Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Page Hamilton, a Helmet gitáros-énekese igazi úriember. Zenekara minden idők egyik legegyénibb rock- és metálzenei produkciója, ő maga pedig, ha épp nem jazzt játszik vagy filmzenéket ír, arra is talál időt, hogy majd egy órán keresztül adjon telefoninterjút egy magyar zenei oldalnak. Történetesen épp nekünk, akik abban a szerencsében részesülhettünk, hogy a budapesti koncert előtt pár nappal alaposan kifaggathattuk az utóbbi évtizedek egyik legsokoldalúbb gitárosát és zeneszerzőjét. A zenekar harmincéves turnéja, melynek során legalább harminc dalt játszanak el, ma este ér a Dürer Kertbe, előtte pedig itt a beszélgetés lejegyzett változata, melyben Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett olyan témák kerültek szóba, mint a zenekar múltja és jelene, az inspirációk és az alkotás folyamata, valamint különböző társadalmi jelenségek. Nagyinterjú a hajtás után.
Milyen eddig a jubileumi turné?
Nagyszerű. Minden este igen alapos műsort játszunk harminc dallal, és most, hogy néhány állomáson már túl vagyunk, úgy érzem - valószínűleg azért is, mert elég sokat játszottunk az utóbbi öt évben - szerintem nagyon jó formában vagyunk most. Sok olyan dal is bekerült a repertoárba, ami még soha nem hangzott el élőben, úgyhogy nagyon jól érezzük magunkat.
A turné felvezetésében az áll, hogy 30 év, 30 dal, 30 állomás, előzenekarok nélkül. Kényelmesebb így, hogy csak ti léptek fel esténként?
Igen. Persze azt is szeretjük, amikor nem egyedül turnézunk, és vannak vendégeink, hiszen új barátokkal, jó zenekarokkal találkozhatunk, meg minden ilyesmi, de lényegesen egyszerűbb így most. Miután megcsináltuk a beállást, fent hagyhatjuk a felszerelésünket a színpadon, mehetünk egy kört a környéken, vagy esetleg gitározhatok még, ha azt szeretnék. Nagyszerűen működik ez így, a Betty jubileumi turnéján is hasonlóan csináltuk pár éve.
Harminc dal, akárhogy is számolom, legalább két óra a színpadon, és nem sok szünnapotok van a turnén. Nem fárasztó mindennap végigjátszani, és pláne végigénekelni egy ilyen hosszú programot?
Az, persze. Igazából már a Betty-turné idején elkezdtem gondolkodni ezen a harminc számot tartalmazó setlisten, mert ott is az volt, hogy végigjátszottuk elejétől végéig tizennégy dalt a lemezről, utána még tíz számot, ami így összesen 24. Utána meg visszajöttünk a ráadásra, legkevesebb három, de inkább hat-hét-nyolc dallal, szóval már akkor is körülbelül ennyi volt a műsor. Ez ugye 2014-ben volt, azóta öt évvel öregebb lettem, meg közben ki is hagytunk egy évet a koncertezés terén, ennek ellenére jól érzem magam. Nyolc-tíz bulin már túl vagyunk, Osloban például csodálatosan sikerült a koncert, nagyon jónak éreztem, ami persze azért is lehet, mert a turné előtt három hosszú napon át csak próbáltunk. Nyilván igénybe veszi ez a hangomat, de lekopogom, most igazán jó kondícióban érzem magam.
Van valami trükköd, hogy formában tartsd magad egy hosszú turnén?
Néhány hónapja kínzó fájdalmat kezdtem érezni a könyökömben, amit még egy biciklibalesetben zúztam le tizenkét-tizenhárom éve, szóval elkezdtem akupunktúrás kezelésekre járni, az sokat segített. Vettem futócipőt is, hogy majd elmegyek futni, ez még várat magára, de mindig csinálok nyújtógyakorlatokat a koncert előtt és után, odafigyelek, hogy a hangomat rendesen bemelegítsem, és igyekszem az itallal is csínján bánni. A tegnapi koncert után másfél sört ittam meg, a színpadon meg több mint két óra alatt szintén lecsúszik egy-kettő, de ez minden. Nincs semmi különösebb trükk, legfeljebb annyi, hogy igyekszünk mindig kipihenni magunkat, és senki sem drogozik a zenekarból. Nem is tudom, hogyan lehetne végigcsinálni úgy egy ehhez hasonló turnét.
Milyen érzés a harmincadik jubileumot ünnepelni? Közhely ugyan, de számítottál ilyen hosszú karrierre?
Sosem gondolkodtam ennyire előre. Mindössze csinálni akartunk valami olyasmit, ami új és más. Tudtam, milyen zenészekkel szeretnék játszani, pontos elképzelésem volt arról, milyen dobost szeretnék, és így tovább. Peterrel (Peter Mengede, a zenekar első ritmusgitárosa) hamar megtaláltuk a közös hangot, aztán közösen meghallgattuk Henryt (Henry Bogdan basszusgitáros), majd jött John (John Stanier) aki kitűnő dobos és zenész volt, de sosem volt különösebb terv, és a többiek sem álltak elő ilyesmivel, ami abból a szempontból érthető, hogy ez igazából mindig is az én zenekarom volt. Amikor úgy érezték, hogy ki akarnak próbálni mást - Henry például nagyon beleásta magát a country zenébe, ma is ilyesmit játszik - akkor továbbálltak. De imádom játszani ezeket a dalokat, és hat-hét év alatt, amikor nem volt Helmet, nagyon sok filmzenés munkát vállaltam, vagy épp David Bowie-val turnéztam, nagyon hiányzott a zenekar. Bár ki tudja, lehet, hogy ez lesz utolsó turnénk. Majd meglátjuk, hogy érezzük magunkat a végén.
Micsoda? Utolsó turné?!
Csak vicceltem! Még csak az elején járunk, összesen harminc koncert lesz Európában, ugyanennyi az Egyesült Államokban, utána meg húsz olyan helyeken, mint Ausztrália, Új-Zéland, Japán, Kína, vagy Dél-Amerika. Összességében több mint száz koncert vár ránk a mostani sorozatban.
Amikor a nyolcvanas évek végén megalakult a zenekar, milyen hatásaid voltak?
Ahogy letettem a vizsgáim jazzgitározásból a Manhattan School of Music-ban, elkezdtem meghallgatásokra járni, így kerültem a Band of Susans-be, illetve Glenn Branca zenekarába. Ez idő alatt kezdett formát önteni bennem az az elképzelés, hogy a később a saját csapatommal milyen zenét is akarok majd játszani. Valami olyasmiben gondolkodtam, ami érdekes ritmikailag, mégis egyszerű egyszerű, akár a groove-ok terén is, de beleférnek akár furcsa ritmusképletek, hogy ne csak a szokásos 4/4 menjen. Ebben a tekintetben sokat tanultam Glenn Brancától. Szerettem olyasmiket játszani a gitáron, amik túlmutatnak a szokásos rockriffeken és akkordokon, olyasféle jazzakkordokat, amik a korábbi években beépültek a gitárjátékomba. Nem volt még teljesen kialakult vízióm akkoriban, ha meghallgatod az első felvételeinket, azokon például simán kimutatható az olyan zenekarok hatása, mint a Hüsker Dü, a Killing Joke, a Wire, vagy a Gang of Four, ilyesmiket hallgattam akkor is, amikor egy éjjel hazaérve elkezdtem játszani azt a riffet, amiből végül is a Strap It On kezdődala lett, az egyfajta reveláció volt számomra.
Amúgy miért pont a gitárt választottad annak idején?
Nagy Led Zeppelin-rajongó voltam, úgy gondoltam, Jimmy Page a legmenőbb arc a világon, és sokat hallgattam az Aerosmith lemezeit is. Utána rátaláltam George Bensonra és teljesen rákattantam a játékára - a többi meg már ment magától.
Mit gondolsz, mi a különbség a Helmetet alapító Page Hamilton és a mai éned között? Miben változtál zenészként és dalszerzőként?
Azt hiszem, ahogy felnősz, és egyre többet játszol, ahogy fejlődsz énekesként és gitárosként, az egy folyamatos tanulás. Ha éjjel-nappal új dolgozol az új zenéken, dalokon, mindig meg akarod haladni azt, amit mondjuk egy évvel korábban csináltál. Miután kijött a Strap It On, imádtam hallgatni és játszani azokat a számokat, de a következő lemezen nyilván ki akartam próbálni új dolgokat. Nekem zenészként ez a fejlődés az egész szerves része, a zene minden aspektusát, a dalokat, a szövegeket, az énekelést és a játékot tekintve is. Folyamatosan dolgozom mindegyiken.
Úgy érzem, egyre magabiztosabb vagyok, és egyre kevésbé foglalkozom azzal, hogy az emberek szerint mit kéne csinálnunk, hiszen pontosan tudom, hogy én milyennek szeretném hallani a Helmet zenéjét. Mindig megtalál valaki azzal, hogy „a Strap It On volt a legjobb lemezetek”, de aztán persze ugyanígy jönnek azok, akik a Meantime-ra, a Betty-re, vagy az Aftertastre mondják ugyanezt. Ráadásul ott vannak a fiatalabb srácok, akik az első négy lemezt nem is ismerik, és nekik mondjuk a Size Matters a kedvencük, meg akik mostanában fedeztek fel minket, és a Dead To The World-re esküsznek. Szóval egy idő után rájössz, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, ezért a legjobb, ha olyan zenét játszol, ami a te fantáziádat izgatja. Mostanra nagyjából harminc éve csináljuk ezt, ráadásul ahogy mondtam, ezen a turnén egy csomó olyan dolgot játszunk, amit még korábban soha, és ez nagyon jó móka.
Ötből öt - Page Hamilton
Akik rendszeresen olvassák a Lángolót, tudják, hogy gyakran csinálunk ilyet, interjú az interjúban jelleggel. A Helmet gitáros-énekesének néhány olyan nevet soroltunk fel, akik valamilyen módon szerepet játszottak pályafutása alakulásában, és kíváncsian vártuk, mi jut eszébe ezek hallatán.
Megváltoztatta az életem, és azt ahogy a zenéhez közelítek. Ő tényleg egy saját nyelvet alkotott zeneileg. A Symphony No.6 című darabjának felvételén közreműködtem, amiben - már nem emlékszem pontosan - volt vagy nyolc gitárszólam. Imádtam, ahogy dolgozott, nagyon szenvedélyesen és elhivatottan állt a dolgokhoz. Nem kérdés, hogy az egyik legnagyobb hatásom.
Ő az egyik fő oka annak, hogy zenész lettem, mentorom és első gitártanárom. Körülbelül egy éve tanultam nála, amikor elmondtam neki, hogy komolyan szeretnék ezzel foglalkozni, ő pedig bátorított, hogy dolgozzak keményen, és ha igazán akarom, meg fogom csinálni. Aztán meg is csináltam. Egy zseni.
Robert (Robert Poss, gitáros-énekes) elképesztő zenész. Az ő hatására találtam vissza a rockzenéhez, amitől akkoriban, amikor felfedeztem a jazzt és a hardcore-t, kissé messzire sodródtam. Szeretem a hetvenes évek lágyabb rockzenéit, mint a Journey, a Foreigner, vagy a Toto, de a nyolcvanas évek pop metal vonalát, a Poisont, a Wingert meg az ezekhez hasonlókat nem nekem találták ki. Általuk ismertem meg olyan zenekarokat, mint a Wire, vagy a Killing Joke, bár utóbbit már felfedeztem magamtól is korábban, vagy a Gang of Four. Robert úgy használta a gitárt, mintha cselló lenne, két egymás után kötött Rat torzítópedállal, hatalmas lecsengéssel, amit nagyon bírtam.
Caspart akkor fedeztem fel, amikor Glenn Branca zenekarával turnéztunk Spanyolországban. Bejött egy lány az öltözőbe, és mivel Glenn beszélte a nyelvet, meg korábban én is Németországban tanultam klasszikus gitározást, németül kezdtünk el társalogni. Mesélt egy barátjáról, Stefanról, aki az NDK-ból szökött át pár éve, és akivel néhány nap múlva találkoztunk Berlinben, és ő kérdezett rá, hogy ismerem-e Caspar zenéjét, én meg mondtam, hogy nem, mire adott nekem egy kazettát, és ahogy meghallottam, azonnal rákattantam. Olyasmi zene volt, mintha valaki összekeverné Jimi Hendrixet a Sonic Youth-tal, valószínűleg ebben van szerepe az édesapjának, Peter Brötzmannak is, aki jazz szaxofonos. Caspar kitűnő zenész, nagy hatással volt rám.
David Bowie
Nagyon pozitív emlékeim vannak róla. Nyilvánvalóan nagy rajongója voltam, óriási hatással volt rám, emellett nagyon kedves, szeretetteljes ember volt. Emlékszem, egyszer nagyon másnapos voltam a dublini repülőtéren, ő meg belépett a lounge helyiségbe, látta, hogy nagyon odavagyok, amit nagyon viccesnek talált, úgyhogy adott egy puszit a homlokomra, és ezek után Hangover Hamiltonként kezdett el emlegetni. Nagy ajándék volt, hogy vele játszhattam, harminc dalt kellett megtanulnom két hét alatt, és utána rengeteg ember előtt léptünk fel a világ minden pontján. Az igazi nagyok egyike volt.
Nálatok is megfigyelhető valamilyen mértékben, hogy a rajongótábor egy része csak a korai albumokra vevő, és az újjáalakulás óta készült lemezeket kissé figyelmen kívül hagyja. Te hogy látod ezt?
Azt hiszem, az emberek többsége, akik eljönnek a koncertre, általában véve szereti, amit csinálunk. Persze vannak olyanok is, akiknek mondjuk csak a Meantime, vagy a Betty van meg, de ezzel nincs semmi gond, nekem is vannak olyan kedvenceim, akiknek jobban szeretem a korai lemezeit, és azokat hallgatom tőlük folyamatosan. A Killing Joke jut eszembe, tőlük nekem is az első öt album jön be leginkább, a Fire Dances, meg ilyesmik, azzal együtt, hogy a később kiadott anyagokat is nagyon szeretem. De ez csak azért van, mert ezekkel fedeztem fel őket, maga a zene ettől nem lesz jobb. Számomra például a Dead to the World a legjobb anyag, amit valaha csináltam, minden tekintetben, a felvételt, a dalírást, a hangzást tekintve, nagyon büszke vagyok rá. Játszunk is róla sokat a mostani turnén.
Mit értesz az alatt, hogy a legjobb? Fejlődtél dalszerzőként, szövegíróként?
Amikor elkezdek írni egy új anyagot, az első néhány dal mindig nehezebben születik meg, mert vissza kell találnom ebbe a úgynevezett Helmet-hangulatba. Úgy értem, nagyon sokat dolgozom szerzőként és zenészként is különféle filmzenéken, jövőre kijön egy új lemezem a jazz zenekarommal is, de például most felkértek arra, hogy írjak egy darabot egy középiskola klasszikus zenekarának. Ezek meg nagyon más zenék, mint amikor dalokat írok a Helmetnek. A Los Angeles-i Filharmonikusokat általában havonta kétszer megnézem, és már van vagy hat jegyem arra az időszakra is, amikor hazamegyünk a turnéról decembertől februárig, tegnap a Hamburgi Filharmonikusok próbájára sikerült benéznem, szóval az összes ilyen hatás a részeddé válik, hogy úgy mondjam. Ezeket aztán önkéntelenül bele is építem abba, amit csinálok, fejlesztem a ritmus- és a dallamérzékem, a kreativitásom minden részét. Azt hiszem, eljutottam már arra a pontra, hogy tudjam, mi jó, és mi rossz, de néha, a dalszerzés korai szakaszaiban nem mindig tudom ezt megvalósítani például szövegírás terén. Írok valamit, ami szórakoztat, ahol úgy érzem, jól csengenek össze a rímek, szóval egyrészt szabadabbnak érzem magam ilyenkor, másrészt viszont néha olyan ez, mintha túl sok információ lenne a fejemben és a kezeimben. Ornette Coleman mondott egyszer valami olyasmit, hogy minél jobb vagy a hangszereden technikailag, annál könnyebben váltasz robotpilóta üzemmódba, és én nem szeretnék így írni, azt akarom, hogy amit csinálok, annak legyen jelentősége.
Vannak olyan zenészek, akik kitűnő manuális képességekkel rendelkeznek, mégsem írnak dalokat, én pedig mindig büszke voltam arra, hogy dalszerző vagyok, mert szerintem ez a legfontosabb, ha valaki zenél. Nyilván jó dolog, hogy tudok gitározni és énekelni is emellett, hiszen ezek adják a zeneírás alapjait. Jövőre, amikor - ahogy legalábbis most látom - nekiállunk az új lemeznek, remélem, ugyanezt fogom érezni, nagyon izgatott is vagyok emiatt.
Szóval a zeneírás számodra egy út ahhoz, hogy új dolgokat fedezz fel magadban?
Igen, pontosan. Pontosan nem tudom, hogy mit, de a zeneírás egyfajta jókedvű módszer az önvizsgálatra, arra késztet, hogy magadba és magad köré is nézz. Hiszen sok minden, amit megírok egyes szám első személyben, azon alapul, amit az engem körülvevő világban megfigyelek. Mindig elbűvöl maga az angol nyelv is, amin írok, a szavak, egy-egy mondat, ezek akár olyanok is lehetnek, mint egy jelmondat egy óriásplakáton, ami a levegőbe, vagy az agyadba kiált valamit.
Néhány éve a srácokkal Gent városában jártunk, és volt egy kis időnk, hogy megnézzük a helyi kastélyt, ahol a konyhától a lóistállóig majdnem minden szobát használtak kínzókamrának az épület története során. Erről jutott eszembe ez a kifejezés, hogy "terrorhall", ami most már vagy öt éve jár a fejemben, és ami biztos, hogy egyszer megtalálja majd a maga útját egy dalban. Még nem tudom, mi lesz belőle, de ilyenkor mindig előveszem a jegyzetfüzetemet, ahová leírom az ilyen dolgokat.
Szövegek terén mi inspirál?
Mindig érdekesnek találtam a manipulációval kapcsolatos dolgokat, ahogy az emberek alakították a társadalmat, vagy akár csak a hirdetéseket a reklámiparban. Utóbbiakkal szemben meglehetősen cinikussá is váltam, hiszen ha megnézel egy reklámot, csak a rengeteg bullshit jön veled szembe, hogy ezt is meg kell venned, meg arra is szükséged van. Az ilyesmi izgalmas téma számomra. Nagyon régen volt egy dalunk, a Taken, amit valamikor 1988 környékén írtunk arról, hogyan jelentéktelenedik el minden a hírműsorokban, a sorozatgyilkosságtól az elveszett gyerekekig, amíg végül az egésznek köze nincs már a valódi élethez, vagy szenvedéshez, hogy az emberek valójában min mennek keresztül. Az ilyen dolgok mindig foglalkoztattak. Persze valahol egy túlélési mechanizmus is az, ahogy próbáljuk minimalizálni az ilyen dolgokat jelentőségét. De nézz csak rá az országunkra most, ami soha nem volt még ennyire megosztott! Az emberek 25 százaléka támogatja az elnökünket, a másik 75 meg ki nem állhatja. A fegyverrel elkövetett bűncselekmények száma szerintem soha nem volt még ilyen magas, és mi egyre érzéketlenebbé válunk az ilyesmire. A politikusok vizet prédikálnak, elmondják, hogy imádkoznak az áldozatokért, de az imától nem lesz kevesebb fegyver az utcákon, szóval miért nem teszünk inkább valamit ez ellen? Az mindenesetre biztos, hogy mindig lesz téma, amiről írhatok.
Elég nehéz kérdés, hogyan lehet még manapság áthatolni az emberek érzéketlenségén és a rengeteg információn, nem?
Így van. De ha akár csak egy embert el tudok gondolkodtatni a dalaimmal, már megérte. Nem igazán tartom magam példaképnek, és a felelősségtudatomat sem értékelem túl, de amikor egy tizenhat éves lány azt mondja, hogy az Unsung című dalunk tartotta vissza az öngyilkosságtól, az szavakkal nem igazán kifejezhető érzés. Mindig úgy éreztem, hogy a zene hatalmas, transzcendens egyesítő erő, ami túlmutat nyelvi, vallási vagy faji korlátokon. Sok éve elmentem megnézni az afrikai dobos, Babatunde Olatunji koncertjét, akinek talán néhányan ismerik a Drums of Passion című albumát, és játszott nagy kedvencemmel, John Coltrane-nel többek között. Az egyik utolsó koncertjét a New York-i Drum Centerben adta, ott voltam én is, és bár egyáltalán nem értek semmilyen afrikai nyelven, ott volt egy rogyásig megtelt terem, ahol mindenki egy emberként énekelt, táncolt, ugrált, mondhatni egyek voltunk akkor mindannyian. Ez a zene ereje, és az egyik legmeghatározóbb élmény egész életemben.
Mások mellett olyan neves filmzeneszerzőkkel dolgoztál együtt, mint Elliot Goldenthal és Patrick Hirst. Hogy kell elképzelni a gyakorlatban egy ilyen kollaborációt?
Elliottal egy Tim Carr nevű barátomon keresztül találkoztam, aki sajnos már nem él. Ő A&R szakember volt a Warner Brothersnél, és akkoriban a kiadó elég agresszíven tolta a zenekart, végül ennek köszönhetően találkoztunk. Tim nagy rajongója volt Elliot munkásságának, aki akkor épp a Heat - Szemtől szemben, Michael Mann 1995-ös filmje, melyben először játszott közös jelenetben Al Pacino és Robert De Niro - filmzenéjén dolgozott, ő beszélt rólam a stábnak, valahogy így kerültem képbe. Néhány dolgot közösen csináltunk, de a munka nagy része improvizatív módon folyt. Volt, amit részben megírt nekem, de volt, amikor csak eldúdolt valami nagyon furcsa ötletet, hogy szeretném, ha valami ilyesmit csinálnál... (itt Page egy pontosan leírhatatlan hangeffektet imitált a beszélgetés közben.) Persze majd meghaltam a röhögéstől, de aztán kiötlöttük, hogy ehhez a hangzáshoz kell mondjuk egy whammy-pedál, meg egy pitchshifter, amikkel el tudjuk tolni a hangmagasságot. Ilyesmi hallható abban a jelenetben, amikor a teherautó felkenődik a felüljáró oszlopaira, összesen húsz-harminc másodperc az egész, de alaposan fel kellett építenünk.
Imádtam vele dolgozni, vagy fellépni a zenekar tagjaként, amikor egy filmzenei fesztiválon a The Tempest – Goldenthal felesége, Julie Taymor által rendezett film Shakespeare Vihar című darabjából, többek között Helen Mirren és Djimon Hounsou főszereplésével - zenéjét adtuk elő egy vadonatúj koncertteremben. Ezek hihetlenül inspiráló élmények voltak, nagyrészt ennek az élménynek köszönhető, hogy elkezdtem hangszerelést tanulni, és egyre jobban érdeklődni a zenekari művek írása iránt. Most már egyre több ilyen megbízást kapok. Az egyik nagy életcélom, amit már vagy tíz éve tervezgetek, hogy írjak egy darabot egy kisebb klasszikus zenekarra és elektromos gitárra, arra a játékstílusra, ahogy én játszom. Valamikor össze is fogom hozni, amikor majd megengedhetem magamnak, hogy kifizessem egy tizenöt főből álló zenekar honoráriumát. Ez az egyik álmom, aztán majd meglátjuk, mi lesz! Patrik Hirsttel pedig igazán közeli barátok lettünk, három filmen dolgoztunk együtt tavaly, és most is van folyamatban hasonló, ő épp komponál, az én munkám januárban kezdődik majd. Ezek a Netflixen nagy sikert aratott romantikus komédia, a Kissing Booth folytatásai lesznek. Közös munkánk volt még az Inherit the Viper, amire szintén nagyon büszke vagyok, Patrick hihetetlenül jó dolgokat írt hozzá, és én is elég jókat játszom, főleg abban a tekintetben, hogy abszolút nem gitáros megközelítéssel használtam a hangszert, sokkal inkább hangfüggönyöket kellett csinálnom.
Miben más ehhez képest, ha a Helmetnek írsz dalt?
Bármilyen zeném, amihez szöveg is készül, jelentősen különbözik ezektől. A legtöbb filmzene ugye instrumentális, és ha jazzt játszom, legyen az saját, vagy valami standard, legtöbbször az is az. Ha szöveget írsz, az megváltoztat minden, más formákat használsz, verzéket, refréneket, és a többi, de néha egyáltalán nem baj, ha vannak korlátok. Másrészt ezek a megoldások ugyanígy megjelennek Beethoven vagy Mozart zenéjében is különböző repetíciók formájában, szeretem az ilyesmit, hogy bizonyos keretek között próbáljak ki új és friss dolgokat. Amikor filmzenét írsz, a képsorokat kell zenébe vinned, azoknak a hangulatát kell kiszolgálnod a hangokkal, ami kitűnő kihívás. Olyankor is előfordul hasonló, amikor saját dalt írsz, és a különböző magadnak felállított szabályok olykor furcsamód jótékonyan erősítik egymást.
Ha jól számolom, a mostani a Helmet leghosszabb ideje létező felállása. Hogyan lehet megőrizni a zenekari kémiát hosszabb időn keresztül?
Nagyon-nagyon szerencsésnek érzem magam, mert ez a zenekar tényleg olyan, mintha testvérekből állna. A srácok körülbelül egyidősek, 40-41 évesek, imádják egymást, még engem is, és én is őket. Sok mindenen túl vagyunk már együtt, és ez kell is ahhoz, hogy el tudjunk tölteni két hetet egymással a buszban. Volt olyan, hogy ki kellett rúgnunk két fickót a roadok közül, mert idiótán viselkedtek, de akkor sem esett le a gyűrű az ujjukról, tették, amit kellett, mert ez volt szükséges ahhoz, hogy zenélhessünk. A mostani turné előtt például vagy tíz új dalt kellett megtanulniuk, hiszen játszunk feldolgozásokat is, műsoron van például a Black Sabbath-tól a Symptom of the Universe, ami a Jerky Boys filmzenealbumon szerepelt, de mindannyian nagyon elkötelezettek, imádnak zenélni, turnézni.
A Slayerből Dave Lombardo azért szállt ki egyszer, mert ott akart lenni a gyermeke születésekor, és ezt nem tehette volna meg, hiszen a zenekar nem akarta lemondani a koncerteket. Nos, nálunk most ugyanez volt a helyzet, Kyle otthon szeretett volna lenni a lánya születésekor, ami pont egybeesett volna néhány szeptemberi koncertünkkel, és mi abszolút egyetértettünk ebben vele. Szerencsére a legjobb barátja a gitárosunk, Dan Beeman bátyja, Pete, aki szintén kitűnő dobos, szóval minden gond nélkül megbeszéltük, hogy ő lenyomja helyette ezeket a bulikat. A magánélet és a család mindig fontosabb, mint a meló, az üzlet. Én pedig sosem kezelem úgy ezt az egészet, hogy „az lesz, amit én mondok”, hiszen azt akarom, hogy mindenki jól érezze magát, hogy Dan, Kyle és Dave számára is világos legyen, hogy bár én vagyok a zenekarvezető, de mi együtt vagyunk a Helmet.
A turné után milyen terveitek vannak? Tényleg új lemez várható, ahogy az előbb mondtad?
Remélhetőleg. Még van két filmzenés munkám, megjelenik a már említett jazzlemez is, illetve a jövő év első felében vannak még turnédátumaink Ausztráliában, Ázsiában és Dél-Amerikában, de épp tegnap beszéltem a lemezkiadónk vezetőjével, neki is mondtam a tervet, ő pedig mondta, hogy oké, szóval remélem, kapunk rá némi pénzt, és jövőre el is készülhet. Az biztos, hogy nem akarjuk végigturnézni a következő évet, nehogy a közönség ránk unjon.
Azt tudom, hogy Bartók Bélát legnagyobb hatásaid között tartod számon. Ismersz más magyar zeneszerzőket, zenészeket?
Jártam korábban Bartók és Kodály sírjánál, akik ugyanabban a temetőben nyugszanak. Kodály szintén nagyszerű zeneszerző, de Bartók síremléke mellett közvetlenül ott van Solti György sírja is, aki szintén kiváló karmester és zongoraművész volt. Imádom Budapestet, mindig eldobom az agyam tőle. Bár ez az egyetlen része Magyarországnak, amit láttam, gyönyörű helynek tartom. A Dürer kerttel szemben, ahol legutóbb játszottunk - és ahol most is lesz a koncert - van egy nagy park, ahol legutóbb teljesen eltévedtem - meg akartam keresni Vajdahunyad várát, de végül a Hősök terén kötöttem ki, ami szintén lélegzetelállító volt. Az egész város lenyűgöz, a helyi kajákat is imádom, a nyelv viszont hihetetlen, egy amerikai számára valószínűleg ez a finnugor nyelvcsalád tűnik a legnehezebbnek a világon.
Most lesz egy szünnapunk a koncert előtt a turnén, és úgy tervezem, felkeresem Bartók Béla házát, amit legutóbb a nyári szünet miatt zárva találtam. Egy barátom elvitt oda, álltam az ajtó előtt, néztem a lépcsőket és nem mehettem be, nagyon csalódott voltam. Bartók megváltotta az életemet, imádom a zenéjét. A filmzene világa sokkal tartozik neki, hiszen negyvenes-ötvenes években írt darabjainak hatása számomra világosan hallhatók az idősebb filmzeneszerzők munkásságában, rengeteg mindent megváltoztatott a zeneszerzés terén, nem beszélve a népdalgyűjtő munkásságáról, ahogy lejegyezte a magyar népdalokat. Nagyon fontos a munkássága, abszolút rajongója vagyok. Emlékszem, ahogy Garry Hagberg mondta annak idején: „Hamilton, vegye meg a Juilliard Quartet lemezét, amin Bartók hat vonósnégyesét játsszák, és tanulja meg a negyediknek az első tételét!” Teljesen magamon kívül voltam, amikor először találkoztam vele, éveken át hallgattam, végül a zenei személyiségem részévé vált. Persze mindig megy a vita arról, van-e elég türelmük az embereknek ahhoz, hogy zenét hallgassanak, vagy tényleg csak popzenére, azonnal ható dolgokra van-e szükség? Az viszont biztos, hogy engem az ilyesmi untat. Amikor megkérdezik tőlem, hogy mi a véleményem erről vagy arról a zenekarról, gyakran válaszolom azt, hogy nem ismerem őket, de pont olyanok, mint ezésez a hetvenes évekből.
Szerinted hiányzik az emberekből a zene megéléséhez szükséges türelem mostanában?
Úgy gondolom, ez a zenehallgatás mai eszközeiből fakad, az okostelefonokból, az iPadekből, a számítógépekből. Az emberek mintha kissé figyelemhiányosak lennének napjainkban, de persze én is ugyanolyan bűnös vagyok, mint bárki más, mert nekem is naponta meg kell néznem a különböző foci- és baseball eredményeket a telefonomon. De emellett igyekszem minél többet gitározni és új zenéken dolgozni. És amikor látok egymás mellett hat srácot kockulni a telefonnal egy ebédlőasztalnál, eszembe jut, hogy miért nem vagytok inkább egymás társaságában? Miért jobb ehelyett chatelni, guglizni, vagy bármi ilyesmit csinálni? Szomorúan figyelem, hogyan veszítik el mifelénk az emberek az együttérző képességüket, a megértés képességét, ami az emberi kultúra alapvető része, hogy úgy mondjam. Dehumanizálódunk, elidegenedünk egymástól, elérzéketlenedünk, és leszokunk arról, hogy különböző helyeken különböző emberekkel találkozzunk. Én, ha van rá időm, a mai napig gyalog megyek mindenhová, minden nap járok pár mérföldet, hogy lássak és érezzek dolgokat. Szerencsés vagyok, hogy egyszerre utazhatok és dolgozhatok.
A Helmet ma este lép fel a Dürer Kertben. További információk a koncert Facebook-eseményén, valamint a Helmet és a New Beat Facebookján!
