Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Volt továbbra is ugyanazt az eklektikus felhozatalt hozza zenében, mint eddig. Gyakorlatilag minden megfér a soproni fesztiválon, bár most azért igyekeztek egy napra hozni a hasonló stílusokat, és nem volt olyan, hogy a Motörhead után David Guetta jött a nagyszínpadon. Persze valaki háboroghat, hogy a Slipknot előtt Cypress Hill volt, de a legendás rapcsapat a rockerek egyik kedvence, számos találkozási ponttal, úgyhogy még ők sem lógtak ki. Ennek ellenére ebben a posztban róluk nem lehet olvasni, külön cikk lesz róluk, mivel interjút is készítettünk velük, szóval itt összeszedtük azokat a külföldi rockzenekarokat, akiket láttunk. (Fotók: Máté Éva)
A nu metal második hulláma – és úgy általában a korai 2000-es évek - a súlyos zenék történetének egyik legsötétebb vészkorszaka volt. A Papa Roach viszont egy volt a színtér kb. három vállalható zenekara közül, kiváltképp, mikor már letett arról, hogy meglovagolja a Hello Kitty-s zsilettpengével öncsonkítást végző tinédzserek világfájdalmát. Viszont kérdéses volt, hogy egy azóta végelgyengüléseben elhalálozott divathullám idején született szerzeményeknek mennyire van létjogosultsága 2019-ben: nos, amit a Papa Roach produkált, nyomokban sem idézte a Crazy Town vagy a P.O.D. által produkált nosztalgia-rockdiszkót.
Frissnek hatott, energikus volt, jól szólt, Jacoby Shaddix pedig sikeresen beizzította az egybegyűlteket. (Írom ezt úgy, hogy nincs az az üzbég dizájner drog, melynek hatására eszembe jutna manapság otthon Papa Roach-ot hallgatni.) A setlist vége felé a Prodigy Firestartérét is előszedték - természetesen egy Keith Flint-megemlékezéssel egybekötve - , ami telitalálatnak bizonyult. Voltaképpen egyetlen megbocsájthatatlan tényezőt tudnánk megemlíteni a koncerttel kapcsolatban, az pedig Shaddix inge, amit feltehetőleg maga Poór Péter stylistje hozott a helyszínre egy röjtökmuzsaji turkálóból.
A Slipknot annak idején vitathatatlanul új színt vitt a zenei életbe. Brutálisnak hatottak a maszkok, a cséplőgép szerű zúzás, és mellette Corey Taylor néhol dallamos, néhol brutális énektémái is. Az is tény, hogy először szerintem tőlük láttam a koncerten guggoltatós figurát még a Sportszigeten. Azóta viszont eltelt egy csomó idő, boldog-boldogtalan guggoltatja a közönséget, mint egy kezdő testneveléstanár, és miután már a Füsti Fecskék zenekar is így lépett fel egyszerre három helyen, mára már senkit sem hat meg az, ha valaki a fejére húz egy maszkot. Bár a Slipknot még mindig brutálisnak hat, de mostanra inkább megmosolyogtató az is, hogy álarcban adnak interjút a zenekar tagjai, miközben az összes közösségi oldalon simán osztanak meg magukról képeket, maszk nélkül. És ezen nem segít a misztikum, hogy ők felveszik a maszkot, és ezzel más karakterek lesznek, mert ezt már az általános iskolás farsangok óta tudja mindenki, hogy ez azért nem így működik, ráadásul kétlem, hogy annak idején Jim Root maszkban ült a telefon túlsó végén, mikor interjút adott nekünk. Hiába jönnek az új maszkok, és hiába nézett ki úgy Corey Taylor, mintha a Danny DeVito alakította Pingvin a Batmanből belefulladt volna a Gotham főterén álló szökőkútba, az egész valahogy mégis teljesen feleslegesnek tűnt. A voltos koncerten megvolt minden, ami kellett, le lehetett vezetni a feszültséget a folyamatos cséplésben, lehetett ugrálni, az égbe mutatva óbégatni a szövegeket, volt színpadi show, még ha nem is fért fel a teljes produkció a színpadra és a kivetítő is egyszer felmondta a szolgálatot.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon#slipknot #voltfesztival #huaweip30pro #eztazértírtamhogynepereljenbeazenekar
Lehetett volna ez a koncert nagyon jó is. Zeneileg az is volt, látványilag is megvolt nagyjából minden, az összes sláger elhangzott, jól is szólt, de ami plusznak számított valaha a Slipknotban, most az lett a legnagyobb rákfenéje. Ne szépítsük, egészen egyszerűen ezen a koncerten rendkívül idegesítő volt a színpadkép. Az új perkás, akiről ugye senkinek semmi köze, hogy ki is valójában, egészen egyszerűen egy rossz pojáca, teljesen felesleges a színpadon, és semmi mást nem csinál, mint epegörcsöt imitálva vonaglik. Lehet, hogy látványos, de maximum annyira hatásos, hogy 5 perc után elkezdi az embert a végletekig idegesíteni a jelenléte. A sárkányfűárusnak öltözött Sid Wilson DJ, hiába hogy régi tag, az, hogy futógépen moonwalkol, meg olyan mozdulato0kkal közlekedik a színpadon, mikor éppen nincs dolga - és elég gyakran nincs dolga -, mintha Meat Loaf valamelyik videoklipjéből szalajtották volna, szintén hamar idegesítővé válik. És ettől lesz az egész olyan, mint egy átlagos munkahelyi nap, ahol vannak az emberek, akik csendben végzik a munkájukat jól, és vannak azok, akik mindent túllihegnek, és mindig a középpontban akarnak lenni, hogy úgy tűnjön, mintha fontos lenne a munkájuk. De senki sem akarja ugyanazt nézni a színpadon is. Márpedig a Slipknot-koncert közben végig azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen ha kirúgnák a feleslegesen parádézó, mindent irritálóan túltoló, de egyébként nagyjából funkciótlan embereket, akkor még talán élvezném is annak ellenére, hogy a maszkos zenekarok 2019-ben már se nem sokkolók, se nem különlegesek, csak meglehetősen furcsák. (edicsek)
Az Ugly Kid Joe tavaly áprilisban csont nélkül lezavarta az év egyik legfaszább koncertjét, ám ezúttal Whitfield Craine merevebbnek tűnt, mint a Robotzsaru vádlija. Legalábbis kb. a harmadik dalig, a Jesus Rode A Harley Davidsonnal ugyanis hasonlóan mocskosnagy rock’n’roll vette kezdetét, mint anno a Barba Negra Trackben. Az egykor milliónyi lemezt eladó, MTV-kedvenc zenekar ezúttal is a görcs leghalványabb jele nélkül zenélte ki a lelkét, és kreált egy makulátlan házibulit. Craine énekesből hamar átkapcsolt frontember üzemmódba, onnantól fogva pedig az operatőrökkel is haverkodott, sőt, még a helyszínen flangáló, gólyalábas transzvesztitákat is a színpad elé citálta a Cats In The Cradle előtt. (Elvégre náluk jóval bizarrabb elemek is felbukkantak a kivetítőn a VOLT ideje alatt.)
Mellesleg, ha Jacoby Shaddix volt a fesztivál legrosszabbul öltözött metálénekese, akkor a legízlésesebb outfit díja egyértelműen Craine-t illeti meg, aki ma este a Mike Muir Divatház szponzorációs termékeiben jelent meg. A hangszeres szekció tökéletesen teljesített, Zac Morrist dobolását akkor is élvezet lenne látni/hallgatni, ha a Soproni Fúvószenekart kísérné augusztus 20-án. Az Everything About You után pedig ismét elkönyvelhettük, hogy az Ugly Kid Joe tankelhárítóval ütötte ki a közfalat.
Ehhez képest Slash (valamint Myles Kennedy és a Conspirators) tolt egy korrekt rockkoncertet, ami a nagyszínpados körülmények ellenére is olyan hatást keltett, egy erősebb bitchslap Tyson Fury parasztlengője után. Myles Kennedy – mint arról a legutóbbi Alter Bridge-koncerten is meggyőződhettünk - eleve nem az a frontember, aki kettéveri a galaxist, majd szilánkjaival pentagramot vagdos saját mellkasába. (És hát Miki egeres pólója sem ellensúlyozta elsőáldozó-imázsát.) Mindenesetre hibátlanul énekelte végig a jó másfél órát, csupán a 2010-es Slash-szólólemez két dala (We’re All Gonna Die, Doctor Alibi) alatt adta át a mikrofont Todd Kerns basszusgitárosnak.
Slash mintha kissé jobban hasonlított volna Oprah Winfreyre, mint legutóbb a Papp László Arénában, szólóin viszont hangyányit sem érződött a finomított cukor és a fehérliszt hatása. Az utolsó blokkban a Nighttrain is előkerült, amit Kennedy kevésbé karcosan hozott, mint a Világ Legközvetlenebb Énekese, de a magasakat ugyanúgy csípőből kilökte. A koncert a You’re A Lie-Anastasia-World On Fire hármassal ért véget – a rajongói keménymag számára bizonyára katartikusan, számunkra viszont egyértelműen Whitfield Craine-ék voltak a nap hősei.
