Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Guy Ritchie elővette a régi jól bevált receptet és az amerikai blockbusterek helyett végre megint egy brit gengszterfilmet szállított.
Volt némi kitérője a rendezőnek az Arthur király és az élőszereplős Aladdin filmekkel, amikben szinte egyáltalán nem tudta megmutatni, hogy mi az a stílus amiért szeretjük. Mindenki azt várta, hogy újra visszatérjen ahhoz, ami igazán jól áll neki, tehát hogy újabb A Ravasz, az Agy... és Blöff szintű filmeket szállítson. Az Úriemberek pontosan ebbe a közegbe csatol vissza, ahol karakteres bűnözők, csavaros sztorikban irtják egymást és ahol a vér meg a humor ugyanakkora örömmel szolgál a nézőnek. A mainstream után nagyon jól esik, hogy Guy Ritchie-t végre megint abban alkot nagyot, amiben igazán megszerettük, olyan színészekkel, akiknek ajándék minden ilyen szerep.
A film olyan angol bűnözőkről szól, akik magukat old school úriembereknek tartják a szakmájukban, élükön Mickey Pearsonnal (Matthew McConaughey), aki egy lordokkal haverkodó amerikai bevándorló-drogbáró, óriási marihuána business-szel. Mickey azonban nyugdíjba szeretne menni, ezért túl adna vállalkozásán, amiben a jobbkeze, Ray (Charlie Hunnam) lesz segítségére, miközben egy iszonyatosan ripacs oknyomozó újságíró (Hugh Grant) éppen zsarolni készül őket. A mozit végig Hugh Grant narrálja, ami azért volt hatalmas húzás, mert a karakter maga erősíti meg, hogy pár részletet lehet eltúloz, de így legalább magyarázatot kapunk azokra a bevágásokra, amelyek valóban túlkapásnak érződnek. A történet maga nem halálosan bonyolult, de abszolút működik, mert nagyon okosan van részletekre és csoportokra szedve. A totálisan sztereotip zsidó üzletembertől, a kínai maffián át, a klasszikus londoni alsó-középosztálybeli fiatal hobbibokszolókig mindenki jelen lesz, hogy a történetet színezze és a bandaháborúkhoz hozzájáruljon. Emellett a női szálat, a Downton Abbey-ből ismertté vált, Michelle Dockery képviseli, aki nemcsak a szerelmi vonalat testesíti meg, hanem önmagát felépítő üzletasszonyként, egyenlő partnerként domborít az egyik legnagyobb gengszter feleségeként.
Az Úriemberek az elejétől a végégig iszonyatosan izgalmas, egy percre sem hagy unatkozni. Ügyesen építkezik, a szokásos több idősíkos megoldásban dolgozik, de mégis végig követhető és érthető marad. Ezzel együtt persze a végén szállítja a kötelező csavarokat, ami elmaradhatatlan kellék. Simán aktuálpolitizál, említi a Brexitet, de mindezt csak könnyedén, hogy a dinamika ne sérüljön. Így tud végig feszes és pörgős maradni; egyszerre van jelen a humor egy jó szójátékkal vagy helyzetkomikummal, aztán egy erőszakos jelenet és némi filozofálgatás a globális drog-üzletekről.
Az Úriemberek legnagyobb fegyvere viszont a színészek. Nyilván állati jó karaktereket kaptak, de gondosan lett összeválogatva a csapat. Colin Farrel az egyik legjobb, pedig neki valószínűleg meg sem kell erőltetnie magát, hogy egy ilyet lazán lehozzon, Matthew McConaughey telitalálat, Charlie Hunnam nem egy színészóriás, de a kötelezőt szállítja és a legnagyobb meglepetés egyértelműen Hugh Grant, aki végre nem egy antipatikus, hiteltelen, hősszerelmes romkomban kapálódzik, hanem egy baromi jó komikusként bizonyít.
Az Úriemberek nem lesz annyira kult mint a régi Guy Ritchie-filmek, mert nincs meg benne az a fiatalos káosz, ami a rendezőben anno megvolt, de ettől még hibátlanul szórakoztat. Nem nyúlt hozzá a régi recepthez, nem kísérletezett, egyszerűen csak a biztosra ment, amivel nincs gond, hiszen tudjuk, hogy ez csukott szemmel is megy neki.
