Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Tizenegy éve megy a Lángoló. Tizenegy év alatt még soha nem volt olyan, hogy elkezdenek a Facebookon csesztetni minket, hogy mi a francért rakunk ki képet egy még meg nem jelent lemez borítójáról, mit spoilerezünk. Pedig rengeteg még meg nem jelent lemez borítóját tettük már ki a tizenegy év alatt, sőt, megjelenés előtt is írtunk már lemezről (régen csak úgy írt minden újság), de a Toolnál jutottunk el oda, hogy már ezt is lehet spoilerezni.
A Toolt a zárkózottságuk, a groteszk világuk, elvont vizualitásuk és persze az azonnal felismerhető stílusuk miatt is vallásos áhítat veszi körül már alapból, aminek mára az is a része lett, hogy a borítót sem lehet megmutatni, mert lelőjük vele a poént. Jó, azt meg kell hagyni, hogy a tölthető kis képernyőjével olyan csomagolást kapott a lemez, amilyen még soha nem volt, de már az előző album is különleges volt a 3D szemüveggel. Most meg ráadásul csak így, ebben a huszonharmincakárhányezres dobozos változatban jön ki a lemez, bár a Toolnál nem lehet ezt tudni mik a tervek, lesz-e nem méregdrága CD vagy bakelit. A 13 év lemezszünet alatt a megjelenésről is beszéltek össze-vissza, kezdve azzal, hogy még az elején mondták, nem kell az új albumra annyit várni, mint a 2006-os 10.000 Days-re. Azt öt év szünet után hallhatták a rajongók, akkor is majd megőrültek. És valóban, nem annyit kellett várni, hanem nyolc évvel többet. Megérte?
Gyakorlatilag már vagy két éve megy, hogy a következő hónapban megjelenik az anyag, aztán nem történt semmi. Tiszta ideg lett a mai napra, a tényleges megjelenésre minden rajongó, akik között van egy csomó, akik már a felhajtás miatt is azonnal lefosták a bokájukat az első megjelent dal első hangjánál, ami mellesleg a lemez címadója is, és az első szám az anyagon. Én viszont, annak ellenére, hogy ugyan eléggé szerettem a zenekar eddigi lemezeit, meghatározó csapat az életemben, de az új dalnál nem ájultam el a gyönyörtől. A Fear Inoculum jó szám, de olyan volt, mintha több régi Tool-dal lenne összemixelve. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy ezt már hallottam. Nem úgy, mint a Slayernél vagy a Bad Religonnél, hogy kiadják minden alkalommal ugyanazt a lemezt, de azért más riffekkel. A Toolnál olyan érzésem volt, mintha konkrét basszus vagy dobtémákat vettek volna át régről. Sokan egyébként nyugtatták magukat, hogy mivel a dal olyan, ami csak fokozza a hangulatot, de nem ér a csúcsra, egyfajta intróként is felfogható, majd a második dal robbanás lesz. Nem lett az.
A Pneuma ugyan olyan csendesen indul, mint az első szám, ugyanúgy megy benne a minimál gitár- és basszuskaparászás az összetett dobtémákra, amik olyanok, mintha belassított törzsi szólók lennének, jön rá a kiváló ének, lágyan, senkit nem zavarva, ordítás vagy igazi csúcspont nélkül. Ráadásul ez a szám már másfél perccel hosszabb, de ez sem vezet sehonnan sehová, csupán amolyan ablakot nyit egy furcsa utazás részletére. Nem rossz egyáltalán, jó újra friss Tool-számokat hallgatni, de semmiféle katarzist nem okoz. És igazából ez az egész lemezre jellemző. Tíz perc alatti normál, vokális szám nincs is rajta, szóval amit fentebb leírtam, az van kifejtve, általában hosszabban.
Mikor először végigment a 79 perces CD változat, csak arra emlékeztem, hogy rohadt sok benne a tisztán hangszeres rész, már-már instrumentális a cucc, annyira kevésnek éreztem az éneket. Aztán sokadik hallgatásra már előjöttek a nem is rossz témák, megnyugtató volt, kellemes volt, még ha nagy érzelmi kitörések nélkül. Az utolsó, 7empest című szám (digitális verzióban az utolsó előtti) agresszívebb csak valamennyire, akár a zenét, akár az éneket nézzük, de amúgy szinte semmi zaklatott, furcsa rész, ahogy régen. Az amúgy egész jó, dobszólóként is felfogható Chocolate Chip Trip lóg ki csak ebből, pont jól megtörve a lemez utazós hangulatát, visszautalva a Toolra azért mindig is jellemző bizarrságra, amihez kicsit hozzájárul a három, csak digitálisan elérhető ambientes átvezető/levezető is.
Egyébként nem feltétlen rossz, amit itt leírtam, mondhatjuk akár azt is, hogy ez a Tool legérettebb, legnyugodtabb albuma. Jó hallgatani, van egy csomó rétege a zenének, jó felfedezni az ének finomságait is, a dobolás még mindig fenomenális, ahogy a gitár- és basszustémák minimalizmusából kihozott dolgok is. Viszont a Fear Inoculum egy patikamérlegen összerakott Tool-lemez lett, mellőzve mindenféle spontaneitást, zsigerséget. Szoborszerűen tökéletes, de ez az irány, ez a tudományos megközelítés volt már valamennyire hallható a 13 éve megjelent 10.000 Days-en is.
A Tool megalkotott egy teljesen egyedi zenei és vizuális világot magának, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Előny, mert azonnal felismerhető, ha nagy ritkán kiadnak valamit, azt jó hallgatni. És hátrány, mert a 2001-es Lateralus-szal elértek a csúcsra, ahhoz már semmit nem tudtak hozzátenni 18 év és két lemez után sem. Érezték ezt ők is, állítólag a hosszú szünetben ez is benne volt. Nem baj, tőlem akár lehet ez az utolsó Tool-album is. Én ezzel az öt lemezzel és egy EP-vel már elleszek életem végéig, ha Toolt akarok hallgatni. (4/5)
Itt a teljes lemez:
