Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hétfő este először lépett magyarországi színpadra az utóbbi évek egyik legizgalmasabb énekes-dalszerzője, Courtney Barnett. Hozott magával egy dobost, egy basszusgitárost, egy jól bejáratott setlistet, és másfél óráig nagyszerűen elszórakoztatott mindenkit. Koncertbeszámoló. (Fényképek: Hegyi Júlia Lily)
Courtney Barnett egy olyan ember, akivel nagyon jól tudnak azonosulni a nyugati világ nagyvárosi fiataljai. Egy kicsit olyan, mint amilyenek sokan lenni szeretnének, de azért közben nagyon olyan is, mint amilyenek valójában.
Egy hétköznapi lány, aki sokszor úgy áll színpadra, mintha nemrég kelt volna ki az ágyból, és aki a leghétköznapibb témákról énekel. Meg sok olyan problémáról is, ami a budapesti fiataloknak is abszolút ismerős lehet – mondjuk arról, hogy egyre drágábbak a belvárosi lakások, és a központtól távol is egyre nehezebb őket megfizetni.
De azért ott van az is, hogy művészsuliba járt, hogy nyíltan vállalja, hogy meleg, vagy hogyha úgy alakul, azt is beleírja a dalaiba, hogy mire maszturbált. Pont annyira vagány, hogy az még senkinek sem ellenszenves, viszont nagyon sokaknak szimpatikus.
„A nagy összkép a kisebb részletekből rajzolódik ki" - mondta egy interjúban, és nagyjából ez igaz a dalaira is, melyek abszolút a mindennapokban gyökereznek, de sokszor túlmutatnak azon a hétköznapi szituáción, amit leírnak. Rendszeresen táplálkozik abból az elidegenedettségből, ami sok mai fiatalra jellemző. Hogy mindenki tudja, mik a nagy problémák most a világgal, de igazából senkinek sincs elég ereje hozzá, hogy kijavítsa őket.
Vagy, hogy sokan az egész napjukat open office-okban töltik valami lelketlen munkával, és este csak azért mennek el a házibuliba, mert gáznak éreznék, ha nem lennének ott. Barnett pedig ezekhez a témákhoz meglehetősen kreatívan nyúl. Az egyik számában például pont ezt az introvertált vívódást írja le: az ember legszívesebben otthon maradna, de úgy érzi, a társadalom azt várja tőle, hogy kimozduljon.
Vajon hányan voltak a közönségben, akik azért jöttek, hogy a barátaik ne köpködjék meg őket, amiért kihagyták Courtney Barnett első hazai koncertjét? Fogalmam sincs, de igazából nem is számít, mert elég valószínű, hogy ők is jól érezték magukat.
Pedig igazából nem volt könnyű dolga az énekesnőnek, hiszen a dalai nagyon is szövegközpontúak, az meg egy ilyen koncerten vagy hallatszik rendesen, vagy nem (tegnap a terem néhány pontjáról nem igazán hallatszott, a férfi vécében viszont ragyogóan). Mégis, Barnett nagyon könnyedén magával tudta ragadni a közönséget, vagyis inkább azt mondanám, hogy olyan természetesen profin. Egyszerű, gyűrött pólójában abszolút uralta a színpadot, a líraibb daloknál kedvesen énekelt, a garázsrockosaknál zúzott, de mindkét póz jól állt neki. Látszott rajta, hogy egy kidolgozott produkció legfontosabb eleme, de közben egyáltalán nem tűnt erőltetettnek vagy műnek.
A koncert amúgy zeneileg is teljesen rendben volt, főleg a tökig feltekert basszus okozott nagyon jó pillanatokat ezekben az egyébként egyszerű szerkezetű, de hatásos dalokban. Sőt, az látszott, hogy egy olyan környezetben, ahol a rá jellemző ironikus, ötletes mondatok nem használhatók annyira, simán fel tud melléjük lépni Barnett zeneileg is. Na meg az is látszott rajta, hogy nagyon élvezi, hogy ezt csinálhatja. És ameddig így csinálja, addig mi is élvezni fogjuk.
