Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az elején le kell szögeznem, hogy nekem a Raised Fist a 2015-ös From The North lemezzel kezdődött. Azt annyit hallgattam, hogy esélytelen volt kronológiai sorrendben, a fejlődésüknek megfelelően megismernem a munkásságukat. Bár több hardcore-lemez jelent meg november 15-én (például Left Behind, Lionheart), emiatt a kvázi elfogultság miatt alig hallgattam bele azokba. Az Anthems pedig tovább erősíti ezt az elfogultságomat. Megvan benne minden olyan zenei megoldás, ami miatt a From The North számomra etalonná vált. Képes úgy zeneiséget vinni a hardcore-ba, hogy nem gyengíti azt, hanem olyan kontrasztokat teremt, amik együtt erősebben működnek. Ezzel egy időben erősíti azt a sztereotípiát is – például az In Flamesszel karöltve –, hogy svéd zenekarok kiemelkedő képességgel teremtenek ilyen kontrasztokat. Tíz himnusz került rá, rendhagyó módon limitálták a mennyiséget, hogy egy rövidebb, de annál velősebb és feszesebb anyag készülhessen. A zenekar szerint ez az eddigi legnagyobb zenei teljesítményük, ráadásul a dobnak és az éneknek is kellő teret tudtak adni a keverésben. Abból a szempontból ezt elismerem nekik, hogy érezhetően minden apait-anyait beleadtak az Anthems elkészítésébe. Ezen felül viszont éppen a hangzás az, ami egy picit még furább lett. A több és több lágy éneklős résszel sokszor maguknak nehezítették meg a megfelelő hangzás elérését. A basszusgitár rendesen karcol ahogy kell, de a dobot csak úgy lehet értelmezni, ha azt feltételezzük, hogy direkt próbálnak egyensúlyozni az ezredforduló és a jelen között. Az apró kellemetlenségeket félretéve az Anthems egy nagyon jó átmenet mélység és felszabadítás között. (4/5)
