Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Önmagamnak mondanék ellen, ha kijelenteném, hogy nincs azzal semmi gond, ha egy zenekar kiszámítható zenét játszik. A zenehallgatás együtt kell járjon a rácsodálkozással, a „hűha” érzéssel, az illúzióval, hogy ilyet még soha senki nem csinált. Elég sok zenekar van, amelyik erre nagy ívben szarik, és ugyanazt a zenét játssza évek, évtizedek óta, még ha legtöbbje amúgy azt is mondja, hogy ő igenis megújul. A Killswitch Engage nem jön lózungokkal, egyszerűen semmit nem változik, és náluk én mégsem bánom ezt. Főleg azóta, hogy Jesse Leach visszahozta az eltökéltebbnek, lélekkel telibbnek hallatszó éneket a zenekarba. Persze az új lemez egyik legjobb, legtökösebb dala az utód/előd Howard Jones vendégéneklésével készült, de ez legyen egy újabb önellentmondás. Az Atonement valójában semmiben nem különbözik a korábbi albumoktól, ja, de: van blackes riffelés az egyik számban, egy másikban meg hallhatóan lejjebb hangolták a gitárt. Fasza mi? Igen, az, ugyanis ez egy fasza lemez. Állat dalokkal, skandináv gitárdallamokkal, mellbevágóan ütős refrénekkel és talán cseppnyit több melódiával a gitárból és énekből is, mint korábban. Ez a Killswitch Engage. Aki érti, az zabálni fogja. (5/5)
