamkincsén keresztül éneklem el, amelyekhez személyes élmények fűznek. Nagy hatást gyakoroltak rám az erdélyi Mezőség és Küküllő-mente énekesei és zenészei, a személyesen tőlük tanult kedvenc dalaimat válogattam össze. Ízelítőt adok Hajdú-Bihar megyéből, Moldvából is. Nagyon kedves nekem a lemez befejező száma, amely a Gyimesi asszonymulatság címet viseli. Ezt azokkal a barátnőimmel énekeltük el, akikkel hosszú évek óta közösen éljük át a női életfordulókat.” Természetesen nem csak a vokális rész van rendben, de a zenei környezet is hibátlan, olyan muzsikusok gondoskodnak erről többek közt, mint Sebő Ferenc, Kalász Máté, Lelkes András és Juhász Zoltán. Azaz nem is jó szó erre a hibátlan, mert úgy van az egész szerkesztve, hangszerelve, feljátszva és megkeverve, amiből már messze nem a technikai tökéletesség a lényeges, hanem épp fordítva, olyannyira tapinthatóan valóságos itt minden, amitől első pillanatától fogva életre kel és belakható környezetet teremt. És épp ez a lényeg, ehhez tud igazán illeszkedni Tímár Sára keresetlen, természetes előadásmódja, ezért aztán most is megkönnyebbülhetünk: született egy újabb remeklés, olyan utazás az emberi élet fontos körein át, amiben bár a modern élet díszleteinek nincs sok szerepe, mégis minden ízében érvényeset és jelenvalót fogalmaz meg az emberi létezésről. Ilyenkor jöhetünk rá, mennyivel szegényebbek lennénk, ha a néhány valóban érdemes dalos és muzsikus kikopna a zenei és kulturális életből. Az a minimum, hogy figyelmünkkel megtiszteljük őket, aztán megszeretni már könnyű, hiszen rólunk és értünk is szól ez az egész.
Hogy is mondják? Nagy fába vágta fejszéjét az Esszencia nevű zenekar (vagyis szupergrup, projekt, alkalmi formáció). Híres-neves és újabb generációs feltörekvő muzsikusok (Csík János, Lakatos Róbert, Balogh Kálmán, Kováts Gergő, Kacsó Hanga Borbála, Kunos Tamás és Bognár András) jöttek itt össze régi álmot beteljesíteni, azaz megvalósítani a népzene és a klasszikus zene házasságát. Természetesen a harmonikus frigy itt a cél, mi más. Csík János alapító és Lakatos Róbert ötletgazda végezte a szerzői munka javát, sőt, amikor maradunk szorosan tradicionális sávban, és nem a Bartók, vagy Bach témák dominálnak, akkor főleg Lakatos Róbert a szerző. Az ő munkáiban már a Rév zenekar esetében is megfigyelhettük ezt a törekvést, és nem is jutott zsákutcába ott sem, pedig nagyon nehéz eltalálni, hogy valami igazán egységes hang, valami valóban életképes utód formálódjon ki egy ilyen crossoverből. (Egyébként csak a fókuszpontok kijelölése végett mondom, hogy a Rév, bár nem annyira ismert, mint több kortársa, az egyik legizgalmasabb folkzenei produkció a hazai felhozatalból.) Az Esszencia Elindultunk a nagy útra (Fonó, 2017) című debütálásával mindemellett vékony jégen táncol. És nem is azért, mert ne lenne az egész úgy ahogy van végtelenül profi és magabiztos, mégis, már a névválasztás valami abszolút magas minőséget, a létező legmagasabbat ígéri, ahol ég és föld összeér, ahonnan már csak a mennyek lehetnek feljebb, hiszen az esszencia minden választott és megnevezett dolog visszafelé is értelmet adó lényegi magva. És láss csodát, néha meg is történik a dolog, két-három ponton valóban esszenciális az adott menet, összeérnek a minőségek és megtöbbszörözik egymást, de nem mindig, nem végig, nem esszenciálisan az egész produkció. Ebben az nem játszik persze szerepet, hogy épp fülbemászó-e a dal, vagy lassú szól, pörgős-e vagy állni látszik az idő, amikor ugyanis a fellegek fölött járunk, akkor pont az történik meg, hogy eloldódunk a kiindulási hangok és műfaji jellegek eredtének szemlélésétől, és a határtalanban gyönyörködünk. Akkor működőképes tehát igazán, amikor már nem a népzene és nem is a klasszikusok ismert talaján járunk, de már nem is emlékszünk honnan indultunk, csak az újraformált zeneiségből kinövő szárnyakon suhanva örvendezhetünk a kitáguló horizontnak. Megvan tehát a tudás, az erő és kreativitás ebben a formációban, hogy még inkább elrugaszkodjanak a tanultaktól, a berögzülésektől, hiszen tudnak ők már annyit, hogy azt bátran el is felejthetik, és megszabadulva minden kolonctól a messzeségbe rántsanak bennünket is.
Most pedig csak pont annyira távolodunk el a folktól, hogy más fényszögből láthassunk rá. Persze messzire nem megyünk, sőt, bizonyos értelemben semennyire sem, mert vannak, akiknek az ilyesfajta megközelítés dekódolhatóbbá teszi a népzenéket, amellett, hogy nagyobb szabadságot is ad. Most két album erejéig az úgynevezett folyamatzenék berkeibe merülünk alá, és előre mondhatom, érdemes bevállalni. A Vágtázó Csodaszarvas most pár év rákészülés után Örömtüzek a világ tetején (Fonó, 2017) címmel járja meg köreit az ázsiai pusztáktól a magyar tájakig. Rögvest a közepébe csapnak, vagyis belevágtáznak a kulturális újrateremtésbe, mert erről van itt szó, a régi hagyományok, az ősiség megújításáról, lehetőleg emlékeztetni a modern embert eredetére, lehetőleg minél nagyobb energialökettel. És nincs mit tenni, óriási szükség is van az efféle természet közeli erőkkel és életminőségekkel való foglalatosságnak virtualizálódó korunkban, létszükséglet ki-kilépni egyre szűkülő tereinkből. Grandpierre Atillára, a zenekar énekesére és mindenesére persze lehet számítani az effajta világmegismerésben, rajta biztosan nem múlik, minden mozdulatával igyekszik további élettereket nyitni a gyanútlanoknak, tán itt és most bizonyos értelemben messzebb jutott ezen az úton, mint a VHK-val, és ennek felettébb örülök, van abban valami megnyugtató, hogy ezt a tobzódó energiát nem csak hangos gitárokkal, hanem akusztikus hangszerekkel is fel lehet pörgetni. Persze ironikus és abszurd is talán, hogy mindez plasztik eszközök közvetítésével jut el a befogadóhoz, de talán pont ez a lényeg, hátha kedvet kapunk felállni a laptop elől, és kiruccanni valahová, hogy a friss levegőn átgondoljuk az életünket, vagy csak lesz néhány jó pillanatunk a bejáratott és szűkre szabott kereteinken túl is. Az erős kezdés adott: „Őseink élnek végtelen szabadon! / Mintha most is látnám boldog arcukat! / Érzem hogy ledöntik bent a falakat!” Ez ugye összességében már a sokadik vágtázós lemez az életműben, és az a legmeglepőbb, hogy szemernyi erőltetettség nincs benne, és már emiatt is el kell hinnem, hogy elsősorban azért működik, mert őszintén gondolják, saját szabadságukból merítve. Mindent összevetve ez a VCSSZ album az eddigi legoldottabb és legjobban sikerült, és nem csak azért, mert élő előadáson rögzítették, bár nyilván az is számít, inkább arról lehet szó, hogy nem kell már semmit sem bizonyítani. Nem csak kifelé, önmaguk előtt sem, túl vannak a bemutatkozás és a bejáratás körein is, most tudnak tehát a legszabadabban szárnyalni, és be is vonódik a képletbe több olyan zenei és hangulati tényező, amelyek a kinemesedés és a szabadon alkotás természetes velejárói. Eljutottak oda, ahol már nem műfaji és elemi tényezők dominálnak, hanem az együttlét szülte minőségek és azok továbblendítő ereje. Ha minden egyéb magyarázatot lehántunk, és csak ezt az egyetlen mondatot hagyjuk meg a borítófüzet szövegéből: „Manapság a világforradalmat nem a csatatereken, hanem az emberi lélek mélyén vívjuk”, már ebből ki lehet bontani a leg-lényeget.
Az etno alapú, ívesen felépített, a hangszerelésre nem mennyiségi halmozásként, hanem érzelmi és zenei minőségként tekintő és azt újrafogalmazni szándékozó úgynevezett folyamatzenét játszó bandák egyik legeslegkitartóbbja az 1991-ben Kecskeméten alakult Úzgin Űver. Az előbbi leírással persze konkrétan magát a zenekart igyekeztem jellemezni, mert fontos, hogy nem az a fajta elszállás dominál itt, aminek minden következmények nélkül csak úgy nekifekhet beütve a mezei sztóner, mert a fagyi visszanyalhat. Nem mintha az Úzgin annyira embert próbáló, vagy karcos lenne, de elvárja a szerves, minimum érzelmi részvételt, olyan tájakra kalauzol, ahol az utazásban résztvevő önmagával is találkozhat, ez a fajta nyílt és őszinte szembenézés pedig nem mindenki kenyere. Akinek viszont igen, az sose engedje el többé ezt a nagyszerű bandát, akit egy korábbi lemezük kapcsán így jellemeztem: „Ez a nyugodtan hömpölygő, pszichedelikus, egyszerre gazdagon és mértékkel építkező és hangszerelt folyamatzene számtalan műfajból és metódusból merít, és van valami semmi máshoz nem hasonlíthat ősi rétege. Ez az elemeltség és a trendek semmibevétele külön is nagyon vonzóvá teszi, ráadásul a mélységekbe és megpróbáltatásokba való alászállás ilyen míves megszólalással percek alatt koncentrált figyelembe von.” Új dalokat tartalmazó albumot bár csak több évente adnak ki, de még sosem telt el nyolc év kettő között, a Bucka című sorlemez 2010-es, két évre rá ugyan kijött a remix változata, majd három évvel ezelőtt a 99 címűnek az átmaszterelt újra kiadása, most pedig a hatszámos Patak (LP-n és digitálisan a hazai Mana Mana Records, CD-n a berlini Lollipop Shop publikálja). Erre az anyagra is igaz minden fenti megállapítás, de ez az állhatatos kitartás közel sem besztondult monománia. Ez a fajta, az elektronikus momentumok ellenére is élőn fénylő zeneiség olyan szinten ki van találva és dolgozva, hogy bolondok lennének egyszerűen csak maguk mögé hajítani, viszont olyan új elemek kerültek most a képbe, mint például szöveges ének: a Shirat HaYam című dalban PollyFlow héber nyelven dalol a Vörös-tengerről. A címadó szerzemény 16 perces áradása pedig még sosem ment ilyen messzire a végtelen természetes csodájának és folytonos megújulási képességének keresésében, és azt hiszem a hangulatfokozó szöveg nélküli vokál is több mint valaha. A zenekar alaptrióra fogyott mára (Farkas Marcsi: hegedű, vokál, Homoki Péter: Gitár, basszus, elektronika és Majoros Gyula: furulya, klarinét, duduk), és minden jel szerint igen jól van ez így, semmi és senki nem hiányzik belőle, tökéletesen teljesek és harmonikusan ön-azonosak hárman is. Az Úzgin Űver az arányok jó belövésének egyik nagymestere, van sok hasonló utat járó banda világszerte és itthon is, de az Úzginből hiányzik az a fajta kamuzós, new age-es bizonygatás, amely csapdát bizony még a legjobbak is alig tudják elkerülni. Így ebből a fényszögből is az Úzgin a legrátermettebb kutatója az ősi népzenéknek, már persze ha nem az autentikus, hanem a modern városi népzene halmazában gondolkodunk.
