2020.02.21. 08:24 – Dankó János

Tökéletesen laza popdalok - Ilyen az új Ozzy Osbourne-lemez

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

ozzyordinary_1.jpg

Ozzy mindenki haverja. Legalábbis az ember nem tud rá másképpen gondolni, csak, mint a haverjára. Annyira szerethető figura, mint kevés ma is élő igazi sztár. Márpedig ő nem csak egy zenei stílus sztárja, hanem egy igazi popkulturális ikon, egy jelenség, aki megkerülhetetlenné vált az évtizedek folyamán. És hogy közben ember tudott maradni, az annak köszönhető, hogy nem szállt el, illetve elszállt, csak a drogoktól meg a piától. Ozzy a mai napig mosolyt csal az emberek arcára, róla elhiszed, hogy tényleg szeret téged, meg mindenkit, aki a színpad előtt van, vagy csak őt hallgatja. És ez nem érzelgős túlzás.

A még korábban Post Malone lemezén megjelent Take What You Want-hoz csináltak egy videót, amit ha megnézel, nem tudsz nem mosolyogni közben. Van ez a 71 éves faszi, mellette egy 24 éves sztár, meg egy gitáros, és közben csak azzal foglalkozol, hogy Ozzy örül, mosolyog, tapsoltat, él, a többiek meg eltörpülnek mellette. Sokan fáztak attól, hogy minek áll össze Post Malone-nal, de ő így is Ozzy maradt, senki nem tud belőle „nemozzyt” csinálni. Az meg, hogy ebből a kollaborációból egy teljes Ozzy-album is kisült, még nagyobb meglepetés volt. 

A Malone mögött álló producer, Andrew Watt szintén baromi fiatal (29 éves), még akkor is, ha zenélt ő már egy kifejezetten jó lemezen Glenn Hughes-zal is, viszont mostanában inkább olyan nevekkel melózik, mint Justin Bieber, Camilla Cabello, Marshmello vagy Cardi B. Neki a Black Sabbath és Ozzy szólópályájának nagy része történelem, de Ozzy (és persze neje, a lányuk, Kelly ajánlására) úgy látta jónak, hogy ő lesz a legalkalmasabb, hogy dalokat írjon neki. És milyen jól tették, hogy megbíztak benne. Na meg a szintén fiatal, 30 éves Ali Tamposiban, akit eddig nagyon sokat nem emlegetett a sajtó, pedig az új dalok nagy részében neki is benne van a keze, illetve ne feledkezzünk meg a korátlagot felfelé húzó Chad Smith és Duff McKagan alkotta ritmusszekcióról sem. Utóbbiakat nem kell bemutatni senkinek, saját jogon rocksztárok már régen, Tamposi viszont egy főállású dalszerző csaj, aki egyrészt olyanokkal dolgozott, mint Beyoncé vagy a már említett Bieber és Cabello, és aki biztosan sokat tett hozzá az új dalok fogósságához.

Sokan már ettől a névsortól kiakadnak, mert hol van Zakk Wylde, hol lesznek így a metálriffek? Pedig az utóbbi Ozzy-lemezek nem voltak túl jók, ami nagy részben köszönhető persze Kevin Churkónak, aki a mű-metálhangzás mestere. Aki viszont nem szűklátókörű, az tudja, hogy még Ozzynak is kell a vérfrissítés, sőt ő (és Sharon Osbourne) tudja ezt a legjobban, hiszen az énekes karrierje során sokszor léptek váratlant. Hozzáteszem, Randy Rhodestól valószínűleg sosem váltak volna meg, és Ozzy élete az ő halálával egyértelműen más irányt is vett, de ez már szintén történelem.

Na de hol tartunk most? Az Ordinary Man egy friss hangzású, nagyon fogós rocklemez. Nem véletlen a szóhasználat, ez sokkal inkább rock, mint metál, ami köszönhető a kicsit csörgős, koszos gitárhangzásnak. Jöhet az újabb sokk? Ezeken a dalokon nagyon hallatszik, hogy popproducerek rakták össze. Kivétel nélkül rendkívül fogós mind, ráadásul nem csak a refrénekre, hanem a verzékre és a dalok minden elemére piszkosul sok figyelmet fordítottak. Az viszont a ritmusszekció és Watt lazasága miatt van, hogy az alaposságtól nem lett steril a végeredmény. Vannak benne soulos vokálok, fasza, hanyag riffek, túldimenzionálás nélküli gitárszólók és a végén egy olyan dal, amit talán poénnak szántak, de mégis a legjobb a lemezen. Ez az It’s Raid, amiben Malone visszaadja a kölcsönt, és énekel egyet egy számára idegen közegben. A dal ugyanis szimpla, már-már punkos rock ’n roll, és persze ez is villámgyorsan rögzül, Chad Smith ütemeire meg az ember lába önkéntelenül is mozogni kezd.

Az It’s Raid viszont rávilágít az album egyetlen hibájára is, mégpedig hogy a dalok viszonylag azonos ívet járnak be: lassabb kezdés után, középtempós rockolás jön, majd újra lenyugszik a dal, majd újra riffelés. Túl sok dalnak ez a felépítése, és amúgy a középtempónál nem is nagyon tekernek feljebb, maximum lentebb, például a címadóban.

Szóval ha valaki megemészti Wylde hiányát, és csak egyszerűen jól akar szórakozni a lemez hallatán, maximum csak ebbe köthet bele. Egyébként a Take What You Want felkerült bónuszként a végére, ami szintén jó szám, fel is dobja az egyen dalfelépítéseket. (Maximum az érthetetlen, hogy ezen a minimál hangszerelésű dalon mi a francot írt hat ember?!)

Elképzelhető, hogy Ozzyt már soha nem fogjuk színpadon látni, de ez a lemez bizonyítja, hogy ő továbbra is megkerülhetetlen, és amíg lélegzik, addig hajtja a vére, hogy mindent megtegyen a közönségének, és ezért nem lehet nem szeretni. (4/5)

(x) A vinyl lemezeket a Pro-Ject Audio System lemezjátszóin hallgatjuk.


ozzy osbourne ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása