Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem túl gyakori, hogy egy magyar zenekar soraiban rendszeresen felbukkanjon olyan zenész, aki korábban egy legendás zenekar tagja volt, emellett szólóművészként is aktív, eseménydús karriert tudhat magáénak. A Djabe és Steve Hackett esetében mégis ez történt, és történik immár évek óta. A mára már hat lemez óta tartó együttműködés a közös zenei hullámhossz mellett egy több évtizedes munkakapcsolaton és barátságon alapul. Az idei turné előestéjén ezekről is kifaggattuk a Djabe gitárosát és zenekarvezetőjét, Égerházi Attilát.
A turné felvezető anyagában szóba kerül, hogy már több mint húsz éve fűz jó barátság Steve Hacketthez. Hogyan találkoztatok először?
A Genesis zenéjén nőttem fel. Hiába hallgattam később, már gimnazista koromtól szinte kizárólag jazzt, Weather Reportot, vagy John McLaughlint, őket továbbra is szerettem, pedig a Pink Floyd, vagy a Yes-lemezeimet is eladtam akkoriban. Egyedül a Genesis maradt meg ebből a körből, meg talán az Emerson, Lake & Palmer. Gitárosként Steve is nagy kedvencem volt. A kilencvenes évek elején aztán ő teljesen eltűnt, nem nagyon lehetett megtalálni a lemezboltokban a friss albumait, csak a régieket. Az internet segítségével kikutattam, mi történt vele, nevezetesen, hogy levált a multikról, és létrehozott egy saját lemezcéget, amitől aztán el is kezdtem rendelni az akkoriban megjelent albumokat. 1993-ban elindítottam a kiadómat, és egy idő után a hazai kiadványaink mellett szerettem volna nemzetközi előadók lemezeivel is foglalkozni. Végül 1998 környékén feltettem nekik a kérdést, hogy mit szólnának ahhoz, ha én forgalmaznám Magyarországon a Camino Records kiadványait, ahol a katalógus gerincét azért Steve lemezei adták. Ők gondozták akkoriban Ian McDonald, Chester Thompson, meg más előadók lemezeit is, de azért a fókusz rajta volt. Nagyon örültek, én pedig elkezdtem behozni Magyarországra a CD-ket, DVD-ket, ami akkoriban még elég jó üzlet is volt, hiszen szárnyalt a fizikai lemezkiadás. A kiadóm, a Gramy Records egyébként a mai napig működik. Így indult a dolog.
Nem sokkal később kimentem Londonba egy nagyobb csomagért, és ha már így alakult, vittem magammal kamerát, csináltam Steve-vel egy riportot. Ez volt az első találkozás, amit aztán követett még néhány. Egyik alkalommal előhúztam egy Djabe-CD-t, azt hiszem, az még a Witchi Tai To volt, amit azzal adtam oda neki, hogy én is zenélgetek, lenne-e kedve meghallgatni, és elmondani, mi a véleménye róla? Meghallgatta, tetszett neki, illetve még anélkül, hogy belehallgatott volna, nagyon megtetszett neki a borítóban lévő koncertfotók látványvilága. 2002-ben szerveztem meg neki az első fellépést Magyarországon, ami egy akusztikus triókoncert volt, erről jelent meg később a Hungarian Horizons DVD, amit szintén én csináltam. A szervezés, a látványterv, a vágás, meg minden egyéb feladatot hozzánk kapcsolódott, tehát itt már munkakapcsolatba is kerültünk. Különösen érdekelte, hogy édesapám festőművész volt, hiszen az övé szintén. Kiderült, hogy hozzám hasonlóan ő is autodidakta zenész, egyre több ilyen közös pontot fedezett fel az életünkben - érdekes módon ő, nem én. Steve nagyon különleges, nagyon nagy ember a szó szellemi vonatkozásában.
Hogy vezetett ez a baráti viszony végül a közös zenéléshez?
Amikor édesapám 2001-ban meghalt, és megcsináltuk a Táncolnak a kazlak című albumot, ami az ő festményeiről szól, megkérdeztem Steve-et, hogy lenne-e kedve játszani a lemezen. Szenteste volt, amikor telefonált, hogy megcsinálja, és nem kért érte semmit, voltaképpen ezzel a karácsonyi ajándékkal lepett meg. A rákövetkező évben volt egy koncertünk Londonban, ahol csatlakozott hozzánk, de aztán jött pár év szünet, mert az akkori menedzsere nem igazán örült ennek a kapcsolatnak. Később elváltak az útjaik, és 2007 óta egy új élet kezdődött Steve számára, aminek immár mi is részesei voltunk, bár akkor egy szomorú apropóból: abban az évben hunyt el Sipos András, az ütőhangszeresünk, akivel annak idején a Djabét alapítottam. Rendeztünk egy koncertet a Petőfi Csarnokban az ő emlékére, meg elsősorban a család megsegítésére, hiszen három árva kislány maradt Sipi után. Steve is értesült a halálhíréről, felhívott, hogy tudna-e valamiben segíteni. Mivel tudtam, hogy ez nem udvariaskodás, azt mondtam neki, hogy „Ha esetleg el tudnál jönni november 30-án Budapestre, akkor többen lennénk a koncerten.” Természetesen nem fogadott el sem repülőjegyet, egyáltalán semmilyen költségtérítést, de mondhatni teltházas estén lett végül a Petőfi Csarnokban. Különleges koncert volt ez, mert több mint négy órán át tartott, ami önmagában sem mindennapi. Valahogy senki nem akart hazamenni, sem a közönség, sem a zenekar, nem akartunk mást, csak játszani.
Másnap Steve felhívott azzal, hogy nagyon jól érezte magát, nagyon tetszett neki, és szeretne velünk játszani máskor is. Ennek nyilván nem volt semmi akadálya, és praktikus ember lévén mondtam is, hogy ha benne vagy abban, hogy a Djabe és Steve Hackett nevében tegyek ajánlatot különböző fesztiváloknak és koncertszervezőknek, akkor már indítom is a projektet. Így kezdtünk el közösen koncertezni. Azóta rengeteg helyen jártunk együtt a világban, bár az utóbbi időben, miután lassan 6-7 éve a saját zenekara is beindult, különösen a Genesis Revisited projekt, Nyugat-Európát kissé hanyagoljuk, hogy ne ütközzenek a dolgok. De még így is együtt töltünk minden évben egy-két hetet, koncertezéssel, lemezfelvétellel - utóbbiak persze nem a turnékkal egy időben zajlanak. Természetesen játszunk is egymás lemezein, küldjük ide-oda a felvételeket, így nem véletlen, hogy nem nagyon van olyan Djabe-lemez, aminek a borítójában nem olvasható Steve neve.
Azóta már számos lemez, stúdió- és koncertalbum készült közösen, köztük a Life is a Journey – The Sardinia Tapes, amit ráadásul nem akármilyen körülmények között vettetek fel.
Annak a lemeznek különleges története van. 2016-ban alakult ki a Djabe mai felállása, trombitán Koós Hutás Áronnal, billentyűknél Nagy Jánossal. Ez persze nem egyik pillanatról a másikra történt, hiszen már az előző évben voltak jelei annak, hogy kezd az a felállás széthullani. Így aztán három éve az a különös helyzet állt elő, hogy vonakodtam megszervezni a soron következő közös turnét Steve-vel, mert úgy éreztem, a zenekar egyes tagjainak - akik később ki váltak - ez nem annyira fontos. Én meg csak olyan dolgokat szeretek csinálni, amikben mindenki 100%-ig hisz és jelen van. Ezért aztán nem szerveződött meg a turné, hiszen ahhoz, hogy ilyesmi létrejöjjön, dolgozni kell, nem is keveset. Már el is könyveltem magamban, hogy akkor ez nem lesz, amikor Steve felhívott. Bár ő általában egy évre előre tudja, mikor és hol fog zenélni, addigra megszokta, hogy Kelet-Európában mindig az utolsó percben dőlnek a dolgok. Körülbelül egy hónappal a tervezett turné előtt azért hívott, hogy küldjem már át, mikor és hol lesznek az időpontok. Mondtam, hogy nem lesznek koncertek.
Hogy fogadta?
Döbbent csend lett a vonal másik végén, majd rákérdezett, hogy akkor nem fogunk találkozni? Éreztem, nagy baj van, és Steve teljesen kétségbe van esve. Arra kértem, adjon egy napot, hadd gondolkodjam, holnap visszahívom. Délután beszéltünk, és aznap az úszás közben eszembe jutott, hogy van egy ismerősöm Szardínián, aki egy Tergu nevű faluban apartmanokat üzemeltet. Ott van a Nostra Signora di Tergu székesegyház, ami már önmagában egy különleges hely, és gondoltam, biztosan találunk egy termet, ahol össze lehetne rakni a mobilstúdiómat, akár kimehetnénk oda is. A zenekarban uralkodó rossz hangulatot is feledteti majd, ha elvonulunk néhány napra játszani olyan zenészekkel, akiket érdekel, amit csinálunk, másrészt pótolhatjuk azt a sessiont, amit a 2016-ban megjelent lemezünk, a 20 Dimensions idején szerettem volna megvalósítani. Nevezetesen, hogy jöjjön össze a zenekar, improvizáljunk pár napig, és abból is legyen valami. Ez akkor elmaradt, pedig már itt volt a stúdióban a bérelt Yamaha akusztikus zongora. Másrészt szerettem volna Steve-vel találkozni, harmadrészt úgy gondoltam, hogy a szardíniai táj szépsége – mégiscsak olyan világba kerül ott az ember, ami innen nézve elképzelhetetlenül nyugodt és szép – biztosan jót tesz majd mindenkinek.
Milyen felállásban zajlott ez az alkotótábor?
Értelemszerűen elhívtam Barabás Tamást, aki a zenekarban a legfőbb alkotótársam, hiszen együtt határozunk meg mindent, amik a múltban és a jelenben történtek, történnek. Kicsit olyan a mi párosunk, mint a Steely Danben, ahol nyilván több zenész is játszik, mégis Walter Becker és Donald Fagen azok, akik a zenekar magját alkotják. Koós-Hutás Áront szerettük volna trombitásnak, aki már 2008 és 2010 között is játszott a zenekarral. A dobost még nem tudtuk, ki legyen, viszont amellett, hogy rendszeresen dolgoztunk is vele, barátunk és szomszédunk volt Gulli Briem, az izlandi Mezzoforte dobosa, így ő is részt vett a projektben.
Szomszédunk?
Ahogy mondom. A Bakáts téren lakott akkoriban a feleségével, én meg a Ráday utcában, körülbelül 50 méterre tőle. Akkoriban a stúdiónkban gyakorolt, mai napig van kulcsa hozzá, azóta is barátok vagyunk, csak közben visszaköltözött Izlandra. Szardíniára tehát ő jött velünk dobosként. Így jött létre egy különleges felállás, amiben nem volt billentyűs, volt viszont két gitáros, egy trombitás, egy basszusgitáros, meg egy dobos. Tényleg úgy mentünk oda, hogy fogalmunk sem volt, mit fogunk játszani. Nyilván Steve elég sok mindent hozott magával, állandóan zenél, állandóan komponál, nekem is volt néhány ötletem talonban, de a többieknek nem igazán. Aztán Steve előjött egy témával, ami akkoriban foglalkoztatta, abból született például a Life is a Journey című szám. Ahogy azt ott eljátszottuk és felvettük, körülbelül abban a formában is jelent meg a dal lemezen. Nyilván annyi különbséggel, hogy amikor itthon ezeket az improvizációkat számokká kellett alakítani, akkor Barabás Tamás - aki a Djabe-számok jelentős részét szerzi, és a hangmérnöki feladatokat is nagyrészt ellátja - ezekből kompozíciókat alkotott. Így készült el az album szerkezetileg, a vázakat általában meghagyva. Nyilván olyan is volt, hogy kivettünk jó motívumokat, azokat megtettük témáknak, aztán ezek mellé rendeztük az improvizációkat. Nagyon jól működött ez a módszer, hangulatos, különleges album lett.
A felvételek mennyi ideig tartottak?
Összesen három napon át zenéltünk. Végül a katedrális papjának házában tudtunk berendezni egy stúdiót, a helyi önkormányzatnál ugyanis az olaszok nem foglalkoztak ezzel, nem válaszoltak a megkeresésünkre, marha lassan őröltek a malmok. A pap meg rábólintott, hogy oké. Szerette a Genesist, a misékre meg egy nagy Honda motorral, bőrkabátban érkezett, aztán felment a sekrestyébe felvenni a reverendát. Ha lehet ilyet mondani, igazán jó pap, nagy is a gyülekezet. Ugyan Tergu egy kisváros, illetve inkább falu, talán ha 500 állandó lakossal, de amikor mise van, különösen hétvégén, mozdulni nem lehet az autóktól a templom környékén. És ez a klassz atmoszféra, a nyugalom, vele a történelmi múlttal, ami ott kísért a különböző műemlékek, épületek között, nagyon megfogott minket. Reggel kezdtük a munkát, ebéd után meg kinéztünk valami autóval elérhető helyet, és kirándultunk, vagy lementünk a tengerpartra. Így született több szalagnyi felvétel. Direkt egy 24 sávos analóg felvevőt vittünk, ezért is lett a lemez címe Sardinia Tapes, mert tényleg szalagokról van szó. Ebből az utazásból lett ez a közös lemez. Amikor Steve meghallgatta, nem akarta elhinni, milyen jól sikerült. A tavalyi turnéján végig ez volt a beengedő zene.
Szardínia a Földközi-tenger közepén van. Technikailag hogy oldottátok meg, hogy minden szükséges felszerelés eljusson oda?
Teleraktunk cuccokkal egy teherautót, ami aztán átment komppal Szardíniára. Érdekes egyébként, hogy ez is Olaszország, kicsit mégis más világ, elég nagy önállóságot élvez a sziget, eleve nem elsősorban olaszok laknak ott, hanem szárdok meg baszkok. Sok helyen láthatsz szárd nyelvű feliratokat, elég nagy a nemzeti öntudat, legalábbis bizonyos helyeken. Bár nyelvi szinten vannak átfedések az olasszal, az is eléggé más. Megjegyzem, idén júliusban visszamentünk egy újabb felvételre, úgyhogy decemberben érkezik a lemez folytatása Back To Sardinia címmel. Ezúttal négy napig zenéltünk, és immár az egész Djabe ott volt.
Az említett változások milyen okokból következtek be?
A régi felállás úgymond szétzilálta magát. El is döntöttük, hogy változtatni fogunk, és bár végül a távozó tagok hozták meg a döntést technikailag, csak idő kérdése volt ez. A szétválás teljesen baráti volt, mindenki egyetértett abban, hogy lépjünk új utakra. Nem haragszunk egymásra, szoktunk találkozni, jóban vagyunk. Az új tagok viszont új lendületet hoztak. Egyrészt kiváló muzsikusok, magukévá tudták tenni azt a zenét, amiben mi már jó húsz-huszonöt éve benne vagyunk, ugyanakkor hozzátették a saját világukat is. Jó visszajelzéseket kapunk, többször hallottunk mostanában olyan véleményt, hogy milyen jó ránk nézni, hogy élő, pörgős lett a színpadkép. Külön öröm, hogy ehhez az új szardíniai felvételhez a zenekar tagjai nem csak a játékukat tudták hozzáadni, hanem, mivel megint improvizáltunk, tehát ezek kvázi közös kompozícióknak számítanak, a saját zeneiségüket is bele tudták vinni az egészbe. Most gyakorlatilag együtt írtunk zenét, és ennek mindenki nagyon örül. Mi magunk is elégedettek vagyunk, és úgy tűnik, az angol kiadónk is az, mert a Back to Sardinia lemezt, ami decemberben Angliában, és ezzel világszinten is megjelenik, gyakorlatilag látatlanban kötötték le. Azt mondták, hogy bár egy hangot sem hallottak belőle, küldjük azonnal, amint lehet, és már mehet is a kiadás.
Ahhoz képest, hogy külföldi kiadónál dolgoztok, hazai szinten kicsit különutasnak érzem a zenekart, jóval kevesebbet lehet hallani rólatok, mint amennyire ezt a nemzetközi elismeréseitek indokolnák.
Az a különbség, hogy például amíg Angliában, az Egyesült Államokban, vagy Olaszországban játszanak Djabét a rádiókban, Magyarországon ez leginkább a Jazzy Rádióra, meg a Magyar Rádió és a Klubrádió bizonyos tematikus műsoraira korlátozódik. Olyan műsorokra, amelyek általában véve zenével, tehát nem kifejezetten popzenével, vagy a fesztiválok aktuális felhoztalával foglalkoznak, és keresik az értékesebbnek mondott, ezáltal egyből rétegzenének minősített műfajokat. Az ilyen műsorokban rendszeresen megjelenünk, de ez nem elég ahhoz, hogy rendszeresen meghívjanak minket nagyobb rendezvényekre. Néhány jazzfesztiválon fel tudunk lépni, és nyilván mi is tudunk koncerteket szervezni, ahová mindig eljön párszáz néző, de nem igazán mondható az, hogy mindenhol ott lennénk. Persze van ellenpélda is, épp néhány napja játszottunk a Campus fesztiválon, azon belül egy olyan helyszínen, ahová a Djabe körülbelül való is, tehát nem a legnagyobb közönséget vonzó színpadon, de ez az egész értékéből nem von le semmit.
Viszont valóban az a helyzet, hogy ha mondjuk, megjelentetünk egy lemezt Steve-vel, amit nem az angoloknál adunk ki - pont most volt egy ilyen, az It is Never a Same Twice című koncertalbumunk, ami 2018 februárjában jelent meg – és csinálunk belőle egy ötszáz darabos kiadást, annak a hetven százalékát külföldről rendelik meg olyan zeneszerető emberek, akik Steve Hackett után Djabe-rajongókká is váltak. Itthon körülbelül a legyártott példányok tíz százalékát adtuk el, és ez sok mindent elmond az arányokról. Az igazi terepünk inkább külföldön van, itthon meg ez a bizonyos réteg, főleg a negyven feletti generáció, akiket látsz mondjuk egy Jethro Tull-koncerten is. Természetesen vannak azért fiatalok, és a szülők is hozzák a gyerekeiket. Most, hogy adunk ki vinyl formátumban is lemezeket, a fiatalabb, kifejezetten ezt a formátumot gyűjtő korosztály egy része szintén rátalált a zenekarra, hiszen látják, hogy nem csak a DJ-nek lehet szép, fekete korongja.
Szerinted itthon miért kerül automatikusan egyenlőségjel az értékes és a rétegzene közé?
Ha visszatekintünk a rendszerváltásra, a kilencvenes évekre, akkor kezdődött el az úgymond kommercializálódás, megjelentek a kereskedelmi rádiók. Korábban volt a Magyar Rádió, ott hallhattál jazzt, világzenét is, és az számíthatott bemutatásra, aki jó volt. Később kitalálták, hogy a tömegeknek az egyszerű zene kell - minél egyszerűbb, annál jobban eladható. Ez egy szemlélet, hogy nálunk a rádióban ilyen mehet, és ez is megy. Kicsit átformálták a közízlést a különböző médiumok, főleg a rádió, mert a televízióból a zene jóformán eltűnt. Ezt azért merem ilyen biztosan állítani, mert voltam a volt Szovjetuniónak nagyon sok korábbi tagállamában, például a Baltikumban, akiknek a története kicsit hasonlít a miénkhez, hiszen ők is szovjet kommunista világban éltek sokáig, ennek ellenére ott nem indult meg az őrületes besulykolása annak, hogy mi az, amit a rádióban adni kell. Ahogy Zappa mondta, "no commercial potential". Ez a féle ízlésformálás nem alakult ki a letteknél meg a litvánoknál. Olyan jazzfesztiválokon jártunk, ahol sokezer fiatal élvezte a zenét. Beszélgettem emberekkel, és annyi a különbség, hogy ott megmaradtak olyan rádióműsorok, lemezboltok, ahol ezekhez a dolgokhoz hozzá lehetett jutni, így az ottani generációk át tudták adni egymásnak a minőség a szeretetét. A fiatalok nem azt kapták, amit egy kereskedelmi rádió kitalált nekik, mondván, hallgassátok, ezáltal lesz sok hallgatóm. Ez a szemlélet nálunk olyan brutálisan letartolt mindent, hogy Magyarországon ez a folyamat már visszafordíthatatlan, és tényleg réteggé vált egy csomó műfaj. De mondhatom ellenpéldának az Egyesült Államokat is, ahol immár nyolcadik alkalommal voltunk a Rochester Jazz Fesztiválon, kifejezetten népszerűek vagyunk arrafelé, voltaképpen az utcán is megismernek minket. Nem lehet azt mondani, hogy arrafelé nincs befolyása az üzleti életnek, hiszen ott van számos világcég központja, mégis van kétszáznyolcezer látogatója egy tíznapos jazzfesztiválnak egy hatvanezres városban.
Persze fellépnek olyan zenekarok is ott, mint a Steve Miller Band, vagy a Steely Dan, tehát akik nem feltétlenül jazzt, hanem mondjuk igényesebb popzenét játszanak. Ők az úgymond headlinerek, akik meg tudnak tölteni egy teljes utcát, ahol százezren vannak egy ingyenes koncerten. De például mi is több ezres helyszíneken szoktunk játszani. Ott az emberek számára a stílus nem ezt a "borús jazzklub" hangulatot jelenti, hanem a jó hangulat és a jó zene élményét. Járkálnak a kis székükkel a különböző színpadok között, és hallgatják a zenét, amit szeretnek. Számukra a jazz nem egy beskatulyázó, pejoratív fogalom, sokkal inkább azt jelenti, hogy elmennek egy jó helyre, ahol jó zenét fognak hallgatni, akár a klezmertől a free jazzig, így aztán mindent nagyon nyitottan és szívesen fogadnak. Ezt már rengeteg amerikai vagy kanadai jazzfesztiválon megfigyeltem. Ha rétegműfajként közelítjük meg a kérdést, a nagy számok törvénye miatt ott maga a réteg is nagyobb, de ha olyan hangsúllyal neveznénk rétegzenének, mint itthon, akkor a hatvanezres városban nem lennének 208 ezren egy jazz rendezvényen.
A Djabe zenéjében sokféle stílus keveredik, saját magatokat jazz world fusion zenekarként határozzátok meg. Jelentenek számodra bármit a műfaji besorolások, elnevezések?
Különösebb jelentősége nincs. A Djabe nevet a zenekar alakulásakor Sipi barátom javasolta, aki afrikai ütőhangszereken játszott. Maga a szó is szabadságot jelent ghánai nyelven. Annak idején különösebb zeneiskolai előképzettség nélkül vágtunk bele ebbe az egészbe. Egy djembés, meg egy gitáros - igazán nem szokványos zenei kooperáció volt, és mi tulajdonképpen ilyen szabad zenét tettünk le az asztalra, hangulatokat, groove-okat. Ezeket kezdtük el aztán építeni más zenészekkel. Mivel maga a zene is ilyen szabadon áramló hangulatú volt, úgy gondoltuk, az lenne az izgalmas, ha általában véve olyanokat hívnánk el, akik nagyon jól tudnak improvizálni, hogy ezek az ötletek valódi kompozíciókká fejlődhessenek. Így lettek a később érkező tagok jazz zenészek. Kialakult egyfajta jazzes világzene, benne ezekkel az afrikai, illetve indonéz hangszerekkel, emellett játszottuk a Witchi Tai To című számot, ami alapvetően egy világzenei opusz, de aztán a jazzisták szépen átformálták a zenekart. Először 2001-ben volt egy nagyobb megújulás, amikor a szaxofonos Muck Feri távozott, és jött helyette a Banai Szilárd dobos, Kovács Ferenc trombitás-hegedűs és Kovács Zoltán zongorista fémjelezte felállás. Akkor már kicsit jazzesebb vizekre eveztünk, bár abban az évben az Emerton-díjat world music kategóriában kaptunk meg. Viszont a jazz azért volt indokolt, mert mindig jazzfesztiválokra hívtak miket, világzenei fesztiválra csak nagyon kevésre. A jazzfesztiválokon valamiért nagyon szerették ezt a könnyedebb vonalat, tetszett nekik ez a fajta zenei hozzáállás.
Maga a jazz world fusion kifejezés akkor ragadt ránk, amikor Muki távozása után egy angol szaxonofos, Ben Castle játszott velünk egy darabig, akit egyébként Steve révén ismertem meg. Ő mondta ezt ránk, és nekünk is tetszett, ezután kezdtük el magunkat így aposztrofálni. Talán ma már kevesebb a zenénkben a world music, hiszen ahhoz sokat hozzátett Kovács Feri magyaros hangulatú hegedülése és éneklése, emellett sajnos Sipit is elvesztettük. De azt gondolom, hogy még mindig jelen van ez a stílus nálunk. Ugyanakkor Steve-nek köszönhetően bejött a rock is, ami néha akkor is megjelenik, amikor ő nem is szerepel az adott dalban, vagy az adott lemezen.
Merthogy dolgoztok folyamatosan önállóan is, legutóbb épp tavaly jelent meg új stúdiólemezetek Flow címmel.
A Flow az új felállás első stúdióalbuma. Előtte volt már koncertlemezünk ezzel a tagsággal, meg a Steve-vel közös legutóbbi anyagokon is ők játszottak, de valóban ez az első olyan, amit a korábbi felállásokkal nem készíthettünk volna el. Ez már tényleg a mostani zenekaré. Új lendületet kaptunk, új zenei és baráti fejezet kezdődött, amit szeretünk, és amiben úgy látjuk, rengeteg perspektíva van még. Mindenki nagyon szívesen gondolkodik azon, hová tudunk innen továbblépni.
A zenekarhoz kapcsolódó háttérfeladatokat nagyrészt te végzed. Milyen kötelezettséggel jár számodra a Djabe a gitározás mellett?
Amit működtetek, az egy profi menedzsment. Bizonyos szempontból egyszemélyes vállalkozás, de van mögötte cég, vannak eszközeim, stúdióm, segítőim, akik és amik nélkül anyagi erőm sem lenne ehhez. Profi zenekart csak profi módon és körülmények között lehet működtetni. Lehet egy lemezt, vagy egy-egy koncertet szeretetből csinálni, de nem huszonöt évig. Ha nem tudsz egy zenekart megfelelő szinten működtetni, nem marad melletted senki fél évnél tovább, úgy meg egyszerűen nem lesz lehetőség semmilyen komolyabb működésre.
Mi kell ahhoz, hogy ezt lehessen bírni huszonöt évig, fizikailag, anyagilag, a szó bármilyen értelmében?
Nagyon kell szeretni. Meg persze tudni kell élvezni is. Kell hozzá rengeteg munka és szerencse. És persze együtt kell lennie a csapatnak. Ha a zenekar kezd széthullani, akkor minden más is szétesik. Fontos a közösség, az én részemről pedig fontos az elhivatottság, hiszen gyakorlatilag ez az életem. Emellett persze vannak olyan tevékenységek, amelyek biztosítják azt, hogy a cég, amit működtetünk, rendben legyen, és megfelelően tudja biztosítani a hátteret. Tehát vannak olyan feladataim, amelyek nem a zenéhez, nem a zenekari dolgok szervezéséhez kötődnek. Az elején próbáltam ezeket teljesen elhárítani, hogy ne kelljen ilyesmikkel foglalkoznom, de mivel ez egy alulról építkező magánvállalkozás, a cég vezetője teljesen nem vonulhat ki teljesen az ilyen feladatokból sem, mert akkor valószínűleg összedől, amit építettünk. Ezt nekem is tudomásul kellett vennem.
A mostani turnén, melynek a budapesti állomásán a nagy érdeklődés miatt dupla koncertet adtok, mire számíthat a közönség?
A koncertek vezérmotívumait és a repertoár jó részét a Life is a Journey album adja majd, lesz olyan szerzemény ezúttal, ami eddig még nem hangzott el élőben. Természetesen játszunk majd Genesis-dalokat is, főleg az instrumentális szerzeményeket, ezek - amellett, hogy mi is imádjuk őket - a közönség azon része miatt mondhatni kötelezők, akik elsősorban Steve miatt jönnek, és ezen belül is azért, mert a Genesisben játszott. Akik Steve szólópályajának rajongói, kapnak egy kis Steve Hackettet is, akik pedig Djabe-rajongók, de már szeretik őt, azok örömmel vehetik tudomásul, hogy néhány ismert dalunkba Steve is beszáll, és ettől azok egy kicsit mások lesznek ezúttal. Emellett az egésznek van egy erős örömzenélés jellege.
A budapesti koncertre tényleg nagyon nagy az érdeklődés, Norvégiából, Németországból, Svájcból, és Olaszországból is jönnek, úgyhogy elmondhatjuk, hogy a Djabe ezzel a produkcióval célponttá vált. Ahogy én is szoktam elutazni különböző koncertekre szerte a világba, ha nem tudok valamit máshol megnézni, nekik ezért most ide kell jönniük, és nagy örömünkre páran rá is szánják erre magukat. A Budapest Jazz Clubban ezért meg kellett dupláznunk a koncertet. A második részben - mivel a legalapvetőbb dalokon kívül két különböző műsort fogunk játszani, tehát aki teheti, az maradjon ott mindkettőn - Muck Feri is közreműködik szaxofonon, illetve egy szitáros barátunk, Szabó László is ott lesz velünk. Aztán teszünk egy kis kitérőt a csehországi Olomouc felé, majd a magyar kört folytatva augusztus 1-jén megyünk Miskolcra, az Ady Endre Művelődési Házba. Utána átruccanunk a balatonlellei Bornapokra, végül augusztus 3-án zárjuk a turnét Nyíregyházán, ahol tervezünk egy hang- és videófelvételt is, hogy egy későbbi kiadványon megörökíthessük a mostani sorozatot.
A turnéról további információk a Djabe Facebookján és weboldalán!
