Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nyilván sokan számolják vissza a napokat, de azért nem árthat egy kis emlékeztető: május 28-án először lép fel Magyarországon a világ egyik legnépszerűbb rockzenekara, a Queens Of The Stone Age. Josh Homme és a most épp állandónak tűnő összeállítású zenekara ráadásul a vitán felül kultikus bemutatkozó album dalaiból szemezget, mit szemezget, eljátssza az egészet, mivel a komplett turné a cím nélküli lemezről emlékezik meg. Ha hihetünk a híreknek, azért az újabb eresztésből is lesznek dalok a Petőfi Csarnokban tartandó koncerten. Az előzenekar a saját bevallása szerint a "blues újabb mutációját" játszó Dough Rollers lesz, ami szintén először jár Budapesten. A szervezők külön felhívják a figyelmet rá, hogy a turné többi állomásához hasonlóan itt is elfogynak valószínűleg a jegyek, szóval érdemes még most megvásárolni őket. (Lesz amúgy játék is jegyekért itt a Lángoló Gitárokon, úgyhogy érdemes a Facebook oldalunkat is figyelni.)
A koncert szervezői állítólag a spanyol Primavera Sound fesztiválon nézték ki maguknak ezt a két nevet, akiknak fellépése minden bizonnyal kuriózum lesz Budapesten április 5-én. A hagyományos hangszereléshez talán Scout Niblett áll közelebb, de ő is csak gitárral és dobbal kísérteti a bluesban, grunge-ban, és amerikai alterben gyökeredző zenéjét. Niblett 2001 óta adja ki rendszeresen egyre népszerűbb lemezeit, legutóbbit épp tavaly. Más irányból közelít, de szintén nem mindennapi élménnyel kecsegtet Ben Frost egyszemélyes produkciója. A gitár - laptop kombóból logikusan ugrik be a nemrég szintén nálunk járt Fennesz, és tényleg található némi átfedés a két kísérleti zenész életműve között, de Frost talán még messzebbre is eljuthat az ambientből táplálkozó zenéjével, köszönhetően a híresen hatásos fellépéseinek, amik közül egyet most a Trafó közönsége is elcsíphet.
Új koncertsorozat kezdődik a Szikrában Panic in Britain néven. Ahogy ez az elnevezésben is benne van, ez a rendezvény Budapest anglománjainak nyújt lehetőséget belemélyedni kedvenc országuk kultúrájába. Az első buli holnap lesz God Save the Rock and Roll Queen név alatt, bemutatván ezzel a brit pop – és filmkultúra meghatározó fejezeteit egyaránt. A London utcáin való bolyongást bemutató vizuál alá olyan zenekarokra lehet táncolni, mint a Kollaps, a Mary Popkids vagy az éppen a harmadik lemezén dolgozó Hangmás, utánuk pedig az első albumát promotáló We Plants Are Happy Plants, és Dictator & Hussar is zenélnek egyet.
A No Age hétfői fellépése azon esetek közé tartozik, amikor az idő és a hely is megfelelő. Az idő azon túl, hogy április 18 azért, mert az amerikai lo-fi duó tényleg a lehető legaktuálisabb, a hely pedig azért, mert végre nem kell Bécsig utazni egy ilyen koncertért. Manapság már nem olyan meglepő, ha egy zenekar mindössze két tagból áll, de az épp harmadik lemezét turnéztató No Age ehhez képest is letaglózóan jól szól. Kicsit azért megdobja a dolgot, hogy a megszokottól eltérően nem a gitárosként üzemelő Randy Randall, hanem a dobok mögött ülő Dean Spunt látja el az énekesi feladatokat. A képlet annyira nem is bonyolult, voltaképpen tipikus Sonic Youth környékéről azonosítható amerikai alternatív rockdalokat játszanak el sok liternyi savval leöntve. 
A nemrég 
A Scorn névre hallgató egyszemélyes projekt története 1994-ben kezdődött, amikor a grindcore atyaúristen Napalm Death egykori dobosa megunta a darálást, és elkezdett az elektronikával kísérletezni. Manapság talán már nem hat olyan újszerűnek a Scorn által elővezetett zene, de a hangzás még így is annyira markáns, hogy ezen senki ne háborodjon fel. A képlet nem túl bonyolult, a dub és industrial hatásokból kiinduló zene igazából trip-hop, a lehető legsúlyosabban értelmezve, nagyon mély basszusokkal és vontatott, de erőteljes ütemekkel. Őt elkíséri a szintén Ohm Resistance kiadónál dolgozó kollégája, a drum&bass veterán Submerged, aki szintén azt bizonygatja hosszú pályafutása eleje óta, hogy milyen elképesztő súlyt lehet belepakolni zenébe élő hangszerek nélkül is. Néha szélsőségekbe menő produkciójára olyanok is felfigyeltek már, mint Mike Patton, vagy John Zorn. Ehhez tegyük hozzá itthonról Cadiket és Palotait, és ki is jön a szombat esti programunk.
Bár az elégségestől még messze állunk, azért egyre többször történik olyan, hogy a karrierjének épp felfelé ívelő szakaszában látogat hozzánk zenekar, ráadásul nem fesztiválra. A Chew Lips neve egyelőre nem első kategóriás sztár, de egyre többet foglalkoznak vele innen-onnan. Különösen a nagyon bájos énekesnővel, Tigszel, akinek megjelenését egy ideje a legkomolyabb divatbloggerek elemezgetik, de az amúgy zenében is közel álló Róisín Murphyt öltöztető cég is felfigyelt rá. A Chew Lips annak az elsősorban '80-as évekből táplálkozó elektropopnak a képviselője, aminek a harsányabb változatával a La Roux is letarolta a slágerlistákat két éve. Bemutatkozó lemezük, az Unicorn épp egy éve jelent meg a francia Kitsuné kiadónál, amivel szinte garantált az elektronikus hangzású popzenék iránt vonzódó tömeg elérése. Március 18-án a Corvintetőn a Chew Lips tehát ad egy laza bemutatót abból, milyen pezsgő is a klubélet a világ szerencsésebbik felén. A pénteki bulin két magyar zenekar vezeti fel a briteket, az indie rockot játszó Marshmallow, és a szintén elektropopban érdekelt Fat Phoenix lép fel, hogy aztán a Tesco Disco táncoltassa ki a maradék erőt is a jelenlévőkből.
Ritkán tapasztalható, hogy bármilyen stíluson belül igazán fontos fellépők érkeznek hozzánk, de szerencsére azért napról napra javul a helyzet. Ezért is öröm látni, hogy Alfred Darlington, ismertebb nevét Daedelus viszonylag rövid idő alatt kétszer is Budapesten mutatja meg, hogy is képzeli ő a kísérleti tánczenét. Daedelusból egészen sokáig úgy tűnt, jazz-zenész lesz, mikor is egy londoni kiruccanás során elé került az épp virágkorát élő rave, ami teljesen megváltoztatta a zenéről alkotott elképzeléseit. A dandy kinézetű figura gyökereihez méltó módon azóta is mindenki mástól eltérő felfogásban készít zörejekből, hangmintákból, és szanaszét tördelt ritmusokból építkező zenéjét, a Monome-dobozát igazi hangszerként kezelve. Daedelus áprilisban adja ki hetedik albumát Bespoke címmel, talán erről is hallhatunk némi ízelítőt, az eddigi tapasztalatok alapján a lemeznél jóval súlyosabb verzióban. A Los Angelesből érkező Oscar Wilde-imitátor mellett a szintén USA-ból érkezett, de amúgy japán gyökerekkel rendelkező hölgy, Tokimonsta is bemutatja, mit jelent a klasszikus japán hangszerek modern környezetbe ültetése, a magyar frontról pedig Ozon, Takeshi, és Cadik próbálja elsüllyeszteni a hajót.
Tényleg nem fordul elő gyakran, hogy egy nálunk fejlettebb popkultúrával rendelkező országban is relevánsnak számító fellépő épp akkor látogat Budapestre, amikor a lehető legaktuálisabb. Merthogy a Caribou, illetve a név mögött rejtőző Dan Snaith eddig is sok elismerést söpörhetett be, hol a krautrock, hol a dreampop, hol az IDM felől indulva, de az idei év elején megjelent Swimmel gyakorlatilag közös nevezővé vált egy szabadon választott zenei témájú beszélgetésben. A lemez épp ugyanúgy bejött a hipsztereknek, mint a kísérleti elektronikára fogékonyaknak, vagy a mezei technosoknak. Elég, ha a dalaiból készült remixek készítőiből szemezünk: James Holden, Hot Chip, Fuck Buttons. A popdal formáját matematikushoz méltó módon tekervényesen, de mégis természetesen egyszerűnek tűnően felfogó Snaith nemrég a híres ATP fesztiválra is meg lett hívva a Flaming Lips által, a különleges fellépés meg is lett örökítve egy koncertlemez formájában. Csütörtökön már ezekért is bőven illik benézni a Gödörbe, ahol ha minden jól megy, felvonultatják a híresen látványos vizuális kíséretüket is, ráadásul bárki gyönyörködhet benne, ahogy egy helyre gyűlnek Magyarország "zeneszakértői". A koncert amúgy a Selected Sounds nevű új bulisorozat első felvonása, soha rosszabb kezdést! Minden egyéb megtalálható