Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az úgynevezett heroic fantasy (esetleg még: sword’n’sorcery) egyik legismertebb és legkedveltebb élharcosa Conan, a barbár. Könyvek, képregények és filmek tették híressé, mi pedig most a középső faktorral foglalkozunk, a Fumax a nyári képregénybörzére időzítette a Conan kegyetlen kardja második kötetét. Roy Thomas a Marvel hetvenes évekbeli szerkesztője Robert E. Howard eredeti (1932-34 közt jegyzett) novelláinak szellemében feszes, gördülékeny sztorikat írt az alaptörténetekből, és akárhogy is forgatom őket, nem érzékelem a trükköt: úgy tűnik, a tömörítésnek ez a remeklése az írói vénán felül tényleg szerkesztői ént követel meg. Kimmériai Conan karaktere eleve a lényegre törő és felesleges köröket kerülő fókuszjellem csúcsa, de ne higgyük, hogy csak öldöklésben, bosszúállásban és nők megfektetésében érdekelt, bár ezek a támasztékok azért nagyjából elsődlegesek, azonban sajátos morális tartása és az ahhoz való engedményeket nem ismerő hűsége példás. És bár a felmerülő helyzeteket célszerűen és azonnali lendülettel zárja rövidre, gondolati életében mindig ott figyel az a rés, amin keresztül beletekinthetünk kopó-énjébe: a hatalmasok, kétkezi gyilkosok, varázslók, és hercegnők manipulációit hamar átlátja, aztán persze a maga módján igyekszik intézkedni, azaz rövid úton. Nota bene, az alkotók mindent megtesznek, hogy minél mélyebbre rántsák egyszerű lelkű hősünket a kárhozatba. Conan időnként sima zsoldos, máskor kalóz vagy hadvezér, de ez cseppet sem befolyásolja leg-lényegét: bármilyen szerepkörben is tűnik fel, ő a magányos hős egyik jellegzetes archetípusa. Az antihőstől enyhe lefolyású közösségi énjének vékony membránja választja el: felelősséget érez embereiért vezetőként (már ha hűségesek és végsőkig bátrak), nemigen bántja az ártatlanokat (persze lehetőleg tagadják meg előző despotájukat), de ha túlságosan szorosra övezi valamiféle királyi szerep, alkalmasint meglép.
Conan világa kvázi-ókor, a Howard által kitalált hybóriai korban járunk valamikor másfél évezreddel az egyiptomi kultúrkor előtt, Atlantisz elsüllyedése után. Főleg sivatagokban és dzsungelekben időzünk, romok, kripták és nomádok sátrai közt, amikor pedig városokba tévedünk, ott a palota és a kocsmák közti ív a nyerő. Tökéletes terep ez, egészen természetesnek vesszük a gyakran rejtett mélységekből felbukkanó, sosem látott és ősidőket idéző szörnyetegeket és végletes toposzokat hordozó figurákat, legyenek azok csápos ősistenek, hatalmi mámorukban pszichopataként tobzódó varázslók, szokatlan idegenek, vagy mágikus képességeiket néha szexuális befolyásra is használó hercegnők. Természetesen a Conan manapság, a #metoo világában nem készülhetne már el ugyanebben a formában, az alkotók keresztre feszítése hasonló tempóban zajlana, mint Conan kardjának egy-egy csapása, mivel azonban a hetvenes évek (még) rockandroll-szabados korszakában indult ez a képregény sorozat, úgymond védett korba került. A szinte megkérdőjelezhetetlen rajongás mellett persze azért némileg megmosolyogtatók a kitárulkozó ledérségek éppúgy, mint az árnyalatokat nélkülöző érzelmi állapotok, de összességében mégis meglepően működőképes. Egyrészt ugye remekül van megírva, és azt a kort idézi a huszadik század popkultúrájából, amikor még természetesnek hatott a sivatagi romokat olyan misztikus ködbe burkolni, amiből csak egy valamirevaló hős találhatja meg a kiutat. Ez a világ mára a múlté, a korszellem egészen más, ha megnézünk például egy korábbi sikerszériát felmelegítő mai kalandfilmet, rövid úton rájöhetünk, az az ártatlanság, lelkesült misztika, és gyermeki naivitás mára nincs sehol, és (a tényleg ritka kivételektől eltekintve) gyakorlatilag megidézhetetlen.
Írója mellett a rajzolók tekintetében is van átfedés az első kötettel, de megérdemelten leghíresebb mind közül John Buscema. Mondhatjuk, hogy az ő Conan ábrázolása a legmeghatározóbb, és nem csak a klasszikussá nemesült figura miatt: minden beállítása telitalálat, akkor is lendületben maradunk, amikor csak közelik sorozatában látunk egy-egy karaktert, és nála nem érezni karikatúraszerű túlzásokat a mozgalmas akcióknál sem. Ráadásul nem is egysíkú, történeteit leggyakrabban sűrűre rajzolja, ám tud légies is lenni (igaz, a jelentős eltérések tekintetében szerepe lehet ebben olyan alkotótársainak is, mint Alfredo Alcala és The Tribe). Conan Buscema-nál gyakorlatilag haragvó állapotában állandósult, mint akinek lelkét minden pillanatban tonnás súlyok nyomják. Oké, ez általában igaz a többi rajzoló munkájára is; Pablo Marcos vonalvezetése ívesebb, mégis robosztusabb az eredmény, de erősen igazodik Buscema karakterábrázolásához, akárcsak Gil Kane, aki még inkább vonzódik a különlegesebb szögből rajzolt közelikhez. Kifejezetten kirí a többi közül Alex Nino világa: A sötétség népe egy reinkarnációs sztori, és mind rajzstílusában, mind pedig panelkezelésében erősen pszichedelikus töltetű, de Nino egyéb rajzait szemlélve ez itt még visszafogottnak is mondható. Külön dicséret, hogy amikor eszembe jutott a történetek panelezése, újra át kellett lapozgatnom, az olvasás lendülete és a hangulatosabb/részletesebb rajzok szemlélése közben fel sem merült az oldalelrendezés kérdése. Első blikkre, azaz a tavalyi első kötetben a rövidebb, kompakt sztorik vonzottak, de ennek a másodiknak az olvasása közben kifejezetten beleszerettem a folytatásos, több világon átívelő történetekbe, főleg a többszólamúság és a kanyargóbb narratíva miatt.
Conan képregény először 1982-ben jelent meg nálunk a Galaktika 45-ik, egészében fantasynak szentelt számában (a képregényt több tucatszor újraolvastam), majd a 88-91 közötti Hepiend Magazin Conan Sagája 13 számot élt meg – a hazai rajongók jelentős része nyilván ebből szeretett bele a figurába. Persze nagyon nehéz eldönteni, hogy tudnak-e az olyan „külsősök” bármit is kezdeni egy Conan képregénnyel, akiket elkerült az ifjúkori érintés, de ha ez számít, annyit segíthetek: azon klasszikusok közül, amiket évtizedek után vettem kézbe újra, messze a Conan a legszórakoztatóbb. Úgy látszik a kalandra hívás szavára még ráncosodva is könnyű szívvel megy a ráröpülés.
A 344 oldalas fekete-fehér kötet a Savages Sword of Conan magazin 6-13 számait tartalmazza 1975-76-ból eredeti megjelenési sorrendjükben (a tavalyi első kötet értelemszerűen az 1-5 számoké volt – a Savage Tales of Conan 1-5 mellett). Természetesen jó döntés ezt a brutálisabb és érettebb sorozatot kiadni magyarul, mint a pár évvel korábbi Conan The Barbarian-t, ami jobban igazodott a képregényekkel szemben akkoriban elvárt korhatáros keretekhez. A keménytáblás kötet borítójára most is az egyik eredeti füzet színes Boris Vallejo festménye került, akárcsak a tavalyi első könyvre, és persze az összes többi is benne van fekete-fehérben a történetek előtt, de a jövőre várható harmadik megjelenésnél már ne számítsunk Vallejos borítóra, a további magazinokhoz már mások festették.
